Székelyudvarhely 90 százalék feletti magyar népességarányával napjainkban Erdély „legmagyarabb városának” számít, amelyet az évszázados román uralom és a 20. század rohamos modernizációja látszólag alig érintett meg. A város ma is őrzi a 19. századi „Küküllő-parti Athén” arculatát, hangulatos városképével, neves iskoláival és pezsgő kulturális életével. A modernizáció és a 20. század viharos változásai Székelyudvarhely regionális pozícióját balszerencsés módon befolyásolták, ugyanakkor megőrizték a „legmagyarabb” erdélyi városnak, amelynek templomai, iskolái, nyilvános terei ma is magyar élettel telnek meg.

Székelyudvarhely a székelyföldi magyar tömbterület nyugati részén, Marosvásárhelytől mintegy 100 kilométerre, délkeletre található. Az Udvarhelyi-dombság központja, kulturális tekintetben viszont a teljes Székelyföldön belül kiemelkedő jelentőséggel bír. A várost a Nagy-Küküllő folyó szeli keresztül, a közelben fekvő nevezetes csúcsok a Szarkakő és a számos legenda által övezett Budvár.

Székelyudvarhely történetének mérlege végső soron egy fokozatos „zsugorodási folyamatot” mutat. A középkori Magyar Királyságban anyaszékként funkcionált, és egészen a polgári átalakulásig a székelység politikai központja volt. Bár szellemi, kulturális jelentőségét az elmúlt 150 évben is megőrizte, a dualizmus korszakában, majd a viharos 20. században gazdasági és közigazgatási szempontból is fokozatosan háttérbe szorult a környékbeli versenytársakkal szemben. Napjainkban megyei jogú város státussal bír. Öröm az ürömben, hogy Székelyudvarhely látszólagos „eljelentéktelenedése” a trianoni békediktátum óta eltelt évszázadban lehetővé tette, hogy a város megőrizze magyar jellegét, kultúráját és a régi időket idéző arculatát.

A székelység legendás központja

A Székelyudvarhely múltjával kapcsolatos legendák ezer szállal kötődnek a hunok székely eredetmítoszához. Orbán Balázs – aki tanulmányait a városban folytatta, és ezért szűkebb pátriájaként tekintett rá – A Székelyföld leírása című monumentális művében büszkeséggel írt arról, hogy Attila király a Tisza melletti uralmi központ kiépítése előtt Székelyudvarhelyen rendezkedett be. A helyi mondák egyébként Budvár építését is a hunoknak, nevezetesen a nagy uralkodó bátyjának és elődjének, Budának – Blédának – tulajdonítják. A legendák szerint a székelyek akkor sem hagyták el Erdélyt, amikor Attila halála után a hunok kivonultak a Kárpát-medencéből, és a honfoglalásig eltelt évszázadokban Székelyudvarhely központi jelentőséggel bírt az „ittmaradottak” életében. A történet úgy szól, hogy amikor Árpád vezetésével a honfoglaló magyarok visszatértek a Kárpát-medencébe, Székelyföldön Zandirhám rabonbánnal kötöttek szövetséget, amelynek kőtábláit – az ősi székely törvényekkel együtt – aztán Budvárában őrizték. Állítólag a székelység keresztény hitre téréséről szóló okmányt is ebben az erősségben helyezték el.

Bár ezek a történetek csak legendák, Székelyudvarhely múltja valóban messzire nyúlik vissza. A város területén már a római időkben egy castrum állt, amely része volt a Dacia védelmét szolgáló erődrendszernek. Bár a barbár támadások eredményeként az erősség elpusztult a 3. század közepén, romjait a Kárpát-medencében hont foglaló magyarok hasznosítani tudták. A vár alapjain a késő Árpád-korban egy ferences rendház épült, majd a 16. század második felében az ősi köveket egy új erődítmény építésére használták fel, mely a sérelmei miatt zúgolódó székelység megrendszabályozására szolgált.

Küzdelem a székely szabadság védelmében

Az udvarhelyiek – és általában a székelyek – az erődítményekkel szemben határozottan bizalmatlanok voltak. Annak ellenére, hogy a tatárjárás során a mongol hordák lerombolták Budvárát és kegyetlenül feldúlták a környéket – ennek emlékét őrzi Tihadár falu pusztulásának legendája –, a székelyek IV. Béla uralkodása idején és a későbbi évszázadokban is elutasították, hogy Székelyudvarhely mellett várat emeljenek. Az erődítésekben ugyanis sokkal inkább a szabadságukra leselkedő veszélyt, mintsem menedéket láttak. Ennek következtében a magyar történelem viharos évszázadai során a várost számos alkalommal felégették és kifosztották az Erdélybe betörő oszmán és tatár hadak, a tizenöt éves háború zsoldosseregei és a Rákóczi-szabadságharc kuruc és labanc csapatai. Székelyudvarhely a gyakori pusztítás ellenére meg tudta őrizni központi szerepét: nem csupán az anyaszékként tisztelt Udvarhelyszék közigazgatási központja volt, hanem a székely nemzetgyűlések színhelye is. Így 1505-ben itt került sor a féltve óvott székely szabadságjogok kodifikációjára.

Az Udvarhelyi Constitutio néven ismert törvénygyűjtemény védelmet biztosított a székelység számára az erdélyi vajdák esetleges hatalmaskodásaival szemben. Többek között garantálta az önálló bíráskodást, a székelyek személyi szabadságát és a szabad kereskedést, illetőleg megtiltotta, hogy az uralkodók a Székelyföldre zsoldossereget vezessenek. A mohácsi csatát és II. Lajos király halálát követő több évtizedes Habsburg–Szapolyai-vetélkedés során az országegyesítésért küzdő felek több alkalommal is megerősítették ezeket a jogokat, és Székelyudvarhely számára további kiváltságokat adományoztak annak érdekében, hogy megnyerjék a székelység támogatását. Így 1555-ben I. Ferdinánd király nevében Dobó István – az egri hős – és Kendi Ferenc vajdák a városban tartott gyűlésen garanciát adtak a székely kiváltságok megtartására, néhány évvel később pedig az Erdélybe visszatérő özvegy királyné, Izabella városi privilégiumokat és pecsétet adományozott Székelyudvarhely számára.

A díszes pergamenre írt kiváltságok ugyanakkor a török pusztítás és a Habsburg–Szapolyai-rivalizálás árnyékában nem sokat értek. Miután Erdély kimerült az állandó küzdelmekben, a fejedelmek időről időre rákényszerültek arra, hogy hadseregük toborzása és finanszírozása érdekében megsértsék a székelyek által féltékenyen védelmezett szabadságjogokat. Így néhány évvel Izabella királyné nagylelkű adománya után Székelyföld felkelt János Zsigmond uralma ellen, aki az ellenállás leverése után két erődítményt emeltetett a lázongó székekben. Ezek a sokatmondó Székelytámad és Székelybánja nevet viselték. Előbbit az erdélyi uralkodó a korábban már említett ősi római castrum helyén, Székelyudvarhely mellett építtette fel. A fejedelmek és a székelység viszonya a 16. század utolsó évtizedeiben változatlanul viharos maradt: ezt jól mutatja, hogy 1599-ben a székelyudvarhelyiek hajlandóak voltak támogatni Vitéz Mihály havasalföldi vajda erdélyi fejedelemségét azzal a feltétellel, hogy lerombolja Székelytámad erődjét. A vár maradékát végül a Rákóczi-szabadságharc idején Pekri Lőrinc kuruc tábornagy pusztította el.

A székely szabadság tradíciója akkor sem veszett el, amikor Erdély a török kiűzése után betagozódott a Habsburg Birodalomba. A madéfalvi veszedelem előtt, 1762-ben Székelyudvarhelyen is elégedetlenség robbant ki a határvédelmet biztosító császári alakulatok székelyföldi állomásoztatása miatt. A hagyományok 1848 őszén is elevenen éltek: az agyagfalvi székely gyűlést követően a városból több ezer önkéntes csatlakozott a szerveződő honvéd haderőhöz.

Athén a Küküllő partján

Székelyudvarhely helyzete a török korban kettős képet mutatott. Egyfelől a város időről időre – például a tizenöt éves háború idején, Báthory Gábor fejedelem bukásakor és Apafi Mihály fejedelemsége idején – az átvonuló seregek martalékává vált, másfelől viszont lassan megindult a fejlődés útján, amelynek eredményeként a 19. században már a „Küküllő-parti Athénként” hivatkoztak rá. Az erdélyi fejedelmi címről négy alkalommal is lemondó Báthory Zsigmond fejedelem 1593-ban engedélyt adott a jezsuitáknak egy székelyudvarhelyi katolikus gimnázium (ma: Tamási Áron Gimnázium) alapítására a Szent Mihály-hegyen. Az ellenreformáció céljait is szolgáló intézmény működése néhány évtizeddel később, 1670-ben arra ösztönözte Bethlen Jánost, Apafi Mihály fejedelem kancellárját, hogy a város felső piaca mellett egy református kollégiumot építtessen (ez ma Baczkamadarasi Kis Gergely korábbi rektor nevét viseli). Az iskolaalapításoknak köszönhetően Székelyudvarhely mindkét nagy felekezet számára kiemelt jelentőségű kulturális központtá vált. A török háborúk és a Rákóczi-szabadságharc pusztítása után a város elsősorban „oktatási profiljának” köszönhette azokat a fejlesztéseket, amelyek a 18. században arculatát már városiasabbá tették. Ezeknek a máig működő intézményeknek köszönhetően Székelyudvarhely olyan híres diákokkal büszkélkedhet, mint például Orbán Balázs, Barabás Miklós, Benedek Elek, Tamási Áron és Kányádi Sándor.

A város urbanizációja a 19. század második felében, a kiegyezés után vett lendületet, amiben a gazdaság és az infrastruktúra fejlődése, valamint a város közigazgatási funkciója egyaránt szerepet játszott. Székelyudvarhely a vármegyerendszer dualizmus kori egységesítésének következtében 1876-tól az újonnan megszervezett Udvarhely vármegye székhelyévé vált, és Marosvásárhely, illetve Sepsiszentgyörgy versenytársaként küzdött a Székelyföldön belüli vezető szerepért. Ebben a vetélkedésben Székelyudvarhely inkább a kultúra terén birtokolt előnyös pozíciót. Bár 1872 után több hitelintézet alakult, és a századforduló környékén az amerikai baromfitenyésztés módszereit alkalmazó húsipar mellett egy szövőgyár is megtelepedett Székelyudvarhelyen, a lakosok jellemzően a mezőgazdaságból és a kisiparból éltek, így a város nem válhatott a székely régió ipari központjává. Ebben az is akadályozta, hogy csak 1888-tól kapcsolta össze vasútvonal az ország központjával. Székelyudvarhely egy mellékszárnyon, Héjjasfalván keresztül csatlakozott a vasúthálózathoz, a gazdaság élénkítésére szolgáló székelyföldi körvasút megépítésére pedig a világháború előtt már nem került sor.

A Vármegyeháza (a mai Városháza) és az Állami Főreáliskola (a mai Eötvös József Mezőgazdasági Szakközépiskola) építése, illetőleg a katolikus gimnázium és a református kollégium bővítése ugyanakkor jól mutatja a dualizmus kori városiasodás gyors ütemét. Székelyudvarhely a 19. század végére a Székelyföld szellemi központjává vált, neves iskoláival, kulturális egyesületeivel és olvasóköreivel joggal nevezték a „Küküllő-parti Athénnak”. A kiegyezés korszakában a város modern arculatot nyert, bevezették az elektromos áramot, és a háború előtti utolsó években a kövezett utakon már bértaxik közlekedtek.

1869 és 1910 között Székelyudvarhely népessége megduplázódott, és kicsivel meghaladta a tízezer főt. Az itt élő polgárok több mint 97%-a (9888 fő) magyar anyanyelvűnek vallotta magát a Monarchiában tartott utolsó népszámláláson.

Az erdélyi magyarság védőbástyája – Romániában

Székelyudvarhely környéke a román hadsereg 1916. évi hadjárata idején csak rövid időre – mintegy két hétre – került idegen megszállás alá. Az 1918. december 6-án lezajló impériumváltás aztán tartósabbnak bizonyult. A város kulturális jelentőségének és szinte színmagyar lakosságának köszönhetően a két világháború közötti Romániában is jelentős érdekérvényesítő képességgel bírt. A román uralom itteni gyengeségét Paál Árpád 1919. januári köztársaság-alapítási kísérlete és a közelben zajló márciusi sóvidéki felkelés is megmutatta.

Bár az új államhatalom terveket szőtt a székelyek „visszarománosítására”, és ennek megfelelően a kisebbségbe került magyarok kulturális és politikai jogainak gyakorlását is igyekezett visszaszorítani, Székelyudvarhely polgárai a két világháború közötti időszakban több alkalommal is magyar polgármestert tudtak választani, és 1935-ben is ők adták a helyi tisztviselői kar négyötödét. A város sanyarú sorsát ugyanakkor jól mutatja, hogy a 20. század első felében a lakosságszám növekedése lényegében megrekedt. Amikor a második bécsi döntés eredményeként 1940 szeptemberében a Magyar Királyi Honvédség alakulatai bevonultak Székelyudvarhelyre, a népesség mindössze 0,5%-kal haladta meg a három évtizeddel korábbi lélekszámot.

A Városháza (Batthyány) tér Székelyudvarhelyen, 1941-ben. Forrás: Fortepan

A négy évig tartó „kis magyar világ” alatt nyilvánvalóvá vált, hogy Székelyudvarhely végérvényesen elmaradt korábbi régiós versenytársaitól. A visszatérést ünneplő polgárok néhány hónap elteltével már tiltakozó levelekkel árasztották el a budapesti kormányt, miután a közigazgatás újjászervezése során a város hivatalainak jelentős részét Marosvásárhelyre helyezték át. Székelyudvarhely pozícióvesztése a második világháború után, a románok „visszatérésével” folytatódott. Mint ismeretes, Székelyföldön szovjet nyomásra 1952-ben Magyar Autonóm Tartományt hoztak létre, amely kisebb átalakítás után, 1960–68 között Maros–Magyar Autonóm Tartományként működött tovább. Az önkormányzatiságnak csupán a látszatát biztosító tartomány felszámolásakor közigazgatási reformot hajtottak végre Erdélyben, aminek részeként megszervezték Hargita megyét. A román pártállam eredeti tervei szerint Székelyudvarhely lett volna az új közigazgatási egység székhelye, a csíkszeredai pártszervezet erőteljes és sikeres lobbitevékenysége nyomán azonban végül az utóbbi települést jelölték ki Hargita megye központjának. A döntés eredményeként 1968 után Csíkszereda rohamos gazdasági fejlődésnek indult, és idővel lakosságszámát tekintve is felülmúlta a kisvárosias arculatát és szinte színmagyar jellegét megtartó Székelyudvarhelyt. A 20. század népességrobbanása természetesen ezen a településen is kimutatható, a város lélekszáma a Ceaușescu-rezsim bukásakor megközelítette a negyvenezer főt.

Annak ellenére, hogy a szocializmus évtizedei alatt a kommunista román államvezetés számos erőszakos kísérletet tett az erdélyi magyarság egyik legjelentősebb bástyájának tekinthető Székelyudvarhely „megszállására”, a település – kultúrát adó intézményei nagy részével együtt – átvészelte ezt az időszakot. A magyar identitás megőrzését a táncházmozgalom is segítette, melynek erdélyi központjává az 1970-es években Székelyudvarhely vált. A székelyek egykori anyaszéke így a 21. században is a „legmagyarabb” erdélyi városnak tekinthető: bár népessége fogyásnak indult (34 257 fő 2011-ben), a legutóbbi népszámláláson a magyarok aránya így is megközelítette a 92,5%-ot.

* Az 1941. évi magyarországi népszámlálás eredményei.