Annak ellenére, hogy több mint száz esztendő eltelt már az impériumváltás óta, Parajd nevét a köztudatban éppen úgy összekapcsoljuk a sóval, ahogy Kalocsát a paprikával, Makót a vöröshagymával vagy Körmöcbányát az arannyal. A község közel félezer éves történetében meghatározó szerepet játszott ennek az egykor rendkívüli értékkel bíró ásványkincsnek a bányászata, a modern korban pedig Parajd gyógyászati és turisztikai jelentőségét biztosítja a só.

Parajd a székelyföldi régió északi részén, a Kis-Küküllő folyó partján, a Görgényi-havasok déli lábánál található. A néhány ezer fős lakossággal bíró község a Sóvidék központja, a kistáj elnevezése pedig azt is elárulja, hogy minek köszönhette Parajd a megalapítását és későbbi felvirágzását. A település közvetlen közelében egy körülbelül 3 milliárd tonnányi kősót tartalmazó sótömzs található, melynek kifejtése a külszínen a 16. században kezdődött meg, a mélyben pedig több mint 250 éve tart.

Sókarszt a parajdi Sószorosban, 1939. Forrás: Fortepan

Parajd számára a só korábban a bányászat révén biztosított gazdasági hasznot, napjainkban pedig komoly turisztikai bevételekhez segíti hozzá a községet. Látványosságai közül kétségkívül a sóbánya a legismertebb, amelynek hatalmas kamrái nem csupán szépségükkel vonzzák a látogatókat, hanem gyógyulást is kínálnak a krónikus légúti betegségben szenvedők számára. Emellett azonban a helyi nevezetességek között Parajd természeti szépségeit – a Sóháton található természetvédelmi területtel és a Sószorossal –, a szovátai Medve-tó miatt kevéssé ismert gyógyfürdőt és az Áprily Lajos költő tiszteletére épített emlékházat is érdemes megemlíteni.

Rapsóné vára alatt

A székelyföldi településekhez illő módon Parajd múltját is megszínesítik azok a mesék és legendák, amelyeket a környező erdők, barlangok és a hegytetőkön álló romos erősségek ihlettek. A község esetében a mítoszok forrása a Rapsóné váraként ismert rom, amely a 952 méter magas Várhegy tetején, a Kis-Juhod-patak felett áll. A régészeti feltárások szerint az erődítmény a 13. század második felében, a tatárjárás után épült fel, és menedéket nyújtott a völgyben élők számára külső támadások idején.

A népi emlékezet persze sokkal izgalmasabb magyarázatot szolgáltat a hegytetőn álló erőd építésére. A vár nevében szereplő Rapsóné az egyik monda szerint gazdag özvegyasszony volt, aki a messzi Tordára szeretett misére járni, a hatalmas távolság miatt azonban a szertartásra sohasem tudott időben megérkezni. Azért, hogy pontos legyen, alkut kötött az ördöggel, aki temérdek kincsért olyan utat épített Rapsónénak, amelyen a szekere a beharangozás és a mise kezdése közötti – meglehetősen rövid – idő alatt is eljuthatott Tordára. A ravasz özvegyasszony egy hegynyi aranyat és egy völgynyi ezüstöt ígért az ördögnek, de végül rászedte őt, így az bosszúból lerombolta Rapsóné útját. Ez a legenda annyira népszerű volt a székelyek körében, hogy Orbán Balázs leírása szerint az idők során számos kincskereső próbálkozott azzal, hogy a hegybe járatokat fúrva megtalálja a vár úrnőjének mesés vagyonát. Más történetek szerint Rapsóné nem özvegyasszony, hanem királynő volt, akinek tündérkísérete a környező barlangokban élt.

Parajd múltjával kapcsolatban gyakran olvasható az az állítás is, hogy a közeli sóbérceken a külszíni fejtés már a római korban megkezdődött. Annak ellenére, hogy az egykori Dacia provinciában valóban jelentős volt a só bányászata, a község közelében eddig feltárt leletek ezt a „közismert” állítást nem igazolták. Parajd története, amely összefonódott ezzel a rendkívül fontos ásványkinccsel, a 16. században kezdődött.

A székely élet sója

Az Erdélyben fellelhető sóvagyonról feltehetőleg már a honfoglaló magyarok tudomással bírtak, és Szent István uralkodásától kezdve az állam arról is gondoskodott, hogy – a sóbányák királyi birtokba vételével, a sómonopólium bevezetésével és sóházak felállításával – magának biztosítsa az ásványkincs kitermeléséből fakadó hasznot. Máramaros és Dés vidéke mellett a Sóvidék vált az erdélyi sóbányászat harmadik fontos központjává – bár ez az elnevezés először csak a 17. század közepén jelent meg a feljegyzésekben. A Kis-Küküllő völgyében zajló kitermelés már a késő Árpád-korban megkezdődött. Ezt bizonyítja, hogy II. András 1222-ben korlátozott mennyiségben a Maros és Olt folyókon engedélyezte a vámmentes sókereskedelmet a Barcaságban letelepedő – néhány évvel később elűzött – Német Lovagrend számára. Székelyföldön a kitermelés kezdetben a beszédes nevű Sófalván, illetve Sóváradon folyt, Parajd és számos más környékbeli bányásztelepülés – például Atyha vagy a ma már üdülőhelyként ismert Szováta – megalapítására csak a középkor végén és a török kor kezdetén került sor. Az erdélyi sóbányászatot a magyar uralkodók – például Luxemburgi Zsigmond – évszázadokon keresztül igyekeztek a kitermelt mennyiség tekintetében is szabályozni, a nagy földrajzi felfedezések és a világkereskedelmi rendszer fokozatos kiépülése nyomán azonban ez a szabályozás feleslegessé, sőt, kedvezőtlenné vált. Erdély urai a 16. század közepétől már sokkal inkább abban voltak érdekeltek, hogy fokozzák a termelést, ezért elszegényedett szabad székelyeket telepítettek le a Sóvidéken, így Parajd területén is. A bányászközség neve először 1564-ben jelent meg a forrásokban, és gazdasági jelentőségét mutatja, hogy 1585-ben már képviseltethette magát az erdélyi országgyűlésen.

Furcsa egybeesés, de miközben Székelyföldön folyamatosan nőtt a kitermelt só mennyisége, a hatalom birtokosai egyre komolyabb erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy az ásványkincshez kötődő székely kiváltságot megnyirbálják. A székely nemzet különleges jogállásához a középkortól hozzátartozott, hogy a Sóvidéken található aknákból ingyenesen juthatott sóhoz. Az 1562. évi felkelés leverése után veszélybe került ez a privilégium, a békesség érdekében azonban János Zsigmond után Báthory István, majd Bethlen Gábor is megerősítette a székelyek azon jogát, hogy ellenszolgáltatás nélkül kerüljön só az asztalukra. Ez a kiváltság végső soron addig maradt meg, amíg az Erdély feletti uralom megszerzéséhez vagy konszolidálásához szükség volt a székelyek segítségére. Emiatt a török kiűzése és a Habsburg-uralom megszilárdulása után elveszett az ősi kedvezmény, amelyet – egy rövid időre – utoljára II. Rákóczi Ferenc állított helyre, hogy szabadságharcához megnyerje a székelység katonai támogatását.

Miután Erdély betagolódott a Habsburg Birodalomba, a sómonopólium joga Bécsbe került, és szigorúbban érvényesült, mint korábban bármikor. A dinasztia kereskedelempolitikája az egész Sóvidéket, így Parajdot is sújtotta, mivel az Erdélyben bányászott sónak olyan magas vételárat szabott, hogy annál még a Kárpátokon túlról, Havasalföldről behozott sót is olcsóbban lehetett beszerezni. Ennek következtében a Székelyföldön a 18. század közepétől visszaszorult a helyben bányászott só értékesítése, ami egyszerre eredményezte a termelés veszteségességét és a pénz kiáramlását a fejedelemségből. Így Parajdon 1762-ben – Johann Frendl bányamérnök irányításával – hiába nyitották meg az első modern, süveg vagy harang alakú aknát, a József-bányát, a remélt fellendülés még váratott magára.

Iparváros a Kis-Küküllő partján

Orbán Balázs a Székelyföldet bemutató hatkötetes munkájában a só árából fakadó nehézségek felpanaszolása mellett már az iparosodás pozitívumait is megemlíti, és Parajdról úgy nyilatkozik, hogy a falu „arra hivatott, hogy a vidék városává nője ki magát”. Valóban, a 17. században még száznál kevesebb házból álló bányásztelepülés népessége az 1850. évi népszámláláskor már meghaladta az ezer főt, az 1910-es felmérés tanúsága szerint pedig már a háromezer lelket is megközelítette. Parajd városiasodása egyfelől a sóbányászatnak volt köszönhető, a munkások kiszolgálására a bányahivatalok és az elegáns bányatiszti lakások mellett postahivatal és gyógyszertár is épült a községben. Ezenfelül fontos megemlíteni, hogy 1858-tól itt működött a Haffner-féle gyufagyár, amely több száz embernek biztosított megélhetést a környéken. Parajd fejlett háziiparának köszönhetően is betört az országos piacra. Az itt készített vastag gyapjútakaró, a cserge az Osztrák–Magyar Monarchia távolabbi tartományaiban is keresett árucikknek számított a dualizmus korszakában.

Parajd a prosperitásnak köszönhetően a 19. század második felében túlnőtt azokon a sóvidéki településeken – sőt, ha Sófalva példáját vesszük, magába is olvasztotta némelyiket –, amelyek alapítás tekintetében megelőzték őt. A rohamosan gyarapodó község – 1876-tól már a megszervezett Udvarhely vármegyén belül – járásközpont rangra emelkedett, a fejlődés íve azonban hamarosan megtört. A kirobbanó román–osztrák–magyar kereskedelmi háború visszavetette a kereskedelem színvonalát, ráadásul a dési és máramarosi só jobb minősége miatt csökkent a kereslet a parajdi só iránt, ami a termelés korlátozását eredményezte. A vasútvonal hiányából fakadó elzártság – ami a szállítási költségeket jelentős mértékben megnövelte – arra sarkallta a gyufagyár tulajdonosait, hogy 1899-ben Kolozsvárra helyezzék át üzemüket. 1905-ben Parajd olyannyira válságos helyzetbe jutott, hogy a sóaknákban már csak a téli hónapokban folyt a termelés, ám a község szerencséje ekkor ismét megfordult. A következő esztendőben a vasútvonal elérte Parajdot, és a sótermelés is fellendült – sőt, megsokszorozódott – a Sóvidék utolsó megmaradt jelentős bányászközpontjában. Az itt található kicsit gyengébb minőségű sót a mezőgazdaságban hasznosították, így aztán a Monarchia utolsó éveiben már Parajd adta a Magyarországon felhasznált marhasó egyharmadát.

Parajd népességét tekintve tősgyökeres székely község volt, és az is maradt egészen a Monarchia utolsó népszámlálásáig: ekkor a 2888 lakosú település polgárai 30 személy kivételével magyarnak vallották magukat. Etnikai tekintetben a 20. században sem következett be érdemi változás. A 2011-es népszámlálás tanúsága szerint Parajdon a magyar népesség aránya még mindig meghaladja a 90%-ot (3188 fő a 3448-ból).

A rebellis falu

Az 1918 végén bekövetkező impériumváltás után Székelyföld – részben a román hadsereg és a kiépülő új közigazgatás visszaélései, részben pedig a magyarok visszatérésébe vetett töretlen hit miatt – még hónapokig forrongó terület maradt. Az indulatok 1919 márciusának végén a Sóvidéken törtek a felszínre, és a felkelés egyik központjává Parajd vált. A románellenes megmozdulást egy félreértett távirat idézte elő: a közelben fekvő Nyárádremetére március 29-én az az üzenet érkezett, hogy a helyi tisztviselőknek nem kell letenniük a hűségesküt a román államra, amit a székelyek úgy értelmeztek, hogy az utasítással a megszálló hadsereg a kiürítést készíti elő, és a terület hamarosan visszakerül Magyarországhoz. A túlzott optimizmus abból fakadt, hogy a helyiek irreális reményeket tápláltak a Székely Hadosztály sikerei iránt, amely a valóságban ekkor már Erdélyből kiszorulva küzdött az előrenyomuló románokkal. Miután a téves hír elterjedt, a nyárádremeteiek bántalmaztak egy román csendőrt, majd a fegyvereket rejtegető Kovács András vezetésével megindult egy kisebb felkelés, ami március 31-én Parajdra is átterjedt. A néhány napos konfliktus leghalálosabb – 3 áldozatot követelő – összecsapására a község határában került sor. Április 6-án a bevonuló román karhatalom gyorsan pacifikálta a Sóvidéket, és tömegesen tartóztatta le, majd hurcolta el azokat a polgárokat, akiket a felkelésben való részvétellel gyanúsítottak.

A parajdiaknak végül 1940 szeptemberéig kellett várniuk arra, hogy a község határában ismét megláthassák a Magyar Királyi Honvédség erőit és a piros-fehér-zöld lobogót. A második világháború alatt Parajd határőrzászlóaljat szervezett, és kivette a részét a benyomuló Vörös Hadsereg elleni védekezésben, ám akkor, amikor az állások fenntartása reménytelenné vált, a székelyek végül a hazatérés mellett döntöttek, és a román uralom visszatérése ellenére is szűkebb pátriájukat választották.

A gyógyító só

A világháború után, a szocialista rendszer romániai kiépítése során Parajdon erőltetett tempóban indult meg a sókincs kitermelése. 1947–49 között megnyitották a Dózsa Györgyről elnevezett bányát, majd a későbbi évtizedekben további kamrákat vájtak a hegyek mélyén, amelyek – méretüket tekintve – egyedülállónak mondhatók Romániában. Napjainkban ezeket főként már a parajdi sóbánya mélyére látogató turisták csodálhatják meg – ugyanakkor a rendszerváltás után megnyitott Telegdy-bányában a termelés még napjainkban is zajlik.

Parajd a 20. század során a sókincsnek köszönhető egyéb előnyöket is egyre hatékonyabban tudta kiaknázni. Ebben múlhatatlan érdemei voltak a község neves szülöttének, Hankó Vilmos vegyésznek, aki a dualizmus korszakában tudományos igénnyel megvizsgálta és kiváló kereskedelmi érzékkel népszerűsítette Erdély gyógy- és ásványvizeit. A fellendülő szovátai fürdőélet láttán a századforduló után Parajdon is kialakítottak egy sós gyógyfürdőt, amely a két világháború között vált igazán népszerűvé a „civil” – tehát nem bányász – látogatók körében.

Parajdi sósziklák és a bányalejárat, 1941. Forrás: Fortepan

A gyógyászat és a turizmus terén aztán az 1960-as években Telegdy Károly bányaigazgató és Veres Árpád körorvos kísérlete hozott újabb innovációt Parajd számára. A wieliczkai sóbányában végzett kezelések eredményei nyomán a parajdi sókamrákban is gyógyászati központot alakítottak ki a krónikus légúti betegségben szenvedőknek. A kivájt sótermek hűvös levegőjükkel és páratlan szépségükkel ma is Parajd első számú turistacélpontjának számítanak, a látogatók számának rohamos növekedése pedig a mélyben található központ infrastruktúrájának fejlődését is elősegítette. A parajdi sóbánya ma már múzeummal, kiállításokkal, játszótérrel és egy kápolnával várja vendégeit, ahol Nepomuki Szent János sóból faragott szobrát is megcsodálhatják.

A rendszerváltás után a parajdiak arról is gondoskodtak, hogy Áprily Lajosnak méltó emléket állítsanak. A brassói születésű költő elemi iskolai tanulmányait a községben végezte, és később több versében is megemlékezett Parajdról és a környék gyógyvizeiről. A „kis magyar világ” idején Áprily azt tervezte, hogy visszaköltözik gyermekkorának színhelyére, ám a háború és az impériumváltás miatt nem tudott itt letelepedni. 1991-ben a parajdiak emlékházat nyitottak a költő tiszteletére, az Áprily Lajos által épített boronaház helyén pedig később kopjafát állítottak.

* Az 1941. évi magyarországi népszámlálás eredményei.
** A 2011-es népszámláláson 312 fő nem nyilatkozott az etnikai hovatartozásáról.
A népszámlálási adatokban Alsósófalva, Felsősófalva, Békástelep, Bucsin és Sásverés népessége is megjelenik.