Hosszú és gazdag történelem során Szatmárnémeti mindvégig jelentős gazdasági és egyházi központnak számított. 1711-ben e városban írták alá a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári békét, s a települést sokan „Kölcsey Ferenc városának” is nevezik, mivel a Himnusz szerzője a XIX. század első harmadában Szatmár vármegye főjegyzője, illetve országgyűlési követe is volt.

Szatmárnémeti városa napjainkban Románia északnyugati csücskében, a Szatmári-síkságon, a Szamos folyó völgyében fekszik. Lélekszámát és történelmi múltját tekintve is a Partium egyik meghatározó települése. Mai román nevét, a Satu Maret, amely magyarul „nagy falu”-t jelent, 1925-ben kapta. A trianoni békeszerződést megelőzően (amikor Szatmár vármegye központjának még Nagykároly számított) a szatmárnémeti járás központja volt, és 1968-ban lett Szatmár megye (Județul Satu Mare) székhelye. A történelmi Magyarország utolsó, 1910-es népszámlálása idején a város lakossága 34 892 főt tett ki, melyből 33 094 magyar, 986 román és 639 német volt. A legutolsó, 2011-ben lebonyolított román népszámlálás adatai alapján azonban – főképpen a megelőző évtizedek románosító törekvései, illetőleg azokkal összefüggésben a tervszerű román lakosságbetelepítés nyomán – a 102 411 lélekre duzzadt népességéből 55 311 fővel már a román a legnagyobb etnikum, amelyet 37 611 fővel követnek a magyarok, miközben németnek mindössze 286-an vallották magukat.

Szatmárnémeti története

Szatmárnémeti 1715-ben, a Szamos két partján található Szatmár, illetve Németi települések egyesítése után jött létre. III. Béla névtelen jegyzőjének, Anonymusnak a Gesta Hungarorum címet viselő műve szerint Szatmár vára már a 9. század végén állt, hiszen a honfoglalás idején Szabolcs és Tas vezérek három napon át tartó ostrom során foglalták el az erősséget. Németi alapítása 1000 tájékára tehető, amikor is Szent István királyunk feleségének, Bajor Gizellának a hívására német telepesek érkeztek a Szamos jobb partjára.

Szatmár a középkori krónikák szerint a sókereskedelemnek köszönhetően tehetős településnek számított. A máramarosi sóbányákból ugyanis a Szamoson is úsztatták le a kitermelt sót, amit azután a városi sóhivatalban osztottak szét, kezelve az árura kivetett vámokat és adókat. Az 1241–42-es tatárjárás során Szatmárt és Németit egyaránt elpusztították a tatárok, azonban a megmaradt helyiek mindkét települést újjáépítették, és fejlődésnek indították.

A 15. század elején a két község Brankovics György szerb despota birtoka lett, aki több magyarországi uradalmat kapott cserébe azért, amiért Luxemburgi Zsigmond magyar király javára lemondott Nándorfehérvárról. Hűtlenség miatt azonban idővel elvesztette a földjeit, így Szatmárt és Németit is, amelyek a Szapolyaiké lettek, egészen Szapolyai János 1540-ben bekövetkezett haláláig. Ekkor I. Ferdinánd király a Báthoryknak ajándékozta őket, akik a Szamos szigetén várat emeltek. A három részre szakadt ország idején az erősség a folytonos harcok során többször is gazdát cserélt, mígnem 1565-ben a későbbi erdélyi fejedelem, Báthory István inkább felgyújtotta, semmint a Habsburgok kezére kerüljön. Az erődítményt Lazarus von Schwendi császári hadvezér a kor követelményeinek megfelelően építtette újjá, a bécsi udvar szolgálatában álló neves olasz építész, Giulio Baldigara tervei alapján.

A nagy létszámú katonaság, valamint hadianyag befogadására alkalmas, szabályos ötszögletű, a sarkain olaszbástyákkal védelmezett erődítmény a török kor végéig több ostromot is átélt, hol az erdélyi fejedelmek seregei, hol pedig a Habsburgok csapatai által. Pusztulása 1705-ben indult meg, amikor a Rákóczi-szabadságharc idején a kurucok kezére került, akik Rákóczi Ferenc parancsára – megelőzendő, hogy ismételten a császáriaké legyen – hozzáláttak a bontásához, amit a szabadságharc végével a fejedelem tábornoka, báró Károlyi Sándor azzal fejezett be, hogy felgyújtatta az erősséget.

Károlyi Sándor a Rákóczi-szabadságharc bukásakor részt vett a háborút lezáró szatmári béke előkészítésében, amit a kuruc generális és gróf Pálffy János, a magyarországi Habsburg-erők főparancsnoka 1711 tavaszán kötött meg a napjainkban Szatmárnémetiben, a Szatmár Megyei Képzőművészeti Múzeumnak otthont adó épületben. Röviddel előtte a kuruc csapatok a közelben fekvő majtényi síkon tették le a fegyvert.

A szabadságküzdelem leverése után négy évvel, 1715-ben Szatmár és Németi települések – annak nyomán, hogy a Szamos egyik ága teljesen kiszáradt és az idők során beépítésre került – Szatmárnémeti néven egyesültek, és szabad királyi városi címet kaptak. Ekkortájt újabb német telepesek érkeztek a vidékre, akik főleg kézműiparral foglalkoztak, és Szatmárnémetit meghatározó kézműipari, kereskedelmi és vásári központtá tették. A békeidőszakban a város gazdasága mellett a hitélete is fejlődött: 1804-ben a nagy kiterjedésű egri egyházmegyéről leválasztott és önállósított Szatmári Római Katolikus Egyházmegye központjává vált. Az 1786 és 1837 között épült, klasszicista-barokk stílusú római katolikus püspöki székesegyház manapság a város főterén áll, és a település egyik látnivalója.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc összecsapásai Szatmárnémetit elkerülték, a város a hátország szerepét töltötte be. A szabadságharc vérbe fojtása utáni neoabszolutista időkben a település fejlődése megrekedt, az 1867-es kiegyezés után viszont ismételten fellendült, így a dualizmus idején Szatmár vármegye legnagyobb és legjelentősebb városává vált, a térség meghatározó pénzügyi központjává, számottevő nagyiparral. Ekkor emelték például az impozáns, szecessziós stílusú Pannónia Szállóját is, amely az 1920-as impériumváltást követően Hotel Dacia lett, s napjainkra erősen leromlott állapotba került, ám még így is a település egyik nevezetességének tekinthető.

Szatmárnémeti 1907-ben. A képen az egykori Deák tér (ma Piata Libertatii) látható, balra a Pannónia Szállóval. Forrás: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór cége

A dualizmus korszaka által biztosított békés fejlődésnek Szatmárnémeti, illetve az egész történelmi Magyarország vonatkozásában az első világháború vetett véget. A világégés utáni háborús összeomlás, illetve a forradalmak idején a városhoz köthető legfontosabb mozzanat 1919. március 2-án történt, amikor is Szatmárnémetiben Károlyi Mihály köztársasági elnök szemlét tartott a keleti demarkációs vonalon álló székely csapatok felett. A katonák előtt síkra szállt amellett, hogy ha „a párizsi békekonferencia a wilsoni elvek, a népek önrendelkező joga és a megegyezéses béke ellen döntene, akkor mi végső szükségünkben fegyverrel is fel fogjuk szabadítani ezt az országot”. Károlyi azonban a fegyveres honvédelem meghirdetésével már elkésett, s így Szatmárnémetit 1919 nagyszombatján ellenállás nélkül foglalták el a román csapatok. A város innentől fogva – a második bécsi döntés utáni, 1940-től 1944-ig tartó „kis magyar világot” leszámítva, melynek talán legemlékezetesebb momentuma Horthy Miklós kormányzó 1940. szeptember 5-i bevonulása volt – Románia részét képezi.

A városhoz köthető nevezetesebb személyek

Hosszú és gazdag történelme során Szatmárnémetihez számos jelentős személyiség köthető. A város szülöttje volt például a tragikusan fiatalon elhunyt, nagyszerű költő, Dsida Jenő, de az úgyszintén neves prózaíró-szerkesztő, Láng Zsolt is. E városban látta meg a napvilágot több olyan ember, aki utóbb politikai pályára lépett. Példának okáért Nagy Vince jogász, aki előbb Károlyi Mihály, majd Berinkey Dénes kormányának volt a belügyminisztere, vagy éppen Wolkenberg Alajos hittudós, aki 1927 után az országgyűlés felsőházában foglalt helyet.

Mivel Szatmárnémeti régóta egyházi központnak is számít, római katolikus püspökként itt szolgált a 19. században a későbbi esztergomi érsek, Hám János, akihez nagyon jelentős, a településképet meghatározó „városépítői” munkásság kötődik. Az izraelita hitfelekezet kiemelkedő képviselőjének többek között Teitelbaum Joel szatmári ortodox rebbe tekinthető, aki egy évtizeden át volt a város ortodox főrabbija, és haláláig azt az álláspontot vallotta, hogy a zsidóságnak csak a Messiás eljövetele után kellene önálló államot alapítania Izrael földjén.

Szatmárnémetit sokan „Kölcsey Ferenc városának” nevezik. A Himnusz szerzője ugyanis a 19. század első harmadában Szatmár vármegye főjegyzője, illetve országgyűlési követe is volt. Szatmárnémetiben régóta ápolják a nagy költő kultuszát, akinek nevét egyebek mellett a partiumi városban a Kölcsey Ferenc Főgimnázium, Erdély egyik legszínvonalasabb magyar tannyelvű iskolája őrzi.

* Az 1941. évi magyarországi népszámlálás eredményei.
** A 2011-es népszámláláson 8829 fő etnikai hovatartozása nem ismert.
A népszámlálási adatokban Szatmárzsadány népessége is megjelenik.