Sajtómegjelenés

A Horthy-korszak megítéléséről

Historiográfiai áttekintés

Dr. Gali Máté

Magyarország történelmének 1920 és 1944 közötti fejezete, melynek szimbóluma – államfői tisztsége okán – Horthy Miklós kormányzó volt, egyike a közérdeklődésünkre napjainkig leginkább számot tartó időszakoknak. Értékelését illetően mindmáig számos leegyszerűsítő, egymásnak ellentmondó feldolgozás – történészi szakmonográfia, ismeretterjesztő kiadvány, publicisztika stb. – született. Írásunkban arra teszünk kísérletet, hogy tematikus kérdéskörökre bontva (1. a politikai rendszer jellege 2. társadalom- és szociálpolitika 3. külpolitika, revízió 4. Magyarország a második világháborúban 5. Horthy Miklós személye és politikai pályája) áttekintést nyújtsunk a Horthy-korszak megítéléséhez kapcsolódó bőséges (szak)irodalomról, a historiográfiai szempontból általunk meghatározónak ítélt műveken keresztül.

1. A politikai rendszer jellege

A Horthy-korszak politikai berendezkedése kapcsán már a két világháború közötti időszakban több kortársi értelmezés született. Ezek egyike a neves jogtudós–szociológus, Weis István 1930-ban megjelent, A mai magyar társadalom című könyve volt. A szerző ebben arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Horthy-érában hazánk államformája azért volt királyság (az 1918-ban megszűnt királyság formális visszaállításáról Simonyi-Semadam Sándor kormányfő 1920. március 18-án kiadott, 2394/1920. M. E. számú rendelete határozott), mert az 1918–1919-es őszirózsás forradalom során a köztársasági államformáról „tett tapasztalatok nem voltak alkalmasak arra, hogy a lakosság többségének rokonszenvét számára megnyerjék.” Megállapítása tükrözte a kor jobboldali–konzervatív „hivatalos” Magyarországának viszonyát a köztársasági államrendhez, melyet gróf Károlyi Mihály – valamint az őt követő Berinkey Dénes – kormányzatának időszakával azonosítottak, ami 1918. november 16-án kikiáltotta a népköztársaságot, s ennek a rezsimnek a tevékenysége a meglátásuk szerint nagymértékben járult hozzá a történelmi Magyarország széteséséhez.

Weis István a politikai rendszer bemutatásánál megfogalmazta, hogy a végrehajtó hatalom birtokosa, a kormányon lévő Keresztény–Keresztyén Kisgazda, Földmíves és Polgári Párt, ismertebb nevén az Egységes Párt komoly parlamenti fölénnyel bírt az ellenzéki pártokhoz képest, aminek következtében a „végrehajtóhatalom […] mind erősebben érvényesül a törvényhozás rovására”. Véleménye szerint az Egységes Párt parlamenti hegemóniájának létrejöttében igen fontos szerepet játszott, hogy az 1922-es választójogi rendelet, majd az arra épülő 1925-ös választójogi törvény alapján Budapest és környéke, továbbá a törvényhatósági jogú városok (Debrecen, Miskolc, Szeged stb.) kivételével a szavazás nyílt volt. Azokban a kerületekben pedig, ahol nyíltan zajlott a voksolás, többnyire a kormányt támogató jobboldali–konzervatív jelöltek jutottak a törvényhozásba, míg a titkosan választókból inkább az ellenzékhez köthető baloldali–liberális képviselők.

A 20. század egyik legnagyobb hatású magyar történetírója, s egyben a két világháború közötti periódus ünnepelt történésze, Szekfű Gyula a ’30-as évek végéről kéziratos formában fennmaradt, és végül csak 2002-ben publikált Rövid magyar történet 1606–1939 címet viselő munkájában szükségszerűnek tartotta az Egységes Párt létrejöttét, mivel meglátása szerint az 1918–1919-es világháborús összeomlás, proletárdiktatúra, majd pedig az 1920-as trianoni országcsonkítás nyomán hazánk kormányzóképességének megőrzése okán elengedhetetlen volt egy „fegyelmezett, teherbíró kormánypártot alkotni, mellyel a jogrend, a gazdasági élet és a külpolitikai helyzet helyreállítható legyen.” Szekfű az ország élén 1921 és 1931 között miniszterelnökként álló gróf Bethlen István politikájának híve volt, a kormányfő elnöklete alatt álló Magyar Szemle kulturális–társadalomtudományi folyóirat főszerkesztője, így nem meglepő módon pozitívan tekintett vissza a gróf politikájára. Úgy vélte, annak révén, hogy Bethlen 1922-ben az általa irányított Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának egy részével fuzionált a Nagyatádi Szabó István vezette Országos Kisgazda- és Földműves Párttal, elejét vette az ország kettészakadásának. Amennyiben ugyanis ez nem történt volna meg, akkor az ország IV. Károly király 1921-es sikertelen visszatérési kísérletei után „két részre szakad: a legitimista katolikus Dunántúlra és a kálvinista »szabad királyválasztó« Tiszántúlra. A káoszból a kettészakadás erői kezdtek felgomolyogni, s ez ellen Bethlen Istvánnak, […] csak kompromisszumokkal lehetett dolgoznia.” A miniszterelnök a hatalmának megszilárdítása érdekében szűkítette a Friedrich István kormányfő által 1919 őszén megalkotott választójogi rendeletet (ami széles körű, titkos, egyenlő, kötelező, továbbá nőkre is kiterjedő választójogot biztosított), ám ez lényeges volt, hiszen „Bethlen szerint […] a nemzetgyűlés tagjaival, erősen feldúlt lelkiállapotú tömegekből választván, néha alig volt lehetséges kormányozni.”

Bethlen Istvánról Szekfű Gyulához hasonlóan méltató hangnemben fogalmazott Gratz Gusztáv legitimista meggyőződésű közgazdász–politikus, az 1940-es évek derekán úgyszintén kéziratban maradt, és csak 2001-ben megjelentetett, Magyarország a két háború között című munkájában. Az általa „konzervatív államférfinek” nevezett Bethlenről úgy tartotta, hogy „minden ízében »reális« politikus”, illetve „kiváló parlamenti taktikus”, akinek célja egy olyan „kormányrendszer megteremtése volt, amelyben a kormány lehetőleg nagy és egységes többségre támaszkodik.” Gratz arra az álláspontra helyezkedett – s ez az újabb politológiai irodalomban elsődlegesen Csizmadia Ervin nevéhez köthető –, hogy az Egységes Párt létrejötte és működése a magyar politikai fejlődés történelmi logikájába illeszkedik, amit az elmúlt másfél évszázadban a domináns egypártrendszerek ismétlődő mintázata jellemzett. Szavai szerint: „A kormánypártban különben a legkülönbözőbb politikai világnézetek voltak képviselve. Guvernementális, kormánytámogató párt volt és semmi egyéb, amely a liberalizmus, konzervativizmus, a szociálpolitika, a gazdasági szabadság kérdéseiben és minden másban mindig hajlandó volt elmenni odáig, ameddig a kormány elmenni kívánt. Ez különben megfelelt a magyar tradícióknak: Tisza Kálmán kormánypártja sem volt politikai alapfelfogások tekintetében egységesebb, mint Bethlen István többsége.” A fegyelmezetten voksoló nagy kormányzópárt hatására a szerző szerint a magyar parlamentarizmus „régebbi túlságos vérbőségét most a nagymérvű vérszegénység váltotta fel”, s az országgyűlési vitákat mindinkább háttérbe szorították az 1924-es és 1928-es házszabály revíziók, melyek jóformán lehetetlenné tették az obstrukciót, megszabva a beszédek és szópárbajok hosszát (1939-ben pedig még tovább szigorodott a képviselőház rendje).

Bethlen gróf az 1929-ben kirobbant, és hazánkba is begyűrűző nagy világgazdasági válság kihatásaiba bukott bele. Utóda – gróf Károlyi Gyula rövid miniszterelnökségétől eltekintve – Gömbös Gyula lett. Gratz Gusztáv Gömbös, valamint az öt követő kormányok politikájában határozott jobbratolódást tapasztalt a Bethlen-érához képest, amit liberális értékrendet valló emberként fenntartásokkal kezelt. Műve további részében a jobboldali irányvonalat markáns módon képviselő Gömbösről, illetve Imrédy Béláról elmarasztaló véleménnyel írt. Előbbit utóbbi „politikai tanítómesterének” nevezte. Könyvének lapjain kritikával illette, amiért az 1938-tól elfogadott zsidótörvények csorbították a polgári jogegyenlőség elvét, míg a politikai rendszert már Gömbös Gyula megkísérelte diktatórikus módon „totalitárius párturalommá” szervezni, amikor az Egységes Párt központosított tömegpárttá alakítására törekedett, német és olasz minták alapján. Meglátása alapján Gömbös, valamint Imrédy is Benito Mussolini olasz, illetve Adolf Hitler német diktátorok példáját tartották a szemük előtt, akiknek „sikerült megvalósítaniuk: az alkotmányos korlátoktól mentes, parlamenti szavazásoktól független, kompromisszumokra rá nem szoruló és a demokratikus intézményeknek legfeljebb külső formáit megtartó, de azok magvát, a mások egyéniségének és véleményének tiszteletben tartásában megnyilvánuló liberalizmus követelményei által meg nem kötött korlátlan hatalmat.”

Szükséges megjegyeznünk, hogy Horthy Miklós kormányzó, valamint a hagyományos magyar elitcsoportok ellenében Gömbös Gyula nem tudta véghezvinni a tekintélyuralmi állam kiépítését, és – Nemzeti Egység Pártja néven – az Egységes Pártot sem volt képes modern tömegpárttá szervezni. Imrédy diktatórikus törekvései pedig szintén ellenállást váltottak ki. Amikor például 1938-ban a kormányt a parlamenttől függetlenítő felhatalmazási törvényt, majd egy házszabály-módosító indítványt kívánt keresztülvinni, a kormánypárti és ellenzéki képviselők együttesen szavazták le őt az országgyűlésben. Mindettől függetlenül világosan látható, hogy Gratz Gusztáv liberális alapállásból fogalmazta meg ellenvetéseit a Bethlen Istvánt követő kormányzatok politikájával kapcsolatban, melyekről úgy vélte, hogy sorozatos ballépéseikkel – különösképpen a tengelyhatalmakhoz történő közeledéssel – Magyarországot elkerülhetetlenül sodorták bele a második világháborúba.

A világégésből hazánk 1945-ben a vesztesek oldalán került ki, s a vereség hatására szovjet megszállás alá került. A Vörös Hadsereg szuronyainak árnyékában megkezdődött a Horthy-korszakban Szovjetunióba távozott, kommunista meggyőződésű értelmiségiek hazatérése, soraikban például Nemes Dezső és Andics Erzsébet történészekkel. Ők azonmód hozzá láttak a nemzeti történelem átírásához, ami immáron a kommunisták hatalomra jutásában teljesedett be. Innentől kezdve a két világháború közötti időszakot sokáig egysíkúan, negatív színekben feltüntetve, fasizmusként, azaz az államszocialista rendszer antitéziseként ábrázolták.

Andics már 1945-ben közzétette a Fasizmus és reakció Magyarországon című brosúráját – ami különnyomat volt a Munkásosztály és nemzet című művéből –, melyben vulgármarxista szemléletű értékelését adta a Horthy-korszaknak. Úgy vélte, hogy ezen idő alatt hazánkban „lényegében fasiszta rendszer volt 25 éven keresztül, fasiszta rendszer, amelynek fősajátossága a népellenesség, tehát nemzetellenesség volt”. A politikai elit az 1918–1919-es demokratikus átalakulás helyett az őszirózsás forradalom előtti állapotokat restaurálta, aminek nyomán Magyarország demokrácia helyett ismét „az ezerholdak országa” lett. A szerző amellett tört lándzsát, hogy a „Horthy-reakció” belpolitikai berendezkedése volt Európa első fasiszta diktatúrája, mivel azt „a polgári szabadságjogok lábbal tiprása, a szociális és nacionalista demagógia, antiszemitizmus, minden haladó gondolat elnyomása, a magyar nemzet legjobbjainak elpusztítása vagy elüldözése jellemezték.” Szélsőségesen elfogultnak mondható álláspontját viszont annak elismerésével árnyalta, a magyar politikának megvoltak „a maga sajátosságai”, melyek megkülönböztették „a hitleri totális fasiszta diktatúrától”. Például a parlamentarizmus és a többpártrendszer, hozzátéve viszont, hogy értékelése szerint ezeknek az intézménynek „csak árnyélete volt Magyarországon.”

A megszálló szovjet csapatok támogatását élvező Magyar Kommunista Párt 1947 és 1949 között átvette az ország irányítását. Ennek következtében zajlott le a honi történettudomány intézményes kereteinek átalakítása, ám a kommunista világszemlélet és történelemértelmezés terjesztése érdekében az iskolai oktatást, és a tankönyveket is igénybe vették. Az első 1945 után kiadott magyar történelmi szintézis, melyet éveken át tankönyvként is használtak, a Köpeczi Béla művelődés- és irodalomtörténész által 1951-ben szerkesztett, A magyar nép története. Rövid áttekintés című mű volt. A kötetben Lukács Lajos szerezte a Horthy-éráról, azaz az „ellenforradalom és fasizmus” időszakáról szóló fejezeteket.
Ő úgy vélte, hogy az ellenforradalmi rendszer a „szegedi gondolat” nevet viselő eszmére alapozódott, ami nem volt más, mint „reakciós, soviniszta ideológiáknak keveréke, melyek végül is egyenesen a nyílt fasiszta ideológiába torkoltak.” Ezen „szegedi gondolat” talaján állt Bethlen István miniszterelnök konszolidációs politikája is, melynek kiépülésében a szerző szerint kulcsszerepe volt a „választójog megnyirbálásának” – tehát a Friedrich-féle választójogi rendelet szűkítésének – továbbá annak, hogy a kormányfő 1921 végén Peyer Károllyal, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) vezéralakjával megkötötte az ún. Bethlen–Peyer-paktumot. Lukács Lajos úgy vélte, hogy ez az egyezség „árulás” volt a jobboldali szociáldemokraták részéről, holott a megállapodás nemcsak a kormányzat részéről volt fontos mérföldkő az ország konszolidációjának érdekében (hiszen ez által az MSZDP lemondott a rendszer radikális ellenzékének szerepköréről), hanem a szociáldemokratáknak is lehetőséget teremtett, hogy – a kommün bukása után – újfent törvényesen működhessenek. A rendszer fasiszta vonásai a szerző meglátása alapján azt követően erősödtek fel, hogy 1933-ban Adolf Hitler jutott hatalomra Németországban, akinek példájából „bőven merítve” Gömbös Gyula az 1932-től 1936-ig tartó miniszterelnöksége idején „a belpolitikában a fasiszta elemek megerősödnek, a finánctőke előretör, a nyílt fasiszta diktatúrára való törekvés külpolitikában a fasiszta Németországhoz való közeledés, a Hitler-fasizmussal való teljes együttműködés lép előtérbe.”

A fasizmus-narratíva tovább élése volt tetten érhető a Kádár-rendszer első reprezentatív történeti összefoglalójában, a Molnár Erik szerkesztésében 1964-ben megjelent Magyarország története második kötetében, amiben Berend T. Iván és Ránki György jegyezték a Horthy-éráról szóló fejezetet. Ők azt az álláspontot képviselték, hogy az ellenforradalmi rendszer a „magyar uralkodó osztályok” hatalmát szolgálta, akik a Magyarországi Tanácsköztársaság leverését követő fehérterrorral szilárdították meg uralmukat. Ezen nagybirtokos–nagytőkés csoportok érdekeit szolgálta ki miniszterelnökként gróf Bethlen István, „az ellenforradalmi korszak egyik körmönfont, ügyesen taktikázó, tehetséges, bár korántsem európai rangú politikusa”. Kormányfősége idején a politikai rendszer jellegét a szerzők úgy határozták meg, hogy „a totális fasizmus felé tendáló, autoritatív diktatórikus rendszer jött létre, melyben a fasizmus elemei a konzervatív reakciós burzsoá törvényesség elemeivel keveredtek.” Mert bár létezett többpártrendszer és parlamentáris berendezkedés, mindez azonban a demokratikus szabadságjogok korlátozásával, és a választások hatósági önkénnyel történő befolyásolásával párosult. A gróf kormányfői székből történő távozását követően Gömbös Gyula, „a magyar dzsentri–katonatiszti rétegek e brutális, műveletlen figurája” került az ország élére, akinek célja „a tőkés rendszerben a fasizmus leplezetlenebb, a parlamenti sallangoktól mentes, totális formában történő kiépítése” volt. Elképzeléseit azonban nem sikerült keresztülvinnie, mivel a nagybirtok és a nagytőke képviselői fokozatosan szembe helyezkedtek vele, hiszen az 1929 és 1933 közötti világgazdasági válság enyhültével „már túlzottnak tartották Gömbös szociális demagógiáját, feleslegesnek az ellenzék felszámolására törekvő totális módszereit, túlhajtottnak antiszemitizmusát.”

Elsőként arra a megállapításra, hogy a Horthy-korszak egésze nem tekinthető fasizmusnak, Lackó Miklós történész helyezkedett, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének 1969. október 10-i műhelybeszélgetésén. Előadásában a ’30-as éveknél, tehát a Bethlen–Károlyi–Gömbös uralomváltások idején húzta meg a választóvonalat. A Bethlen-féle kormányzati felépítménnyel kapcsolatban így fogalmazott: „Ami a rendszer és a fasizmus viszonyára vonatkozó régi vitakérdést illeti, megítélésünk szerint ez az uralmi rendszer alapszerkezetében nem volt fasiszta típusú, de nem tekinthető egyszerűen konzervatív–autoritatív jellegűnek sem.” Hasonló véleményre helyezkedett egy évvel később, az 1970-es moszkvai, XIII. Nemzetközi Történész Kongresszuson előadott, A fasizmus Kelet-Közép-Európában című tanulmányában is. Ebben elfogadta a fasizmus történetének nemzetközi hírű teoretikusa, Ernst Nolte német történész azon megállapítását, miszerint Magyarországon a két világháború közötti politikai rendszer a Bethlen-érában leginkább a weimari köztársasághoz hasonlított, Gömbös Gyula idején Adolf Hitler kancellárságának első éveihez, míg Szálasi Ferenc országlása alatt a nemzetiszocializmus kései szakaszához.

Lackó arra a nézőponton helyezkedett, hogy a kérdéses régióban a fasizálódás folyamata – még a németek közvetlen katonai beavatkozása ellenére sem – „vezetett az autoritatív–fasisztoid rendszerek alapszerkezetének totális fasiszta átépítésére”, ehhez ugyanis a hagyományos gazdasági–társadalmi–politikai elitcsoportok vezetőinek, valamint a fasiszta tömegpártok elöljáróinak kiegyezésére lett volna szükség. Mivel azonban ez a középosztályi–polgári pozíciók újraelosztásával járt volna, továbbá a fasiszta tömegmozgalmak e térségben nem a szociális feszültségek levezetőinek, hanem sokkal inkább felkeltőinek számítottak, ezért nem valósulhatott meg. Végkövetkeztetésként a „radikális fasiszta hatalomátvétel […] a hagyományos uralkodó körök uralmának, mi több, az önálló államiságnak a teljes feladásával lett volna egyértelmű”, ezért nem is történt meg a Horthy-korszak Magyarországán.

Lackó Miklós fasizmust illető állásfoglalása már jelezte, hogy az 1960-as évek második felétől – összefüggésben azzal, hogy lezárultak az ’56-os forradalommal és szabadságharccal kapcsolatos megtorlások, illetőleg 1963-ban megjelent a széleskörű közkegyelmet biztosító törvényerejű rendelet – a honi történettudományban egy lassú és óvatos szakszerűsödési folyamat vehette kezdetét. Ezzel párhuzamosan a régi sémák tovább élése is megfigyelhető volt. Nemes Dezső a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Főiskolájának akkori vezetője például 1976-ban A fasizmus kérdéséhez című rövid kötetében amellett szállt síkra, hogy a két világháború között Közép-Kelet-Európában az államrendszerek alapvetően fasiszta diktatúrák voltak, noha a fasizmus befolyásának mértéke koronként és országonként változott. Hazánk esetében mindez akképpen festett, hogy amíg gróf Bethlen István a „mérsékeltebb típusú fasiszta diktatúra” politikai alapján kívánt maradni, addig Gömbös már a „totális fasizmus” bevezetését „erőltette”.

Nemes Dezső könyvével egyidőben jelent meg az MTA Történettudomány Intézetében készült, eredetileg tízkötetesre tervezett (de végül csak hét részletben kiadott) Magyarország története sorozat elsőként közzétett 8. könyve, ami hazánk 1918 és 1945 közötti történelmét taglalta. A többszerzős vállalkozásban L. Nagy Zsuzsa a Horthy-korszak Magyarországának államformáját úgy határozta meg, hogy az „formálisan parlamentáris többpártrendszeren nyugvó királyság” volt. Ezen rendszer stabilitását „igen jelentős” mértékben a választójogi rendszer biztosította, ami a dualizmus időszakához mérten szélesebb körű volt, ám a kormányzópárt esélyeit növelte vidéken a nyílt voksolás gyakorlata, továbbá az állami erőszakszervek „közigazgatási terrorja”. A parlament funkciója lényegesen kisebb volt, mint azt „a rendszer alkotmányos struktúrája formálisan jelezte”. Jóformán „a kormánypárti többség parlamentáris diktatúrájának, vagyis a formális többpártrendszer keretei között érvényesülő kormánypárti monopolhelyzetnek” tekinthető az országgyűlés működése. A politikai gyakorlatot alapvetően a konzervatív és diktatórikus elemek határozták meg, olykor „fasiszta vonásokkal elegyedve”.

A ’80-as évek elejétől ugyanakkor a magyar történetírásban egyre inkább meghatározóvá váltak azok az álláspontok, melyek a Horthy-korszak értékelését illetően már ódzkodtak a „fasiszta”, vagy éppen „diktatórikus” bélyegektől. Ezek közé tartozott Romsics Ignácnak az 1982-ben kiadott Ellenforradalom és konszolidáció. A Horthy-rendszer első tíz éve című monográfiája, amiben a bethleni kormányzati rendszert inkább a „tartalmilag konzervatív, módszereiben pedig autokratikus színezetű” jelzővel illette. Hasonlóan vélekedett Romsics a Balogh Sándor szerkesztésében 1985-ben megjelent, Magyarország a XX. században címet viselő egyetemi tankönyvben is, amiben ő volt a Bethlen-érát érintő fejezetek szerzője. Ebben a konszolidáció politikai berendezkedését a „korlátozott polgári parlamentarizmus” jelzővel minősítette. Megállapítását arra alapozta, hogy a három klasszikus hatalmi ág (törvényhozó, bírói, végrehajtó) az 1920-as évek közepére helyreállt hazánkban, noha a törvényhozó és végrehajtó hatalom nem különült el olyannyira, mint a nyugati demokráciákban. Létezett többpártrendszer, az ellenzéki irányzatok a parlamentben és a sajtónyilvánosság előtt egyaránt kifejthették a véleményüket, ám a hatalmi rendszerbe épített „biztonsági elemek” – például a vidéki nyílt szavazás – szavatolták, hogy a kormánypárt hatalmon maradhasson, meggátolva, a nyugati típusú parlamenti váltógazdaság kialakulását. Romsics a ’80-as években kialakult nézeteit a rendszerváltoztatás után sem változtatta meg. Az első ízben 1999-ben megjelent, s utána több kiadást is megért, nagy sikerű egyetemi tankönyvében, amely a Magyarország története a XX. században címet kapta, úgy fogalmazott, hogy „a Horthy-korszak kormányzati formája korlátozott, azaz autoritatív elemeket is tartalmazó polgári parlamentarizmus volt”. 2012-ben pedig ugyanerre a „kétségkívül antidemokratikus és autoriter, ám ha korlátozottan is, de mégis parlamentáris és plurális” meghatározást használta.

A rendszerváltoztatást követően, a megszálló szovjet csapatok kivonulásával, és hazánk függetlenné válásával egyidejűleg a magyar történettudomány is mentesülhetett az ideológiai kötöttségektől, ami azzal járt együtt, hogy a Horthy-korszak megítélése sokszínűvé vált. Az értelmezések sora a „parlamentáris demokráciától” kezdve, a „hegemonikus pártrendszerrel rendelkező tekintélyuralmi rendszer”-en át a „»nem totális« fasizmus” és az „ultrafasizmus” között váltakozó berendezkedésig terjedt. Megítélésünk szerint az 1989 után született művek közül a legalaposabban és legpontosabban Püski Levente történész, a Debreceni Egyetem egyetemi tanára határozta meg a Horthy-korszak politikai rendszerének jellegét. A háború közötti negyedszázad parlamentjéről, valamint annak második kamarájáról is monográfiát jegyző szakember a 2006-ban A Horthy-rendszer (1919–1945) címmel megjelent munkájában korlátozott parlamentarizmusként írta le a bethleni tíz esztendő belpolitikai berendezkedését. Korlátozott voltát többek között a nyílt választójog vidéki visszaállítása, a választási verseny behatároltsága, illetőleg a közigazgatási szervezet átpolitizáltsága erősítette. Az 1922-es választójogi rendelet, majd az 1925. évi választójogi törvény révén Bethlen Istvánnak egy „választások útján leválthatatlan kormányzati többséget sikerült kialakítania.” A választási győzelem azonban nem volt teljesen garantált a kormányzópárt számára – ki kellett tudniuk választani a megfelelő jelölteket, egyezkedni a helyi hatalmi tényezőkkel, érdekcsoportokkal stb. –, ezért számos korlátozás, jogszabály, illetve jogon kívüli eszköz került alkalmazásra a siker kiharcolása érdekében.

A gróf távozása utáni éveket az addigi pártstruktúra átalakulása jellemezte. A nemzetközi politika mozgásba lendülésével, valamint a gazdasági válsággal járó társadalmi és gazdasági konfliktusok hatására átrendeződött a politikai aréna. A konzervatív tábor meggyengülése volt érzékelhető, illetve azzal párhuzamosan a jobboldali radikalizmus különféle irányzatainak térnyerése. Az 1939-es választásokat már új választójogi törvény (1938: XIX. tc.) alapján tartották, a voksolást pedig titkosan bonyolították le. Az ország élén álló Magyar Élet Pártja minden korábbinál több mandátumot (181) szerzett – miközben a baloldali–liberális ellenzék parlamenti súlya csökkent, a radikális jobboldalé ellenben erősödött –, amiben a szerző szerint a részbeni revíziós sikerek, illetve a korábbi évek szociálpolitikai reformjai (például az 1936. évi XXVII. törvénycikk a telepítésről és más földbirtokpolitikai intézkedésekről) is szerepet játszhattak. A második világháború alatt a kormányzat rendeletalkotási hatalma fokozatosan kiszélesedett, ami az országgyűlés funkcióinak csökkenésével járt. Ezzel egyidőben került sor a személyi és szabadságjogok korlátozására, annak részeként a zsidótörvények bevezetésére. Az ország 1944. március 19-én történt német megszállása végül a szerző értékelése szerint „alapvetően átalakította” a magyar politikai életet. A törvényhozás két háza gyakorlatilag „látszatfüggetlenséggel” rendelkezett innentől, szerepük kimerült abban, hogy legitimációt biztosítsanak az éppen hatalmon lévő kabinet számára. A világháború végóráiban a nyilasok előbb Sopronba, majd pedig német területre telepítették az összes fontosabb állami szervet, ami „a magyar történelemben példátlan” volt, és amelynek nyomán 1945-ben a Szálasi Ferenc nevével fémjelzett „nyilas államrendszer ott, idegen földön fejezte be csúfos működését.”

2. Társadalom- és szociálpolitika

A Horthy-korszak politikai vezető garnitúrájának alapelve volt, hogy a történelmileg kialakult tulajdonviszonyokon nem kívánt változtatni, tehát az 1918–1919-es baloldali forradalmakat követően visszaállítani és megőrizni törekedett a hagyományos elit (arisztokrácia, nagypolgári és nemesi középbirtokosi rétegek) befolyását. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy az egymást követő kormányzatok ne tették volna magukévá a modern szociálpolitika számos elemét, már csak azért is, mert ez által igyekeztek a középső, vagy alsóbb társadalmi rétegeket a központi hatalom számára megnyerni, de legalábbis semlegesíteni.

A két világháború közötti időszak (egyik) szellemi alapvetését Szekfű Gyula 1920-ban Három nemzedék címmel megjelent – és 1942-ig még további hat alkalommal kiadott – műve jelentette. E nagyívű történetpolitikai esszében történelmünk 1820 és 1920 közötti időszakát három nemzedék küzdelmeiként taglalta, amit egyértelműen hanyatlástörténetként határozott meg. 1934-ben kötetéhez Trianon óta címmel új fejezetet csatolt. Ennek lapjain az 1920 után végbement változásokat elemezte, egyúttal kora magyar társadalmának gondolkodásmódját a „neobarokk” jelzővel illetve. A Horthy-korszakkal foglalkozó történészek körében is máig gyakran használt szófordulat jellemzői értelmezése szerint a cím- és rangkórság, a túlzott tekintélytisztelet, valamint a kontraszelekció voltak. A neves történetíró megítélése alapján, a trianoni Magyarországon a nemzeti egység megvalósulása előtt öt feszültséggóc tornyosult:

1. a földkérdés rendezetlensége, az elmaradt tényleges földreformmal

2. a katolikusok és protestánsok között fennálló felekezeti ellentét

3. a zsidóság asszimilációja, ami szoros összefüggésben állt a kapitalizmus ügyével, hiszen azt az álláspontot képviselte, hogy az 1930-as évekre az izraeliták vállaltak vezető szerepet a bankszférában és az iparvállalkozásoknál

4. a nemzedékprobléma, melynek keretében a „neobarokk” társadalomban a „konzervatív közszellem” hátráltatta a fiatalabb generáció érvényesülési lehetőségeit, az idősebbek javára

5. a határon túli magyarok kérdése, az őket sújtó elnyomó intézkedések okán.

Véleményünk szerint Szekfű Gyula a fentebb felvázolt öt pontban jó érzékkel ragadta meg a Horthy-korszak társadalmát feszítő főbb problémákat. A földkérdés kapcsán például maga Horthy Miklós is elismerte a portugáliai emigrációjában, hogy abban a negyedszázadban, ami alatt államfőként hazánk élén állt, a nagybirtokok túlsúlyával fémjelzett „birtokmegoszlás de facto elavult és egészségtelen volt.” A zsidókérdés úgyszintén meghatározó eleme volt a Horthy-korszak társadalom-, valamint szociálpolitikájának, noha a különböző kormányzatok magyar zsidósággal kapcsolatban kialakított álláspontját rendszerint befolyásolták az ország gazdasági és szociális viszonyai, továbbá a nemzetközi környezet. Amíg tehát a ’30-as évek elejéig az európai kontinens politikáját az e téren liberálisabb szellemiségű Franciaország és Nagy-Britannia dominálta, addig lehetőség nyílt 1928-ban a numerus clausus módosítására. Később viszont a nagy gazdasági világválsággal járó szociális feszültségek, s azok nyomában a nemzetiszocialista Németország felemelkedése már magukkal hozták a zsidótörvényeket. A trianoni békeszerződés igazságtalan döntéseinek következtében határainkon túlra került hozzávetőlegesen három millió magyart érintő, hátrányosan megkülönböztető rendelkezések (diszkriminatív birtokpolitika, optálási nehézségek stb.) úgyszintén a társadalmi valóságot jelenítették meg, a revizionista politika érvrendszerének egyik központi részét képezve. Nem elfelejtkezve arról, hogy az első világháború utáni megszállások, illetve a trianoni béke okán mintegy 400 ezer ember menekült az elszakított területekről az anyaországba (a java részük középosztálybéli volt, ennek megfelelő életszínvonalbéli elvárásokkal), akiknek integrálása hatalmas társadalompolitikai kihívást jelentett.

Szekfű véleménye szerint a magyarság előtt álló nehézségek megoldására vállalkozók két úton próbálkoznak eljutni a sikerhez. Úgy értékelte, hogy ezek közül az első zsákutcába visz, a másodikat viszont járható ösvénynek tekintette:

1. Az ún. „kismagyar út” társadalmunk szociális és kulturális igényei iránt érzéketlen, a német fajbiológiára, vagy éppen a turanizmus gondolatára támaszkodva „történetünk valódi értékeit megtagadja, tényleges ezeréves kultúránkat, vallási értékeinket kigúnyolja s kizárva a magyarság sorsközösségéből az európai művelteket, a hithű katolikusokat és azokat, akik még nem szabad királyválasztók, a magyarság sorait végletesen összeszűkíti, egy rövidlátó, éretlenül fantasztikus kismagyar szemlélet nevében”.

2. A fentiekkel ellentétben létezik a reformkonzervativizmuson alapuló ún. „nagymagyar út”, amit Szekfű a magyar állam egysége és fennmaradása érdekében a célravezető stratégiának gondolt. Ennek része a választójog kiszélesítése és titkossá tétele, a szegényebb néprétegek gazdasági és intellektuális felemelése, a szellemi szférában a „magyar testvériség, nemzeti szolidaritás és kollektivitás” hármas jelszavának előtérbe állítása, a kultúra területén pedig visszatérés a népiség („a nemzet őslelke”) legnemesebb hagyományaihoz.

Röviddel azt megelőzően, hogy a Horthy-korszak lelépett volna a történelem színpadjáról, 1943 augusztusában a Soli Deo Gloria Szövetség nevű református diákszövetség konferenciát rendezett Balatonszárszón, melyen a meghívott előadók népünk sorskérdéseit vitatták meg. Köztük kapott helyet a harmincas évei elején járó, baloldali meggyőződésű szociológus, Erdei Ferenc is, aki előadásában átfogó képet kívánt adni a magyar társadalomról. Felszólalásában abbéli meggyőződésének adott hangot, hogy az első világháború végére „két Magyarország” állt élesen szemben egymással. A fennálló társadalmi és gazdasági viszonyok tovább éléséhez ragaszkodó „nemesi, nemzeti rendszer”, valamint a „polgári társadalom, amelyik a modern, demokratikus Magyarország megteremtéséért küzdött.” Utóbbi 1918–1919-ben nem tudta keresztülvinni az elképzeléseit, minekutána 1919 őszén a „történelmi-nemzeti társadalom” képviselői kerültek hatalomra, akik a háború előtti rendszer restaurálását tűzték zászlójukra.
Ennek az irányzatnak Bethlen István volt a vezéralakja, aki a mérsékelt birtokpolitikájával semlegesítette a parasztság radikális földreform-törekvéseit, a kereszténypárti legitimistákat kijátszotta a szabad királyválasztó kisgazdák ellenében, a munkásságot pedig leszerelte azzal, hogy a Bethlen–Peyer-paktummal törvényesítette politikai képviseletüket az MSZDP révén. A „rendkívüli politikai ügyességgel és céltudatossággal” megáldott erdélyi gróf lemondása után Gömbös Gyula az „ellenforradalmi szegedi gondolat”, illetve a nemzetiszocializmus és a fasizmus módszereire támaszkodva próbálta véghezvinni a nemzeti újjáépítés programját. A „régi rend konzervatív elemeinek ellenállása”, majd az 1936-ban bekövetkezett halála viszont meggátolták ebben. Az elkövetkezendő éveket, Darányi Kálmán, Imrédy Béla és gróf Teleki Pál miniszterelnökségét az irányított állami gazdaságpolitika, valamint az antiszemitizmus erősödése jellemezte. Az utóbbi hatására foganatosított zsidótörvények mind fokozatosabban szorították ki a zsidó honpolgárokat a gazdasági és szellemi pályákról, segítve „a birtokban levő polgári kapitalista elemek felváltását, a történelmi nemzeti társadalom erőivel.”

Erdei előadása végén szót ejtett arról, hogy „a monokapitalizmus és az állami irányításba fogott kapitalizmus rendszere” helyett célként a modern polgári társadalom minél szélesebb körű kiépítését kell megtenni. Baloldali meggyőződésű gondolkodóként nem meglepő módon ennek eléréséhez szerinte „a munkásság képviseli a legnagyobb erőt. Ennek a rétegnek van olyan szervezete, programja és politikai iskolája, amely társadalmunk gyökeres átalakítását sikerrel megkísérelheti. Ezen az úton a munkásság önkéntelenül is, de politikai céltudatossággal is keresi a parasztsággal és az értelmiség szabadabb elemeivel való szövetkezést, mert ezek a rétegek mind az alakulás kiharcolásának, mind pedig az új társadalmi szervezet felépítésének elengedhetetlen és nélkülözhetetlen elemei.”

A balatonszárszói konferencia után egy évvel, 1944 augusztusában a világháború elérte Magyarország akkori határait, és az 1945 áprilisáig elhúzódó harcok végére hazánk szovjet megszállás alá került. Az elkövetkezendő években a hatalmat magukhoz ragadó kommunisták emlékezetpolitikája természetesen a két világháború közötti időszak társadalompolitikáját is igyekezett vulgármarxista módon, minél sötétebb színekben megfesteni. A negyedszázad alatt meghozott szociálpolitikai intézkedésekről – például az ipari, kereskedelmi és közlekedési dolgozókat érintő kötelező baleseti és betegségi biztosítás bevezetéséről, a szintén kötelező öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági biztosításról, a napi 8 és heti 48 órás munkaidő törvénybe iktatásáról, vagy éppen az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) 1940-es létrehozásáról – sokáig nem ejtettek szót, vagy csak igen szűkszavúan értekeztek róluk. Bőszen ostorozták ugyanakkor a két világháború közötti időszakban (is) kétségkívül meglévő komoly vagyoni különbségeket, vagy éppenséggel a társadalmi mobilizáció alacsony fokát. Nem beszélve arról, hogy milyen nagy ügybuzgalommal és találékonysággal próbálták meg igazolni a Horthy-éra Magyarországán illegalitásban működő kommunista mozgalom harcát a „dolgozó nép” sorsának jobbra fordítása érdekében. A magyar munkásmozgalom történetének kutatása igazi „slágertémává” vált, amit jól jelez, hogy 1948-ban megnyitotta kapuit a Magyar Munkásmozgalmi Intézet (1955-től Párttörténeti Intézet, 1990 után Politikatörténeti Intézet). Érdekességképpen jegyzendő meg, hogy a közvélekedés napjainkig az államszocializmus emlékezetpolitikájával azonosítja a Horthy-korszak kapcsán a „három millió koldus országa” kifejezés megalkotását, holott az valójában egy fajvédő falukutató–publicista, Oláh György tollából született 1928-ban.

A „»hárommillió koldus« hazája” szófordulat mindettől függetlenül Andics Erzsébet 1945-ös pamfletjében is helyet kapott, aki „reakciósnak” és „nemzetellenesnek” nevezte a Horthy-korszak társadalompolitikáját. Kárhoztatta az átfogó földreform elmaradását, amivel szerinte a „reakciónak” sikerült megőrizni a magyar birtokviszonyok „középkori struktúráját”. Radikális földosztás helyett a parasztság nagy tömegeinek „kisemmizése” valósult meg, viszont a parasztság mellett a társadalom nagy tömegeit – leszámítva az „uralkodó osztályok” tagjait – szélsőséges jövedelemmegoszlás, erkölcstelen adórendszer, és „nemzeti nyomor” sújtotta.

Andicshoz rendkívül hasonló értékelését adta a szociálpolitikának Lukács Lajos 1951-ben. Szavai szerint az ellenforradalmi berendezkedést megszilárdító Bethlen István kormányfősége idején a nagybirtokos és nagytőkés társadalmi csoportok kerültek vezető helyzetbe, akik a politikai, valamint gazdasági stabilizációt „a dolgozó osztályok költségére, azok fokozottabb megterhelésével” vitték végbe. Az általa is „reakciósnak” nevezett rezsim biztos támasza volt az egyház, a „klerikális reakció”, miután felismerte, hogy régi hatalmát és befolyását Horthy Miklós kormányzósága mellett is biztosítani tudja. Az egyház a különböző takarékpénztárai révén, továbbá a bankokon és iparvállalatokon keresztül szoros összefonódásban állt a fináncburzsoáziával.

E kérdéskör kapcsán szemléletbéli változást másfél évtized múlva sem lehetett felfedezni, amikor elsőként megjelent a Szabolcs Ottó és Unger Mátyás által közösen írt, és 1989 előtt több kiadást is megért, Magyarország története címet viselő népszerűsítő történeti munka. A szerzőpárosból Szabolcs Ottó jegyezte a Horthy-korszakot érintő fejezeteket. Ezekben a kor társadalompolitikáját illetően a „nagybirtok és a finánctőke” vezető szerepét hangsúlyozta ki. A szociálpolitika kapcsán utalt arra, hogy a kispolgárságot, az értelmiség egy részét, illetőleg az állami tisztviselőket a kormányzatok általa meg nem nevezett „kedvezményekkel” tudták „magukhoz láncolni”, és a módos parasztokat, valamint a középparasztságot is igyekeztek a „legkülönbözőbb módon” megnyerni, szembe állítva őket a szegényparasztság tömegeivel. Utóbbiak mellett a munkásosztály számított a társadalompolitika vesztesének, mivel ezt a csoportot a „rendszer” erőszakosan elnyomta és kizsákmányolta, s politikai képviseletük sem volt. Egyrészt azért, mert a Kommunisták Magyarországi Pártja, és az annak fedőszerveként alakult Magyarországi Szocialista Munkáspárt nem működhetett (néhány év kivételével) törvényesen, másrészt pedig a „jobboldali szociáldemokraták árulása” miatt, utalva ezzel a Bethlen–Peyer-paktumra. Az uralkodó osztályok a társadalmi bajokért a nyilvánosságban a honi zsidóságot tették felelőssé, aminek következtében „féktelen antiszemita uszítás indult meg.” A menekültek kérdésről a szerző meglehetősen érzéketlenül értekezett, amikor úgy fogalmazott, hogy a mintegy 350 ezer személlyel hazánkba „özönlöttek mindazok, akik féltek az eddig általuk elnyomott nép, az uralkodó nemzetté vált nemzetiségek bosszújától, s különben is megélhetésüket az államtól várták.”

A ’60-as évek végétől a honi történettudományban elindult lassú szakszerűsödési folyamat eredményei kezdetben nagy óvatossággal jelentek meg a történeti irodalomban. Az 1976-os akadémiai „tízkötetes” magyar társadalomra vonatkozó részeit feldolgozó Berend T. Ivánnál is még döntően a régi sémák tovább élése volt megfigyelhető. Ezen túl viszont röviden szót ejtett arról, hogy a két világháború közötti időszakban az egészségügyi ellátottság javult, kibővültek az iskolai képzés keretei, és a városiasodás előre haladása, valamint a kor technikai vívmányai (a villanyvilágítás, vagy éppen az új tömegkommunikáció eszközök terjedése) már hatással voltak a középosztály, a városi kispolgárság, illetve a munkásosztály tehetősebb rétegeinek életére. Kötelező ideológiai sorvezető gyanánt viszont felsorolása végére „vörös farokként” odabiggyesztette, hogy mindezek dacára a szélesebb néptömegek számára „a létért való küzdelem, a megélhetés alapvető feltételeinek kiharcolása maradt változatlanul napirenden.”

A korábbiaktól élesen eltért Romsics Ignác értékelése a bethleni konszolidáció társadalom- és szociálpolitikájától az 1982-ben megjelent, Ellenforradalom és konszolidáció. A Horthy-rendszer első tíz éve című könyvében. A szerző ebben ugyan elismerte, hogy a Nagyatádi-féle földreform 1920-as évek végéig elhúzódó végrehajtása során Magyarország összeterületének mindössze 8%-a került kiosztásra, ám így is – családtagokkal együtt – közel kétmillió embert sikerült földhöz juttatni. A történész meglátása alapján ez az intézkedés „jelentősen növelte a magántulajdonosok számát és a magántulajdon tiszteletét, s ezzel döntő mértékben járult hozzá a háború és a forradalmak alatt föleszmélt parasztság átmeneti megnyugvásához, elégedetlenkedésének ideiglenes lecsendesedéséhez, s így végső soron az ellenforradalmi rendszer belpolitikai megerősödéséhez.”

Romsics Ignác szakított az addig uralkodó történetpolitikai kánonnal a tekintetben is, hogy tételes felsorolta, melyek voltak a Bethlen-kabinet „konzervatív reformszellemben” fogant szociálpolitikai újításai. A gróf újjászervezte a társadalombiztosítást, aminek keretében mire leköszönt a kormányfői székből, már – és ez megcáfolta az 1945 utáni történetírók vonatkozó állításait – a városi munkásság 80–90%-a részesült alapvető szociális védelemben. A beteg dolgozó egy évre volt jogosult ingyenes gyógykezelésre, a táppénz mértéke a fizetés 60–75%-át tette ki. A baleseti járadék teljes munkaképesség elvesztése esetén 1927-től a bér 66,6%-ának felelt meg. 1928-ban a munkásmozgalom régi követeléseinek teljesítéseként bevezetésre került a kötelező öregségi, rokkantsági, özvegyi és árvasági biztosítás, noha a mezőgazdasági munkásság kötelező biztosítása csak tíz évvel később valósult meg. Az alaposan átszervezett és kiterjesztett társadalombiztosítás irányítását 1928-tól az Országos Társadalombiztosító Intézet felügyelte. Mindezeken felül pedig 1928-ban sor került a numerus clausus részleges enyhítésére is, mellyel a szerző szerint Bethlen István a „»gettó intézményét« […] kiiktatta a magyar törvénykönyvből.”
A szerző visszaemlékezéséből ismert, hogy könyve kézirata 1979 őszére készült el, amit akkori munkahelyén, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében igen komoly fenntartásokkal fogadtak. Az év szeptemberében megrendezett műhelyvitán többek között azért bírálták az opponensei, mert szerintük alaposan „túlértékelte” a bethleni korszak társadalom- és kultúrpolitikájának eredményeit. Végül „némi kompromisszumok árán” 1982-ben jelenhetett meg a kötet, a Gondolat Könyvkiadó gondozásában.

A rendszerváltoztatást követően az ideológiai válaszfalak leomlása lehetővé tette, hogy a társadalompolitika kérdéskörében is a korábbiaknál tárgyilagosabb művek szülessenek. Ezek közül meglátásunk szerint a legátfogóbban két leíró jellegű munka sikerült. Az egyik a Gyáni Gábor–Kövér György szerzőpáros nevéhez köthető, a másik pedig a főként jogtudománnyal foglalkozó Egresi Katalinéhoz.