Könyvismertetés
Mestermű Lenin hű tanítványáról
Recenzió Stephen Kotkin könyvéről
Dr. Hahner Péter
Stephen Kotkin: Stalin. Vol 1: Paradoxes of Power, 1878–1928. (Sztálin. 1. kötet. A hatalom paradoxonjai, 1878—1928.) London, New York, 2014, Allen Lane an imprint of Penguin Books. 949 o.
A mű egy háromkötetesre tervezett Sztálin-életrajz első kötete. (A második három éve megjelent, a harmadik még nem.) Az 1959-ben született szerző a Princeton Egyetem professzora, a Stanford Egyetem munkatársa. Hét alkalommal vett részt kutatóúton a Szovjetunióban, ebből hatszor a (szovjet majd orosz) tudományos akadémia vendégprofesszoraként. Megjelent könyvei közül eddig (a Sztálin-életrajzokon kívül) hat foglalkozott a Szovjetunióval.
Ez az a könyv, amelyre az ember azt mondja: nehéz lesz felülmúlni. Vannak kiváló, egykötetes Sztálin-életrajzaink, például Oleg V. Khlevniuk műve (Stalin. New Haven, London, 2015, Yale University Press), aki a lényeget foglalta össze, röviden. Stephen Kotkin azonban panoráma-szintű képet tár elénk, az általa bemutatott és elemzett tények mennyiségével egyszerűen lenyűgözi az olvasót. A bibliográfia 50 oldalas, de csak azért fért el ennyin, mert alig olvasható, apró betűvel nyomták, s egyetlen oldalon három hasábot sűrítettek össze. A jegyzetek ugyanígy olvashatók, aprócska betűkkel, oldalanként három hasábon – 122 oldalon. Igen informatív a kötet fekete-fehér képanyaga is. A kor valamennyi szereplőjéről plasztikus, emlékezetes portrékat olvashatunk.
Kotkin nem próbál forradalom-modelleket „ráhúzni” az általa ismertetett eseményekre. Igen differenciáltan látja a különböző forradalmakat, amely a következő idézetből is kiderül: Nagyon sok forradalom vezetett zsarnoksághoz, „és nem azért, mert elfajult vagy mert a jó szándékokat és a jó kezdetet a gonosztevők vagy a szerencsétlen körülmények tönkretették, hanem azért, mert a nemzetközi helyzet minden fordulatot befolyásol, mert az intézményeket az új alapokba került régi törmelékekből állítják össze, és mert az eszmék számítanak. Számít, hogy a forradalmárok a diktatúrát bűnnek vagy értékes eszköznek, az emberi lényeket polgártársaknak vagy tárgyaknak, megtéríthető ellenfélnek vagy született ellenségnek, a magántulajdont pedig a szabadság vagy a szolgaság sarkkövének tekintik. A társadalmi igazságra irányuló mély, őszinte törekvés a korszakokon átívelő eszméktől s a velük járó gyakorlattól függően a legsúlyosabb igazságtalanságokat intézményesítheti.” (138. o.) Ez tiszta beszéd.
Kotkin úgy vélekedik (és nehéz lenne ezt megcáfolni), hogy a legkülönbözőbb világtörténelmi folyamatoknak kellett kölcsönhatásba lépniük egymással ahhoz, hogy egy kaukázusi kisvárosban élő, részeges csizmadia beteges fia néhány évtized alatt a fél világ urává váljon. Ezért rendkívül részletesen mutatja be az orosz birodalom kormányzatát, a cár irracionális politikáját, a legtehetségesebb orosz politikusok (Witte, Sztolipin) kudarcát, a világháború kitörését és a nemzetközi politika fordulatait. Rendkívül meggyőző jellemrajzokat készít mindazokról, akiknek vezető szerepük volt Sztálin felemelkedésében, mind támogatóiról (Lenin), mind azokról a tehetetlen ellenfeleiről (Kerenszkij), akik képtelenek voltak időben letartóztatni őt. A szerző újra meg újra felhívja a figyelmet arra, hogy milyen könnyű lett volna új irányt adni a világtörténelemnek, ha néhány orosz politikus vagy katonatiszt úgy bánt volna 1917-ben Leninnel és Trockijjal, ahogy a német katonatisztek elbántak a hőseinknél sokkalta ártalmatlanabb Karl Liebknechttel és Rosa Luxemburggal. Igaza volt François Furet-nek: aki nem hisz a személyiség történelemformáló szerepében, képzelje el a XX. századot Sztálin és Hitler nélkül.
A szerző rendkívül érdekesen értelmezi 1917 eseményeit. Szerinte ebben az évben két egymástól független forradalom győzedelmeskedett. Az egyik a parasztságé volt, amely birtokba vette a földeket, és többé-kevésbé független életet kezdett a saját hagyományai szerint. A másik egy kommunista kisebbség hatalomátvétele volt, amely irányítása alá vonta a városokat. E két hatalom az 1920-as évek végéig párhuzamosan élt egymás mellett – majd az egyik felszámolta a másikat a következő évtizedben, s ez már nyilván a következő kötet témája lesz.
Természetesen Kotkin Sztálinja nem az a szürke és középszerű bürokrata, akit Trockij emlegetett. Szerzőnk is egyetért abban az utóbbi évtizedek kutatóival, hogy Sztálin kétségkívül kegyetlen, ugyanakkor rendkívül művelt, olvasott és nagy tehetségű politikus volt, aki komoly önművelést folytatott, és mesterien tudott bánni az emberekkel. Mialatt a politikai bizottság tagjai azt hangoztatták, hogy milyen fontos szerepet játszottak egykor Lenin oldalán, Sztálin nem az egyenrangúságot hangsúlyozta, hanem a „hű tanítvány” szerepét játszotta el – és ezzel jókora népszerűségre tett szert a párttagok körében. Sztálin munkatársainak bemutatásával különben a szerző egyik régi gyanúnkat igazolja: a bolsevik vezetés körében nem volt egyetlen gerinces, tisztességes, emberi érzésektől áthatott személyiség sem – ezeket 1917 után a rezsim vezetői módszeresen elpusztították, bebörtönözték, száműzték, vagy magukhoz alacsonyították. Kísérteties arról olvasni, hogyan ígérgettek egymásnak sorra politikai vitáik során börtönt, száműzetést vagy ennél is súlyosabb büntetéseket (Trockij a mensevikeknek, Zinovjev és Kamenyev Trockijnak, Buharin, Rikov és Tomszkij az előbbi kettőnek stb. stb.), hogyan fenyegették egymást a Csekával, GPU-va, OGPU-val. A hagyományos kép szerint a művelt, tehetséges értelmiségiek a durva sztálinisták áldozataivá váltak. De vajon valóban olyan okosak és kifinomultak voltak, ha egyszer nem értették meg, hogyha másokat el lehet pusztítani politikai nézeteikre hivatkozva, akkor őket is el lehet majd? Nem, pontosan olyanok voltak, mint Sztálin, csak éppen ő ügyesebben játszotta a közös játékokat. Az ember szinte jólesően olvasná, hogyan zuhannak a kötet sértődékenyek és végtelen kisebbrendűségi érzéssel küszködő, visszataszító szereplői a félelem és tudatlanság kórjától megfertőzve a pusztulásba, Simon Sebag Montefiore találó megfogalmazása szerint, mint „a biztonsági kötéllel egymáshoz kötözött hegymászók a szakadékba” – ha nem tudnánk, hogy minden intézkedésükkel ártatlanok százezreit rántották magukkal a halálba.
Kotkin jól ír, szellemesen, olvasmányosan. Van humorérzéke. Amikor Lenin halála után Zinovjev arról szónokol, hogy mindenkinek mindig fel kell tennie a kérdést önmagának: „Mit tenne Lenin az én helyemben?”, a szerző hozzáfűzi: „Csak éppen az nem derült ki a beszédéből, hogy mit tenne Zinovjev Lenin helyében.” Ami azonban a leginkább lenyűgöző, az szerzőnk elképesztő tényismerete. Ő az, aki pontosan tudja, hogy mit jelent Sztálin szülővárosának, Gorinak a neve (dombot), hol laktak a Kreml különböző vezetői az épület-együttesben, és hogy a moszkvai Vozsdvizsenyka utca 4-es számú épületének mások oldalán a Mohovaja utca 7. számú felirat volt olvasható. (428. o.) Még gyermekkorom mítoszainak eredetét is megismerhettem a kötetből. Kisfiú koromban az egyik első dolog, amit megtanultam az 1917-es, október hatalomátvételről, a következő végtelenül fontos információ volt: a miniszterek női ruhában menekültek! Azóta sem tudtam, honnét szedhettem össze ezt az ostobaságot, amit lelkesen meséltem nagyszüleimnek, ők pedig megértő mosollyal hallgatták. Kotkin könyvéből kiderült, hogy volt női ruha, csak nem ott, nem akkor és nem úgy. Péterváron, a puccs harmadik évfordulóján, 1920-ban százezer résztvevő előtt 6—8000 személy eljátszotta a Téli Palota ostromát, melyben a Kerenszkij szerepét játszó személy női ruhában menekült a vörösgárdisták (és a közönség) elől. (339. o.) Hát innen terjedt el ez a butaság, amelyet az ötvenes évek végén olyannyira alaposan megtanítottak az óvodáskorúaknak.
Ennél persze sokkal fontosabb felismerésekre is szert tehettem a kötetből. Kotkin felhívja a figyelmet arra a tényre, hogy a forradalmakat Lenin is polgárháborúnak tekintette: „1917 augusztusában, még a bolsevik államcsíny előtt, harciasan kijelentette, »ki ne tudná, hogy a világtörténelem összes forradalma azt bizonyítja, hogy az osztályharc nem véletlenül, hanem elkerülhetetlenül polgárháborúhoz vezet?«” (409. o.) E nézet pontosan igazolja a David Armitage kötete alapján terjedő, új nézeteket a forradalmakról.
A másik fontos információ Lenin híres „végrendeletével” kapcsolatos. A hagyományos felfogás szerint a beteg Lenin felismerte a Sztálin személyiségében rejlő veszedelmes tendenciákat, és pár hónappal halála előtt lediktálta a véleményét a politikai bizottság vezető személyiségeiről, majd felszólította kollégáit, hogy válasszanak mást a főtitkári posztra. Az ármányos Sztálin azonban eltitkolta az üzenetet a párt elől, amely csak halála után került napvilágra, Hruscsovnak köszönhetően, az SZKP XX. kongresszusán, 1956-ban.
Kotkin azonban pontosan ismerteti Lenin egészségi állapotát. A bolsevik vezető élete utolsó évében nemhogy írni, fogalmazni, de beszélni sem tudott, csak érthetetlenül hebegett és gesztikulált. Meglehetősen különös, hogy környezete váratlanul előállt egy alapos, hosszas elemzéssel, amelyet állítólag ő diktált le. Minden jel arra mutat, hogy „Lenin végrendelete” nem a bolsevik vezetőtől származik, hanem másoktól, akik így próbáltak megszabadulni az egyre nagyobb hatalomra szert tett Sztálintól. (Amúgy kissé furcsa módon, hiszen a politikai bizottság többi tagjáról is elítélő nézeteket fogalmaztak meg, és egyáltalán nem jelezték, kit kellene Sztálin helyére ültetni.)
A „végrendelet” sorsa is ellentmond a közkeletű állításoknak. Távolról sem sikerült eltitkolni, újra és újra előkerült a legkülönbözőbb fórumokon – Sztálin pedig újra meg újra felkínálta, hogy lemond, válasszanak meg mást helyette. Még 1927 végén is így beszélt a központi bizottság plénuma előtt: „Elvtársak! Már három éve kérem, hogy mentsenek fel a főtitkári feladatok alól. A plénum mindannyiszor elutasított… Belátom, hogy Lenin elvtárs ismert levele dacára szükség volt rá, hogy a főtitkári hivatalban maradjak. De azok a körülmények már megváltoztak. Megváltoztak, mert az ellenzéket szétvertük… Véleményem szerint itt az ideje követni Lenin utasításait. Ezért felkérem a plénumot, hogy váltson le a központi bizottság főtitkári hivatalából. Biztosítalak benneteket elvtársak, a pártnak ez csak hasznára válik.” (593. o.) A „végrendelet” tehát ismert, a lehetőség pedig adott volt a főtitkár leváltására, ő maga kérte. (Ekkor még akkora hatalma sem volt, mint tíz év múlva.) A szovjet kommunisták azonban nem mertek vagy nem akartak élni vele. Csak masíroztak büszkén a szakadék felé. Nem lehetett segíteni rajtuk.
