Szék legendás falu: ha nincs Szék, nincs táncházmozgalom. A budapestiek gyakran találkoznak a köztereken piros-feketébe öltözött, fejkendős-szoknyás nénikkel, akik piacoznak vagy épp hatalmas batyukkal battyognak tova: ők a székiek. A településhez számos legenda és történet kötődik. Izgalmas például a „széki gyász” eredete.

Szék az Erdélyi-medence Kolozsvártól keletre eső, hatalmas középső területén, a Mezőség északnyugati sarkában fekszik, a Kis-Szamos mellékvölgyében, dombok közt, pontosabban a dombokon: a dombtetőtől kezdve lenyúlik a völgybe. A Mezőség egy nagyobb városok nélküli, kopár, dombos vidék, melyet tavak tagolnak, és nagyjából háromszáz település található benne. Ez az egyik legkorábbi magyarok lakta vidéke volt a Kárpát-medencének, ahol a 10–11. században települt le népünk, azonban már régen elrománosodott, a magyarság pedig mára csak szórványként van jelen. Különösebb figyelem a 19. század második felétől övezte. Szokás Észak-, Belső-, Dél- és Kelet-Mezőséget elkülöníteni. Széket magát viszont – lévén sajátos magyar enklávé – akár külön „tájegységként” is szokták kezelni.

A legtöbb mezőségi falu nem színmagyar, sőt a magyarok falun belül is kisebbséget alkotnak – Szék azonban kivétel, Trianon óta is megőrizte színmagyar jellegét, és sajátos, csendes, de kitartó módszerekkel ellenállt a román betelepítési kísérleteknek. 2011-ben majd 2500-an lakták Széket, s ebből alig százötvenen nem voltak magyarok. Korábban azonban laktak itt szászok is. A cigánysor a falu északi részén található.

Az 56 négyzetkilométeren elterülő Székre – mely községközpont is egyben – két út vezet, legalábbis elméletileg. A Kolozsvárról Szamosújvárra futó országútról elvileg Zsukiménesnél, Apahidától kicsivel északra kellene lekanyarodni – ám ez az út autóval régen nem járható. Így a szokásos útvonal Székre Szamosújváron keresztül vezet, megtéve egy hurkot, megkerülve a Kis-Szamos és a település közti dombvonulatot. Ez az út sem volt a közelmúltig épp kerékkímélő, sőt a falu előtt egy szakaszon nem is volt aszfalt, ami szimbolikusan is kifejezte, hogy Szék egyfajta öröklétben él. Nem sokkal ezelőtt azonban erre a kis szakaszra is jutott aszfalt.

A Zsukiménesről induló út Szék felőli végén Gyulatelke van – a székiek azonban nem szoktak erre indulni, még gyalog sem, ugyanis úgy tanulták, arrafelé kezdődik a „román tenger”. Ők két irányba indulnak: vagy a városba, azaz Szamosújvárra; vagy a mára elrománosodott-elcigányosodott, úgyszintén legendás szomszéd falu, Bonchida felé. A legendás széki kozsok, azaz bárányból készült kabát még télen is melegen tartja azt, aki gyalog indul, hogy megtegye a hegyen át a kilenc kilométert. Bonchidai menyecskék, ugrálnak, mint a kecskék – ki ne ismerné a népdalt? Természetesen a bonchidai menyecskéken nem a bonchidai legények gúnyolódtak, hanem – ahogy az lenni szokott – a szomszéd település, Szék lakosai.

A település modern kori hírnevét Lajtha László 1941-es zenei gyűjtése alapozta meg, s a táncházmozgalom is részben Novák Ferenc koreográfus és Korniss Péter, a Balettintézet fotósa széki útjainak köszönheti létét; maga a „táncház” kifejezés is széki eredetű. Novák Ferenc 1958-ban ment Székre Lajtha gyűjtése miatt, éppen a szomszédos Bonchidáról gyalogolt át, s mély nyomot hagyott benne a „széki csoda”, az épen megmaradt táncrend, zenei világ és viseletkultúra. Miután Korniss Péter Novákkal közös útján 1967-ben fényképsorozatot készített az egyik széki táncházban, a budapesti fotószövetség zsűrije azt hitte, a Magyar Állami Népi Együttes van a képeken, nem hitték el Kornissnak, hogy nem megrendezett jelenetet fotózott. Ilyen előzmények után került az első, 1972-es budapesti táncház hirdetményére a felirat: „Táncház – úgy, mint Széken”.

Szék történetének kezdetei

A IV. Béla idején alapított Szék a falutörténet szerint „vízvidéken előforduló gázlókra vonatkozó székes, sekély víztől kapta nevét”. 1291-ben a település neve Zeek, 1315-ben Scekakna, 1438-ban Scekákna villa. 1516-ban Zeek opidum, 1545-ben Zeék, 1579-ben Szeék s 1621-től Szék. A románok Sicnek írják.

A település évszázadokon keresztül sóbányászatból és a halastavaiból élt – egyben városi kiváltságokat élvezett, ezért is szól úgy a nóta: „székvárosi halastó, de halastó”. A területen már a római korban is folyt sóbányászat, és Szent István is rendelkezett az itteni só felett, amit a Tiszáig szállítottak el, hogy ott vízre téve jusson el az ország bármely sarkába. Szék a 19. századi megyerendezésig Doboka vármegyéhez tartozott, melynek első központja épp a széki tavak közelében fekvő Doboka-vár volt, majd a 14. századtól kezdve Bonchida ad otthont a megyegyűléseknek. A 19. század első felében rövid ideig viszont Széken működött a vármegyeháza – mígnem 1876-ban Dobokát felosztották Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód, Kolozs és Szilágy vármegyék között. Szék Szolnok-Doboka megyéhez tartozott, de a románok átsorolták Kolozshoz.

1366-ban meglátogatta Széket Nagy Lajos, 1471-ben pedig megerősítette városi jogaiban Hunyadi Mátyás. A 16. század második felében viszont Kendy-birtok volt a település.

A „széki gyász”

1717-ben viszont a nagypolitika áldozatává vált a város: miután III. Károly magyar király (VI. Károly német-római császár) háborút indított az Oszmán Birodalom ellen, hogy még a Temesközből is kiűzze a törököt, az oszmánok elterelő hadműveletbe fogtak: krími és dobrudzsai tatárok törtek be Máramarosba és Erdélybe. A tatárok Széket is feldúlták, sőt szinte el is pusztították: csak száz lélek maradt élve a távozásukkor. A szászok ekkor tűntek el a városból, viszont ekkor jelentek meg minimális létszámmal a románok.

Egyébiránt a falu újratelepítői Székelyföldről és Belső-Magyarországról érkeztek. A betörésre minden évben augusztus 24-én, Szent Bertalankor emlékeznek. Akkor a székiek megfogadták, hogy örökké viselik a széki gyászt, és ezért piros-fekete a viseletük színe. Ezért írja a Néprajzi Lexikon, hogy „az egykori sóbányaváros paraszti lakosságának a többi mezőségi viselettől különböző, meglepően egyöntetű az öltözete”.

Hanyatlás

A 19. századra a sóbányászat veszteségessé vált, főleg a máramarosi bányák miatt, ráadásul 1812-ben bányaomlás sújtotta Szék lakosait, ami után betemették a járatokat és megszűnt a bányászat. A város hanyatlásnak indult. 1848–49-ben a székiek harcoltak a románok ellen. 1877-ben Széket rendezett tanácsú várossá, 1884-ben nagyközséggé nyilvánították. A lakosság nem sokat változott, 2800-3500 között mozgott a népesség száma. 1899-ben viszont az egész falut sújtó tűzvész pusztított, ami betetőzte a századelőn kezdődött eljelentéktelenedést. A huszadik század negyvenes éveitől kezdve a széki fiatalok körében szokássá vált a városon cselédként, munkásként szolgálni – ez Szamosújvárt, de főleg Kolozsvárt jelentette.

A „székvárosi magas torony, beleakadt az ostorom” híres sora minden bizonnyal a 13. században a falu közepén épült, gótikus templom tornyára utal. A templom hívei a reformáció idején elszakadtak a katolikus egyháztól, így ma református istenházaként szolgál. Az 1770-es években leégett, de újjáépítették. A falu katolikus temploma a főúton van – ez volt az első szolgálati helye Böjte Csabának. Emellett a falu szélén, lent, a völgyben van egy kis, fából épült román ortodox templom is, mely műemléki jelentőséggel bír. A faluban ugyanakkor sok híve van néhány kisegyháznak is; a szombatosok például tiltják a táncot, mulatozást, így aki ennek tanítását követi, az le kell, hogy mondjon a gazdag és híres széki tánchagyományok követéséről.

A modern Szék

Széknek három utcája van, melyek a templomtól indulnak: Csipkeszeg, Forrószeg és Felszeg. A három településrészen 1989-ig volt rendszeresen táncház, és ezek olyannyira elkülönültek egymástól, hogy egyik szegről csak meghívásra lehetett átmenni a másik táncházába, különben verés lett a vége. 1989 után még 1995-ig rendeztek rendszeresen – immár „központi” – táncházakat. Máig külön részen várakoznak azonban a református templom kertjében az istentisztelet előtt a szegek lakói, s külön részen ülnek a templomban. Ha rákérdezünk a miértre, azt a választ kapjuk: fel sem merül a gondolat, hogy lehet másképp is, így volt, ezért így van és így is lesz. Ez a hagyomány.

Szék kőműves falu, mindenki építkezéseken dolgozik, éves szabadság nincs, ellenben szombaton is van dolog, a helyiek folyamatosan tevékenykednek. Ha nem munkában vannak, akkor a ház körül, ha ott sem, a házban, ha még ott sem, a szomszédban segédkeznek. Mindig, mindig van mit csinálni. Az emberek nem gazdagok, de a házépítéshez mindenki konyít, úgyhogy sok ház épül a faluban, többnyire hatalmasok. Ha nem magának épít valaki, akkor a gyermekének. A településért fáradozik a Pro Urbe Szék Alapítvány és a Szék Városért Egyesület. Az érdeklődő két tájházat is megtekinthet, s természetesen néptáncegyüttes gyakorolja és adja tovább a híres népdal- és tánchagyományokat, többek között a minden augusztusban megrendezett Széki Napok keretében, mely tulajdonképpen egy néptánc- és népzenetábor.

Szék a rendszerváltásig meglehetősen zárt település volt, a kommunista diktatúra paradox módon segítette konzerválni a régi rendet, a hagyományokat. Utána azonban az egyetlen, központi kocsma mellett több másik is nyílt, és fokozatosan felbomlott a régi rend.

Hogy mi volt ez a régi rend? Ifj. Csoóri Sándor így beszélt erről egyszer a Mandinernek: „El se tudják a maiak képzelni, de ott például nő nem mehetett be a kocsmába. A kocsma előtt várták a férjüket. Az volt a törvény ugyanis, hogy nem ehetett a család addig, amíg nincs otthon a családfő. És ha nem ment haza a családfő, akkor megszólták a faluban. Vagy szerdán nem lehetett a lányokhoz menni. Én is járkáltam a lányok után, hóttszerelmes voltam, de szerdán nem lehetett. Mondtam a házigazdáéknak, hogy most megyek Erzsihez, és közölték, hogy nem lehet, mert ha mennék, megszólnák őket.” S hogy miért volt ez a törvény? „Biztos azért mert ’szerelem csütörtök, zab szerda’. Ez volt a szabály. De nem olyan rossz szabályok ezek, rendben van az egész. Széken rend volt.”

A széki rend

Csoóri idején öt zenekar működött a faluban. Volt is miért. A Néprajzi Lexikon Martin György által írt szócikke szerint a széki táncok „régies gazdagsága annak köszönhető, hogy a hajdani fejlett városi táncélet szervezett közösségi keretei máig fennmaradtak. A kulturális önellátó jellegét máig megőrző népes nagyközség zárt szigetként emelkedik ki a közép-erdélyi, közelebbről az északnyugati-mezőségi, illetve Kis-Szamos-völgyi táncdialektusból. A közösségi táncélet zárt hagyományai biztosították Széken Erdély s egyben a Kárpát-medence egyik legépebb, fejlett táncciklusának (táncrendjének) fennmaradását, amelyben számos régibb tánc- és zenestílus, műfaj és típus ötvöződött. A széki táncok mindegyike kapcsolódik a környező közép-erdélyi tánckincshez, de összefüggő egységükben csak Székre jellemzőek. A táncrend egyszerűbb, szabályozottabb és közösségibb jellegű, mint másutt (nincsenek kiemelkedő táncos egyéniségek), viszont műfaji-formai-zenei tekintetben többrétű.”

Széken a táncrend része volt a négyes (avagy „magyar”) körtánca, a romantikus-melankolikus lassú, majd jön a lassabb és gyors részekből álló csárdás, végül két polgári tánc, a porka és a hétlépés. A hatvanas évek óta a korábban a táncrendbe illeszkedő férfitáncokat, a ritka és sűrű tempót már inkább a szünetekben húzzák, a városi táncházakban a zenészek viszont beillesztik a táncrendbe. A széki „pár” – ahogy a táncrendet nevezik, mivel egy rendet egy párral kell végigtáncolni – klasszikusan éppen egy óra húsz perc volt Széken, ma már azonban rövidebben húzzák.

A néptáncosok fülének ismerősen csengenek a régi széki prímások nevei: Ilka Gyuri bácsi, Dobos Károly bácsi, Tádés Pista – és mindenekelőtt Ádám István „Icsán” (1909–1980) és fiai – az ő hegedülésének a megfejtésébe majdnem beleőrült Ifj. Csoóri Sándor. Az öreg Icsán legenda lett, de van még a faluban prímás, ha nem is éppen cigány, hanem magyar: Pali Marci, aki amúgy csizmadiaként is keresi kenyerét. Neki éppen az osztályfőnöke, Szőcs Ráchel, Szőcs Géza édesanyja adott a kezébe hegedűt.

Széken még ma is gyakori a népviselet vagy legalább egyes elemeinek viselése. Főleg a nők hordják, természetesen elsősorban ünnepnapokon, templomban, de a férfiakon is látni a kék lajbit, a speciális széki szalmakalap pedig szinte külön branddé vált – nyáron még munka közben, munkaruhában is ez védi a széki férfiak fejét.

A népviselet, népzene, népdalok és néptánc mellett Szék a népmesék terén is jelentős gyűjtőhely volt, főleg Nagy Olga gyűjtött erre sokat, s eme meséket kötetben is kiadta. Az 1976-os Széki népmesék előszavában arról számol be a kutató, hogy itt „a szóbeliség művészete még ép és erőteljes”, a közösségi élet és a szokások, hagyományok épen maradása miatt – például mert nem sokkal azelőttig még a fonóban ismerkedtek a lányok és fiúk. A mesemondók közül hárman emelkedtek ki: Győri Klára, Sóspál Róza és Hosszú Győri János. Ugyancsak Nagy Olga gondozásában jelent meg kétkötetnyi válogatás széki tréfákból, elbeszélésekből, házasságról és szerelemről szóló történetekből, melynek címe: Paraszt dekameron.

Ma már Szék nem a sóbányászatból, nem is a halastavakból él, ahogy a mezőgazdaság sem annyira jelentős, mint régen, bár még mindig szignifikáns; és a magukat meglepően sokáig tartó hagyományos rend és szokások is fellazultak. Ugyanakkor még mindig sokkal teljesebben él a falu szellemi öröksége, mint máshol. Szék büszkén foglalja el a dombtetőt, immáron nyolc évszázada, és tartja magát magyar erődként. A református templom tornyából pedig lenyűgöző kilátás nyílik nemcsak a településre, hanem a mezőségi dombvidékre is.

* Az 1941. évi magyarországi népszámlálás eredményei.