Felvidék

Deáki

A bencések ezeréves öröksége a Vág völgyében

Dr. Szarka László

A honfoglaló magyar törzsek nyári szállásterületén, a nyitrai szlávok szomszédságában, a Vág folyó ágai között található az a terület, ahol az egyházi és gazdasági élet megszervezését 1001. évi alapítólevelében az államalapító szent király a deák nyelven beszélő bencésekre bízta. A Csák Mátéról Mátyusföldnek nevezett történeti táj Pozsony és Nyitra megye határán fekszik. Az itt található Deáki község 11–13. században két ütemben kiépült román kori bazilikája a bencések munkájának, az első magyar összefüggő szövegemléket, a Halotti beszédet és könyörgést tartalmazó szertartáskönyvnek és a korai kereszténység máig ápolt kultuszának köszönhetően vált a magyar nyelvi, szellemi örökség fontos kezdőpontjává és őrhelyévé.

A honfoglaló magyar törzsek nyári szállásterületén, a nyitrai szlávok szomszédságában, a Vág folyó ágai között található az a terület, ahol az egyházi és gazdasági élet megszervezését 1001. évi alapítólevelében az államalapító szent király a deák nyelven beszélő bencésekre bízta. A Csák Mátéról Mátyusföldnek nevezett történeti táj Pozsony és Nyitra megye határán fekszik. Az itt található Deáki község 11–13. században két ütemben kiépült román kori bazilikája a bencések munkájának, az első magyar összefüggő szövegemléket, a Halotti beszédet és könyörgést tartalmazó szertartáskönyvnek és a korai kereszténység máig ápolt kultuszának köszönhetően vált a magyar nyelvi, szellemi örökség fontos kezdőpontjává és őrhelyévé.

Deáki népességének adatai

Az 1880-ban két és fél ezer lakosú falu 91 százalékban, 30 évvel később, az 1910-es népszámláláskor a közel háromezer lakos 99 százalékban magyar volt. A német anyanyelvűként rögzített zsidóság, a szlovákok, romák száma együttesen nem érte el a kétszáz főt. 2011-ben, a második szlovákiai népszámlálás során a 2204 lakosnak még mindig több mint kétharmada magyar nemzetiségűnek vallotta magát, a szlovákok aránya pedig 31 százalék volt.

* Az 1941. évi magyarországi népszámlálás adatai.
**A szlovákiai roma közösségek atlaszának adatai szerint a községben 202 roma élt.

Bencés honfoglalás

Amikor a somogyi Koppány legyőzéséért hálát adva István király 1002. évi alapítólevelében a Szent Márton hegyén megalapította az első dunántúli bencés monostort, a pannonhalmi apátságot, a bencéseknek juttatott kilenc falu közt az első évszázadokban Wagh néven emlegetett Deáki is szerepelt. Az alapító oklevél 12. századból fennmaradt másolatában – jól láthatóan későbbi betoldásként – a terra Wag, azaz Vág földje forma egyszerre jelenthette a településnek jórészt a Vág folyó által kijelölt határát, illetve a bencések által megművelt területekre tartott igényét. A Tátra alatt eredő folyó Galgóctól Gútáig terjedő, bőven termő, síkvidéki szakaszán a honfoglalást követő első évszázadban több magyar törzs nyári szállásterületének központjai alakultak ki. Aligha véletlen, hogy az államalapító király nagy súlyt helyezett a térség egyházi betagolására, amihez a latinul, azaz deák nyelven beszélő bencés apátok letelepítését tartotta a legalkalmasabbnak. A későbbi oklevelek tanúsága szerint a folyóval azonos megjelölés a Vág mai és egykori főága vagy a Vág és Duna felső ága közti szigetet, a ma ott található Deáki, Vágsellye és Vágkirályfa települések határát jelölte.

Kápolnából bazilika

Az István király alapítólevelével a Vág szigetére telepített bencés szerzetesek a birtok megművelésével együtt hamarosan templomépítésbe kezdtek, jóllehet először II. Paszkál pápa 1103. évi bullája említi Waga település Szűz Mária tiszteletére felszentelt templomának létezését. Ez arra utal, hogy a ma Szent István nevét viselő kápolna a 13. századi bazilika előzményeként minden bizonnyal már a 11. század közepétől kezdve működött. A medrét folyamatosan változtató Vág a nyitrai és pozsonyi várispánságok határát jelentette, emiatt a bencések örökös birtokperekbe bonyolódtak. A 12. század elején Gyárfás nyitrai püspök a bencések javára döntött. II. Béla 1138. évi oklevele a Vág menti Salaföld néven jelölt bencés birtokot ismételten megerősítette. A község mai neve újabb száz év múltán, 1296-ban bukkant fel először – Monasterium Diaky, azaz Deáki monostor formában. A korabeli templom rangját jelzi, hogy a 12. század végén III. Sándor és III. Orbán okleveleiben egyaránt találunk említést a waghi Szűz Mária-egyházról.

A deáki templom napjainkban

Mindez nyilván azzal függött össze, hogy a templom és monostor körül már akkor olyan bencés közösség alakult ki, amely nemcsak a mindennapi munka és ima – Ora et labora! – erejével, hanem a latin nyelvű egyházi, tehát deáki tudományosság művelésével is érdemeket szerzett az egyház szolgálatában.

A deáki templom a román stílusú téglaépítészet egyik legszebb példája, és mintát jelentett a kő hiányával küszködő mátyusföldi, csallóközi egyházak építésekor. Deákiban fontos szerepet játszott a Szent Márton-hegyi apátság vezetője, Uros apát. A templom legősibb, kora román stílusú része a mindössze tíz méter hosszú Szent István-kápolna, téglalap alakú hajóval és félkör alakú szentéllyel. Déli oldalán az 1870-es években rátaláltak az egykori főkapura, s felújították a kápolna apszisának résszerű ablakait. Művészettörténeti szempontból az 1228-ban felszentelt kétszintes, háromhajós, 19,5 méter hosszú és 10,75 méter széles rész a legjelentősebb. Az északkelet–délnyugati tájolású templomot hármas szentély zárja, zömök román stílusú tornyokkal a középhajó háromszögű ormán. Az aranymetszés szabályát követi a templom hossza és teljes szélessége. Az egyenlő magasságú három hajó felett a ma már nem látogatható felső templom helyezkedik el amely egyszerre szolgált a szerzetesek templomaként és lakhelyeként.

Hatszázötven évvel később, 1872–1875 között a magyar historizmus mestere, Schulek Frigyes tervei alapján a bazilikát neoromán stílusban átépítették és újabb résszel bővítették. A kettős torony így a templom régi és új részeinek felezővonalára került, ami sajátos képet ad a zárt temetőkertben elhelyezkedő bazilikának.

Halotti beszéd és könyörgés

Aligha volt véletlen, hogy a magyar bencések mindenkori központjából, Szent Márton hegyéről, a pannonhalmi írnoki műhelyből és az ország többi bencés scriptoriumaiból kikerült latin nyelvű kódexek, misekönyvek, szertartáskönyvek Deákiba is eljuthattak. Köztük az 1192–1995 közt – minden bizonnyal Pannonhalmán – készült kódex is, amely a bencés káptalaniskolák számára egyfajta tankönyvként szolgálhatott, benne a Halotti Beszéd és könyörgés néven ismert, első összefüggő magyar nyelvű szövegemlékünkkel. A latin miseszövegeket, imákat tartalmazó sacramentarium a Borsod megyei Boldváról, ahol a bencés monostor leégett, a gömöri Rimajánosin keresztül érkezett a Pozsony és Nyitra megye határán kiépült deáki monostorba.

1241-ben a tatárjárás elől a szomszédos Taksonyon át menekítették Deákiból Pozsonyba. A 172 pergamenlapból álló kéziratos munkát újabb állomásán, a pozsonyi káptalan levéltárában kötötték egybe, s vált részévé a pozsonyi Szent Márton-dóm oldalában működő káptalan kódexgyűjteményének. Az immár lapozható szertartáskönyv 26. oldalán található az az 1228-ból származó bejegyzés, amely a deáki Szűz Mária-templom felszentelését említi. Ez pedig annak bizonyítéka, hogy a tatárjárás előtt legalább tizenkét évig a deáki monostorban és székesegyházban használták. A kódexre ötszáz évvel később Pozsonyban Pray György jezsuita történész talált rá, s 1770-ben rövid részletet közölt az általa Missale Posoniense néven említett kódexben fennmaradt magyar szövegemlékből. Az 1812-ben a pesti Nemzeti Múzeumba került szertartáskönyv Toldy Ferenc javaslatára a Pray-kódex nevet kapta.

A Pray-kódex első lapja. Forrás: mek.oszk.hu

Legnagyobb része vallási, liturgikus szövegeket, a mise során elhangzott könyörgéseket, különböző egyházi szertartások, például az esketések és temetések imáit tartalmazza. Ez utóbbi hosszabb latin változata mellett, a főrész 154. lapján maradt fenn legrégibb magyar nyelvemlékünk, a Halotti beszéd és könyörgés. A 274 szóból álló halottbúcsúztató és könyörgés a honfoglalás utáni háromszáz évben, az államalapítással, a kereszténység felvételével párhuzamosan kialakult magyar nyelvnek és műveltségnek páratlan értékű történeti forrása. Olyan kulturális örökség, amely a keletről nyugatra tartó, a Kárpát-medencében otthonra és hazára találó magyarság történetének a Szent Koronához mérhető szellemi kincse.

Versszerű ritmusával, erős képiségével, alliterációival, a halált megjelenítő figura etymologica – halálnak halálával halsz – alkalmazásával ma is lenyűgöz bennünket: „Hallá holtát teremtő Istentől, de feledé. Engede ördög intetének és evék az tiltott gyümölcstől, és az gyümölcsben halált evék. És az gyümölcsnek oly keserű vala leve, hogy torkát megszakasztja vala. Nem csupán magának, de mind ő fajának halált evék. Haraguvék Isten, és veté őt ez munkás világba: és lőn halálnak és pokolnak martaléka, és mind ő nemének. Kik azok? mi vagyunk. Hogy is ti látjátok szemetekkel: Bizony, egy ember sem kerülheti el ez vermet, bizony, mind ahhoz járó vagyunk.”

Jóllehet az ómagyar nyelvfejlődés korából mindmáig a Halotti beszéd az egyetlen előkerült dokumentum, választékos stílusa, nyelvi fordulatai kétségbevonhatatlan bizonyítékai annak, hogy a 12. század végére a magyar nyelvhasználat a korabeli európai egyházi szövegekkel összehasonlítható szintre jutott. A 265 szövegszónak közel háromnegyede uráli, finnugor eredetű, a fennmaradó 28 százalékon pedig 10 honfoglalás előtti török-iráni, illetve a honfoglalás utáni 7 szláv, 3 latin, illetve 17 ismeretlen eredetű jövevényszó osztozik. Ez pedig jó jelzi magyar nyelv erős alapzatát, amely jórészt csak vallási kifejezésekhez igényelt szláv és latin szóátvételeket.

A 26–28. fólión öt színezett tollrajz Krisztus keresztre feszítését és sírba tételét ábrázolja, a könyörgések hangjegyírása pedig a középkori „magyar notáció” és a „vonalrendszeres reform-kottaírás” magyarországi alkalmazásának egyik legkorábbi dokumentuma. Pozsonyban a 12. század közepéről származó ívfüzetet kötöttek a kódexhez, amely Könyves Kálmán korabeli zsinati határozatokat és a 997 és 1187 közötti eseményeket rögzítő  Pozsonyi Évkönyveket tartalmazza, ugyanazon kéz írásával, mint amely a szertartáskönyv fő részét is lejegyezte. Ezt pedig a szakértők többsége az egész kódex pannonhalmi eredetének fontos logikai bizonyítékaként kezeli.

Hitviták és bencés örökség

A 16. századtól kezdve a reformáció közeli, szenci, komjáti, semptei központjainak és hittérítőinek hatására Mátyusföld településeinek többsége a lutheri, illetve kálvini reformáció hívévé vált. Deáki török és belháborúk miatt sokszor menekülni kénytelen, üldözött népének nagyobb része szintén református hitre tért. A hitviták súlyát jelzi, hogy a Szűz Mária-templom és a monostori iskola a 17. század első felében többször gazdát cserélt, és a bencések egyházi és gazdasági pozíciói csak a század végére konszolidálódtak. Ehhez arra is szükség volt, hogy miután rövid ideig a templomot a két felekezet közösen használta, Magger Placid főapát új katolikus templomot, iskolát és paplakot építtetett, Egyed főapát pedig hivatalosan is megengedte a deáki reformátusok szabad vallásgyakorlását. II. József türelmi rendelete nyomán, a 18–19. században szép templomot és iskolát építettek. A faluban élt zsidóság imaházat, az 1947-ben Csanádalbertiből Deákiba települt szlovákok pedig evangélikus templomot építettek a maguk számára. Így jelzik a deáki templomtornyok, hogy az elmúlt századok hitvitái, nyelvi, nemzetiségi feszültségei a helyi közösség együttélési gyakorlatában végső soron mégiscsak békévé oldhatóak.

A 20. század elején a deáki bencés örökség sokadszor is új életre kelt. 1901. augusztus 6-án a 11 gyermekes deáki parasztcsaládban született Szapucsek Györgyöt, aki nevét két bátyjával együtt 1900-ban Serédire magyarosította, a pannonhalmi monostor templomában beöltöztették a bencések fekete ruhájába. Ekkor kapta a Jusztinián nevet. Két évvel később Fehér Ipoly főapát Serédit választotta a bencések római teológiai és bölcseleti tanulmányi ösztöndíjára. 1908. évi pappá szentelését követően két háborús év kivételével húsz éven át Rómában tevékenykedett. Kánonjogi ismereteit kamatoztatva vezető szerepet játszott a kilenckötetes új egyházjogi kódex összeállításában. Magas rangú római pártfogóinak köszönhetően 1927-ben – a kormányzó és Klebelsberg jelöltjeivel szemben – ő nyerte el a Csernoch János halála után megüresedett esztergomi érseki széket. Fontos szerepe volt a magyarországi karitász mozgalom elindításában, az 1938-as eucharisztikus kongresszus megszervezésében.

Az 1938. november 2-ai első bécsi döntéssel a mátyusföldi magyar többségű falvak mind visszakerültek Magyarországhoz. Deákiban november 10-én a községháza előtt felállított díszkapu alatt vonult be a magyar hadsereg egyik alakulata. Négy nappal később, november 14-én hazalátogatott szülőfalujába Serédi Jusztinián esztergomi érsek, és hálaadó misét celebrált a felvidéki magyarok visszatéréséért. Az istentisztelet után Serédi a temetőben virágcsokrot helyezett el szülei sírjára, és felkereste Deákiban élő hozzátartozóit. Ügyelt rá, hogy szülőfaluja nevezetes templomát az első bécsi döntés után felújítsák. A felújítást vezető Gerevich Tibor művészettörténész a templom berendezésének jelentős részét eltávolíttatta, s újat helyezett el. Acélszürke lett a falak alapszíne, a neoromán oltárok az ősrégi magyar templomok maradványainak mintájára készültek. A kápolnát Kontuly Béla festőművész István király életének fontos állomásait bemutató képeivel díszítette. Ebből az alkalomból számos kiváló művész, köztük László Gyula is műtárgyat ajándékozott a templomnak.

Sokszor volt vita tárgya, mennyiben jogosult Deákihoz kötni a Halotti beszédet. Tény, hogy sem Boldva, sem Jánosi nevét nem tartalmazza a kódex, szemben Deáki korabeli „Vágföldje” (terra Wagh) megnevezésével, amely az 1228-as templomszentelést megörökítve bekerült a kódexbe. Pozsonyi megtalálása óta pedig egyedül Deákin alakult ki erős lokális kultusza a bencés írásbeliség és műveltség s vele együtt a Halotti beszéd örökségének.