Sajtómegjelenés

Szakvélemény a csornai Somogyváry Gyula utca ügyében

Dr. Gali Máté

Az 1895. április 21-én Freissberger Gyulaként született – s nevét az 1929-es vitézzé avatását követően magyarosító – Somogyváry Gyula író–költő–újságíró emlékezetét napjainkban kevés helyen őrzik. 1992-ben a somogyvári római katolikus templom falán emléktáblát helyeztek el a tiszteletére, akárcsak 1995-ben, születése századik évfordulóján, Budapesten, az Ybl Miklós téri egykori lakóházán, Dunaharasztiban és Szigetszentmiklóson pedig utcát neveztek el róla. Holott a 20. századi totális diktatúrákkal szembeni kiállása, valamint a pályája csúcsán, a két világháború közötti időszakban, az alkotói munkáját övező rendkívüli népszerűsége okán méltó arra, hogy előkelőbb helyet foglaljon el közemlékezetünkben.

Somogyváry az eredetileg Sopron vármegyéhez – ma viszont Ausztriához – tartozó Fülesen látta meg a napvilágot. Tanulmányait Somogyváron és Budapesten végezte. Az érettségit követően hírlapíróként helyezkedett el, ám röviddel az után, hogy munkába állt, kitört az első világháború. Ő is hadba vonult, a 29. honvéd gyalogezred kötelékében három esztendőt töltött az orosz, a román és az olasz hadszíntéren. A háborút tartalékos főhadnagyként, több harctéri kitüntetéssel fejezte be. A Tanácsköztársaság idején ugyan besorozták a Vörös Hadseregbe, mivel azonban semmiféle kompromittáló cselekedet nem fűződött a nevéhez a kommün alatt, 1919 nyarán csatlakozhatott a Szegeden szerveződő Nemzeti Hadsereghez, ahol tiszti rangban teljesített szolgálatot.

Ez idő tájt már megjelentek „Gyula diák” néven azon írásai, melyekben előbb a hazája sorsa iránt érzett mély aggodalmainak, majd a trianoni országcsonkítás borzalmainak adott hangot. Ilyen volt az 1920-ban a Területvédő Liga által kiadott, Gyújtogatás című verseskötete. Részt vett az Ébredő Magyarok Egyesülete, később a Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt (azaz ismertebb nevén a Fajvédő Párt) megalakításában, ám nem azért, mert heves szélsőjobboldali érzelmeket táplált volna, sokkal inkább az 1918–19-es baloldali forradalmak, illetve a trianoni békediktátum éles elutasítása miatt.

1920-ban a Magyar Távirati Irodához (MTI) került, ahol a vidéki osztály vezetőjeként fontos szerepet vállalt a vidéki hírszolgálat kiépítésében. Ezt követően a belpolitikai hírszolgálat élén állt, mígnem 1928-ban kinevezték a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. irodalmi igazgatójává. A Horthy-korszakban színműi és regényei komoly népszerűségnek örvendtek: számos munkája több tízezres példányban kelt el, több kiadást is megért, s idegen nyelvekre fordították le. Legismertebb művei közé tartozott az első világháborús élményein alapuló regénytrilógiája (Virágzik a mandula…, Ne sárgulj, fűzfa!, És Mihály harcolt…), továbbá az 1921-es nyugat-magyarországi felkelést, és a soproni népszavazást feldolgozó Hűség című drámája, illetve És mégis élünk című könyve. Kortársai elismerését jelezte, hogy a korszak ünnepelt írónője, Tormay Cécile által szerkesztett Napkelet folyóiratban Somogyváryról azt írták, hogy „neve a legismertebbek közé tartozik a háború utáni Magyarországon. Személye a legkedveltebbek egyike minden rendű és rangú magyarok előtt.” A Katolikus Szemlében pedig úgy fogalmaztak, hogy Somogyváry „nagy ihletforrása a magyar haza. Két nagy érzéskincse, az Isten- és hazaszeretet összeölelkezik […]. Hangja felforrósul, ha országunkról beszél; szavai azonban nem üres szóvirágok, mert érezzük mögötte a férfimeggyőződést és a mindentvallás elszántságát.”

Termékeny és sikeres irodalmi pályája mellett Somogyváry a ’30-as években aktív közéleti szerepet is vállalt. Az 1935-ös és 1939-es parlamenti választások alkalmával előbb a Nemzeti Egység Pártja, utóbb a Magyar Élet Pártjának színeiben szerzett mandátumot Sopron vármegye csornai kerületében. Első választási győzelmét az Újság címet viselő nemzeti–liberális napilap „megnyerő egyéniségének” és „halk szavának” tulajdonította, melyekkel képes volt megszerezni a szavazók bizalmát. Somogyváry az 1935. június 17-én elmondott képviselőházi „szűzbeszédében” politikusi hitvallását ekképpen foglalta össze: „én nem pártpolitikai célokkal léptem át az ország házának küszöbét, hanem azért, hogy mélységes hittel, alázatosan és szerény erőm egész megfeszítésével szolgálhassam Magyarországot.” Az évek során a választókerületében tett körútjai alkalmával Somogyváryt a sajtóbeszámolók szerint rendszerint nagy lelkesedéssel üdvözölte a lakosság, egyértelműen egy széles körben elfogadott politikusa volt Csornának. Második parlamenti megmérettetésén pedig ellenjelölt nélkül került a budapesti törvényhozásba.

Somogyváry 1938-ig politikusként, majd azt követően katonaként szolgálta a hazáját. 1938-ban a Vezérkari Főnökség 6. (nemzetvédelmi és propaganda) osztályára osztották be, ahol összekötő lett az MTI és a Vezérkari Főnökség között. Nem titkoltan náciellenes nézeteket vallott, továbbá az unokája, ifjabb Somogyváry Gyula visszaemlékezései alapján titkos rádióállomást is üzemeltetett, melyen keresztül náciellenes propagandát folytatott. Mindezek nyomán közvetlenül 1944. március 19., az ország német megszállása után a Gestapo, azaz a német titkosrendőrség letartóztatta, és a mauthauseni koncentrációs táborba szállította. E tekintetben az életútja hasonlatos ahhoz a mártírhalált halt Bajcsy-Zsilinszky Endrééhez, aki úgyszintén korábbi fajvédő politikusként fordult szembe a nemzetiszocializmussal. A koncentrációs tábor 1945 májusában történt felszabadulása után Somogyváry gyalog tért
vissza Magyarországra. Hazánk szovjet megszállását ő sem „felszabadulásként” élte meg: az
Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944-es rendelkezése alapján 1945-ben az És mégis élünk, majd
1946-ban az És Mihály harcolt… című könyve felkerült a „fasiszta szellemű és szovjetellenes sajtótermékek” betiltandó listájára. A kommunista eszmeiségű Igaz Szó hetilap pedig 1946 őszén igaztalanul azzal vádolta meg, hogy a Nemzeti Hadsereg tisztjeként a fehérterror aktív résztvevője volt, s siófoki hálószobája falára tizenkét holttestet akaszttatott fel. A Magyar Rádió igazolóbizottsága nem igazolta őt, mert állításuk szerint „a Gyula diák néven tartott rádióbeszámolói fasiszta jellegűek voltak”. A népbíróság mindezek fényében először öt, majd 1948-ban, a fellebbezést követően három évre tiltotta el minden nyilvános szerepléstől az „ismert kurzusírót”. Végül 1950 őszén az Államvédelmi Hatóság emberei a budai lakásában letartóztatták, és egyebek mellett az arra való hivatkozással, hogy a házkutatás alkalmával megtalálták nála Schuber Koósa Antal költő Itthon maradok című, illegálisan terjesztett, diktatúraellenes versét, Kistarcsára internálták. Egészségi állapota itt végzetesen leromlott. A Mosonyi úti rabkórházban máig tisztázatlan körülmények között hunyt el 1953. február 12-én.

Műveit az államszocializmus idején itthon nem adták ki. Sírja napjainkban az Új Köztemető 301-es parcellájában található. 2012-ben posztumusz Magyar Örökség Díjjal tüntették ki. A fentebb leírtak fényében az az álláspontunk, hogy Somogyváry Gyula a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák által egyaránt üldözött emberként, számos – nemzeti szempontból fontos témákban született – nagysikerű irodalmi alkotás szerzőjeként, valamint a csornai választókerület egykoron méltán ismert és elismert képviselőjeként feltétlenül érdemes arra, hogy a jövőben örök emlékezetül utca viselje a nevét Csornán.

FELHASZNÁLT FORRÁSOK:

• Akik nehéz küzdelemben szereztek mandátumot. Újság, 1935. április 4. 4.
• Enyhítették Somogyvári Gyula szilenciumát. Világ, 1948. február 7. 2.
• Galambos Gruber Ferenc: Vitéz Somogyváry Gyula új költeményei. Katolikus Szemle, 1938/4. 232–233.
• Gárdos Miklós: Tizenkét holttest Gyula diák hálószobája falán avagy „néphangulatot tanulmányoztat”
• Horthy. Igaz Szó, 1946. október 19. 7.
• Gyula diák: Gyújtogatás. Székesfehérvár, 1920, Területvédő Liga.
• Ifjabb Somogyváry Gyula visszaemlékezése a nagyapjára: Stefka István: Rongyosgárda. Magyar Nemzet, 2005. január 22. 33.
• Kilián Zoltán: Vitéz Somogyváry Gyula: Virágzik a mandulafa. Napkelet, 1934/4. 226–228.
• Vitéz Somogyváry Gyula beszámolókörútja. Budapesti Hírlap, 1935. szeptember 25. 4.
• Somogyváry Gyula a népbíróság előtt. Világosság, 1948. február 7. 3.
• Somogyváry Gyula (ön)életrajzát közli Haeffler István (szerk.): Országgyűlési almanach. Az 1939–44. évi országgyűlésről. Budapest, 1940. 306–307.
• Somogyváry Gyula 1935-ös, rövid képviselőházi „szűzbeszédét” lásd itt: Képviselőházi napló, 1935. III. kötet. 75.
• Somogyváry Gyula: A hadtest hű marad. Budapest, 1942, Singer és Wolfner.
• Somogyváry Gyula: A pirossapkás kislány. Budapest, 1941, Singer és Wolfner.
• Somogyváry Gyula: És mégis élünk. Budapest, 1936, Singer és Wolfner.
• Somogyváry Gyula: És Mihály harcolt… Budapest, 1940, Singer és Wolfner.
• Somogyváry Gyula: Ne sárgulj, fűzfa! Budapest, 1939, Singer és Wolfner.
• Somogyváry Gyula: Virágzik a mandula… Budapest, 1933, Singer és Wolfner.