Könyvismertetés

Napóleon. Történelmi lexikon.

Recenzió Thierry Lentz kötetéről

Dr. Hahner Péter

Thierry Lentz: Napoléon. Dictionnaire historique. (Napóleon. Történelmi lexikon.) Paris, 2020, Perrin. 986 oldal.

A Napóleon Alapítvány könyvtárosai arra a következtetésre jutottak 2017-ben, hogy a császár 1821-ben bekövetkezett halála óta mintegy 110 000 kiadvány címében szerepelt a Napoléon, Napoleon, Napoleone, Bonaparte vagy Buonaparte név. (Vagyis nem vették figyelembe a magyar nyelven megjelent köteteket, melyeken a név Napóleon formában olvasható.) És mivel nyilván a császár halála előtt és 2017 óta is megjelent jónéhány kötet, a császár magyar életrajzírója, Feleki László távolról sem túlzott, amikor a hetvenes években kijelentette, több mű látott napvilágot Napóleonról, mint ahány nap eltelt halála óta. A mai francia könyvtárosok szerint naponta átlagosan másfél kötet jelenhetett meg.

Amikor 1989-ben megjelent egy közel kétezer oldalas Napóleon Lexikon (Dictionnaire Napoléon. Paris, Fayard) Jean Tulard szerkesztésében, azt hittem, ebből a műfajból aligha fog újabb kötet megjelenni egy ideig. Ezzel alaposan alábecsültem mind a franciák Napóleon iránti rajongását, mind történészeik teljesítményét, mind a közelgő évfordulók jelentőségét.

2021-ben ugyanis elérkezett I. Napóleon császár halálának kétszázadik évfordulója. A francia történészek pedig általában a nagyobb évfordulók előtt már egy-két évvel korábban ki szoktak adni több reprezentatív kötetet, hogy az évfordulón megfelelő választék álljon az olvasók rendelkezésére. Így történt 2020-ban is, s a FNAC bolthálózat máris számtalan újonnan kiadott régi és a közelmúltban elkészült, új kötetet ajánl a császár iránt érdeklődő olvasók figyelmébe.

Ezek közül kétségkívül Thierry Lentz lexikona tartalmazza a legtöbb információt. A szerző húsz éve a Napóleon Alapítvány igazgatója, ez a harmincadik önálló könyve a témakörben, nem számítva nyolc általa szerkesztett gyűjteményes kötetet és a tucatnyi szövegkiadást. A bevezetőben a szerző bevallja, hogy Napóleon-életrajzot még sohasem írt, ezért most 300 szócikkben teszi közzé egy életrajzhoz felhasználható jegyzeteit.

Az 1989-ben megjelent lexikont szakértők kisebb hadserege készítette, egészen pontosan 228 közreműködő, a neveiket és címeket nyolc oldalon át sorolják fel. Ez a kötet egyetlen szakértő műve – de kétségtelenül az egyik legtájékozottabb szakértőé. A régi lexikonban 3628 szócikk található, az újban „mindössze” 300. Ezek a szócikkek átfogóbbak, nagyobb tárgyköröket mutatnak be. A régebbi lexikonban találhattunk egy-egy rövid szócikket Magyarországról és a győri csatáról is, bataille de Raab néven. (A francia történészek, ha Napóleonról van szó, ragaszkodnak a város egykori német nevéhez). Lentz kötetében nem kapott önálló szócikket sem országunk, sem az itt lezajlott csata. Ez utóbbit csak az 1809-es hadjárat szócikkében említik meg. Győr nevét természetesen ők sem tudták rendesen leírni, a nyugati történészek egyszerűen képtelenek a hosszú magyar magánhangzók pontos használatára. Pedig mi sem lenne egyszerűbb, ha élnének az informatikai eszközökkel.

Van viszont sok olyan címszó, melyeket hiába keresnénk a régebbi lexikonban. Thierry Lentz önálló, másfél oldalas szócikket írt a homoszexualitásról, amelynek a régi lexikon szerzői csak húsz sort szenteltek a Szexualitás címszava alatt. Alapos szócikkeket írt a totális háborúról, a nyugdíjpénztárakról, a katonai diktatúráról, az 1792. augusztus 10-i felkelésről, a nőoktatásról, a farkasokról, Szent Napóleon legendájáról, az öngyilkosságról, Napóleon első szerelmes éjszakájáról és Hitlerről is. Ezeket hiába keresnénk a régi lexikonban. Hitlerről azért írt, mert elege lett abból, hogy egyes angolszász történészek felületes összehasonlításokat tárnak az olvasók elé a két hódítóról. Mivel efféle hasonlítgatás nálunk is elhangzik olykor, érdemes idézni Lentz véleményét:

„A két ember társadalmi gyökerei teljesen különbözők, akárcsak nevelődésük és oktatásuk. Az egyik (Hitler) egy dilettáns volt, aki élete végén morfiumból merített erőt, a másik egy fáradhatatlan dolgozó, akinek az egyetlen kábítószere a tevékenység volt. Az egyik egy szédült és bűnös ideológiához ragaszkodott, a másik pragmatikus volt, és a XVIII. század szellemében nevelkedett. Uralmuk körülményei is radikálisan különböznek. Napóleon végül nem semmisítette meg sem Franciaországot, sem Európát. Örökségét dicsőítették, feltámasztották és továbbfejlesztették, még azokban az országokban is, amelyek ellenfelei voltak… Lehet vitatni művét, motivációit, még dicsőítő legendájával is szembe lehet szállni, de a mai európaiak egyáltalán nem utasítják el oly határozottan az emlékét, mint a náci kancellárét.” (464. o.)

A szerző külön szócikkeket szentelt olyan vitatott kérdéseknek, mint Napóleon állítólagos megmérgezése és holttestének kicserélése, valamint a waterlooi vereség okai – vagyis önálló szócikk mutatja be a történelmi tényeket, és egy másik szócikk megcáfolja a legendákat. Alaposan megvizsgálja a napóleoni háborúk áldozatai mennyiségének problémáját is. Szellemesen cáfolja olyan legendás francia történészek becsléseit, mint például Taine, aki szerint 3 100 000 francia esett el a forradalom és a császár háborúiban. Mivel a besorozottak számát ismerjük, (2 820 000 a besorozottak és 800 000 a később visszahívottak száma), Taine számításai szerint tehát csaknem valamennyi francia katona elesett… Az újabb kutatások szerint Napóleon háborúiban valószínűleg 800 000—1 000 000 lehetett az elesett, a betegségek vagy sebeik miatt később elpusztult francia katonák száma. Ellenségeiket is figyelembe véve a napóleoni háborúk minimum 1,6 millió, maximum 2,5 millió embert pusztíthattak el. Ez természetesen sok – de a harmincéves háború áldozatait 10 millióra becsülik, s akkor még nem említettük meg a XX. század háborúit.

Lentz részletesen ismerteti, hogy ki a felelős Moszkva felgyújtásáért, és hogy mennyiben tekinthető Napóleon Európa modernizálójának. Önálló szócikket írt Napóleon és a forradalom viszonyáról, és Napóleon jellemzéséről – még kalapjának a méreteit is megtudhatjuk. Ő is megerősíti különben, hogy a császár távolról sem volt alacsony: 169 centiméterével 9 centivel volt magasabb a korabeli francia férfiak átlagánál. Ennél azonban fontosabb dolgokat is megtudhatunk a kötetből. Például azt, hogy Napóleon távolról sem tekintette magát a lengyelek felszabadítójának – számára Lengyelország pusztán egy adu volt a cárral folytatott diplomáciai játékban, s alaposan kihasználta a lengyelek ragaszkodását és reményeit. Ez azért lehet fontos számunkra, mert még mindig sokan úgy vélik, érdemes lett volna hallgatni Napóleon magyarokhoz intézett kiáltványára 1809-ben, s függetlenedni a Habsburg Birodalomtól.

A szerző valamennyi szócikkben a legmodernebb kutatások eredményeit ismerteti. A szócikkek után rövid, a kötet végén pedig hosszabb bibliográfiával hívja fel olvasói figyelmét a szakirodalom legújabb eredményeire. Az eligazodást a szócikkek betűrendes és tematikusan csoportosított tartalomjegyzékei segítik. Huszonöt új, kifejezetten e kötet számára készített térképpel ismerkedhetünk meg, és kiváló táblázatok sora könnyíti meg a tájékozódást.

Aki ezek után – hozzám hasonlóan – belátja, hogy sohasem lesz képes elolvasni a Napóleon-szakirodalom valamennyi fontosabb művét, annak csak azt ajánlhatjuk, hogy egy ilyen összefoglaló lexikonhoz forduljon, ha Franciaország 1799 és 1815 közötti történelmével kíván foglalkozni.