Horvátország

Raguza

A dalmát város, amely a legtovább tartott ki a magyar királyok hűségén

Dr. Sokcsevits Dénes

Az Adriai-tenger partján fekvő festői Raguzát nem csupán Horvátországhoz és Itáliához, hanem Magyarországhoz is különleges szálak fűzik. A város késő középkori felemelkedésében meghatározó szerepet játszott, hogy 1358-ban – Nagy Lajos uralkodása idején – elismerte a magyar királyok fennhatóságát. A mohácsi katasztrófáig tartó államjogi kapcsolat emlékét többek között Raguza hagyományos címere is őrzi. A kora újkor évszázadai alatt, egészen a napóleoni háborúk koráig a köztársaság sikeresen lavírozott a függetlenségét fenyegető szomszédok között. Raguza templomai számos magyar ereklyét őriztek: ezek közül a Szent Jobb a leghíresebb.

Raguza (horvát nevén Dubrovnik) Dalmáciában, Horvátország legdélebbi, Bosznia-Hercegovinával és Montenegróval határos keskeny szárazföldi sávjában található.

Valószínűleg a 7. században alapították a közeli Epidaurum (horvátul Cavtat) elpusztult városának újlatin, dalmata nyelvű lakói egy Lau (Lausa) vagy Rau nevű, sziklás fennsíkon (ebből lett a Raguza név), amelyet egy tengerárok választott el a szárazföldtől. A kora középkorban itt egy szláv település létesült (horvát neve Dubrava alakban először 1189-ben bukkan fel a forrásokban), amely az időközben betemetődött sekély tengerárok túlsó felén álló dalmát településsel egybeolvadt (ma az egykori tengerárok helyén van a város főutcája, a Stradun). Bár kulturális téren a város ezer szállal kötődött Itáliához, számottevő olasz lakossága sohasem volt, a 15. századra a régi dalmata őslakosság beolvadt a beköltöző szláv tömegekbe. A város mindig is ragaszkodott a katolicizmushoz, a középkorban érseki (ma püspöki) székhely, így az újkori nemzeti integrációs folyamat során lakói a horvát nemzet részévé váltak.

Raguza 1204-ig Bizánchoz tartozott, ezután Velence uralma alá került. A konkurens városállam uralmától magyar segítséggel szabadult meg 1358-ban, s egészen 1526-ig a magyar uralkodót ismerte el hűbérurának. A mohácsi csatától 1808-ig az időközben Raguzai Köztársaság néven emlegetett városállam az Oszmán Birodalom vazallusa volt, de titokban élvezte a spanyol, majd az osztrák Habsburgok támogatását. Önálló állami létének Napóleon francia császár vetett véget 1808-ban. A bécsi kongresszus 1815-ben a Habsburg Birodalomnak ítélte, s az osztrák Dalmácia tartomány része volt 1918-ig. A huszadik században előbb a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, majd 1941 és 1945 között a Független Horvát Állam, 1945-től a második Jugoszlávián belül a horvát tagköztársaság részét képezte. Jugoszlávia széthullása óta Horvátországhoz tartozik.

Raguza (Dubrovnik) kikötője 1938-ban. Forrás: Fortepan

Lakói nemzetiség (beszélt nyelv) alapján az osztrák népszámlálások szerint 1880-ban és 1900-ban többségében horvátok. Sajátos helyet foglal el az 1890-es népszámlálás, amikor a horvát nemzeti pártot kiszorítja a városi hatalomból a szerbbarát „katolikus szerb” párt az olasz autonomista párttal együtt, emiatt a lakók beszélt nyelve ebben az összeírásban nem horvát, hanem szerb!

* Az 1890-es népszámláláson a nemzetiséget a beszélt nyelv alapján állapították meg. Ezen a népszámláláson a városon belüli politikai viszonyok következtében a horvátokat is szerbként vették nyilvántartásba.

A magyar királyok szerepe Raguza felemelkedésében

Raguza történelmében fordulópontot jelentett az 1358-as zárai béke. A város küldöttséget menesztett a Velencét legyőző I. Lajos királyhoz a távoli magyarországi Visegrádra, és hosszas alkudozások után (a város követei részletes követutasításokkal érkeztek, s ügyesen tárgyaltak az uralkodóval), 1358. május 27-én megegyeztek. A magyar Anjou uralkodóval kötött visegrádi egyezmény értelmében Raguza elismerte patrónusának a mindenkori magyar–horvát királyt, évi 500 arany adót fizetett neki és elvben a dalmát–horvát bán irányítása alatt állt, vagyis Horvátország és Dalmácia része volt. Maguk a raguzaiak is a magyar királyt tartották „egyetlen és természetes” uruknak, ahogyan II. Ulászlót nevezik 1493-ban egy Raguzában kelt levélben. Ezzel párhuzamosan Raguza kül- és belpolitikájában szuverén államként lépett fel már az 1358 és 1526 közötti időszakban is, de támaszkodott és hivatkozott is a természetes urának tekintett magyar király hatalmára, valamint a Magyar Királyságon belül igyekezett minél több kereskedelmi privilégiumhoz jutni. Tény, hogy a raguzaiaknak már korábban is volt egyfajta „Dalmáciához tartozás” tudatuk az egykori bizánci tartományhoz kötődésük révén. (Érdekesség, hogy a 12. században Idrisi híres térképén Raguza mint „Horvátország, amelyet Dalmáciának is mondanak”, legdélibb városa szerepel, pedig akkor még biztosan Bizánchoz tartozott.) Mindenesetre a raguzaiak 1257-ben Zengg városában tiltakoztak, mert a Magyar Királysághoz tartozó dalmát városok hajói mentesültek a kikötői díj megfizetésétől, míg a raguzaiak nem, ezért kérték, hogy őket is mentesítsék, mivel ők is dalmátok. Ugyanakkor 1358 után városukat nemcsak a magyar koronához kapcsolódó külön egységnek, hanem valóban Horvátország részének is tekintették. Erről tanúskodik a Nagytanács 1360. november 20-i jegyzőkönyve is, amely hangsúlyozza, hogy a város a Tengermellék (Maritima) része és hozzáfűzi: „mert Tengermelléken egész Horvátországot értjük”.

Valójában azonban a városállam a rendkívül előnyös visegrádi szerződés révén vált de facto függetlenné. Ekkor kapta címeréül az Árpádok vörös-ezüst mezős pajzsát (a raguzaiak már ekkor igyekeztek magyar szentek ereklyéit is beszerezni). A kereskedelemben konkurens Velencével szemben, mely külön vámot vetett ki a raguzai árukra, a Magyar Királyság politikai támogatást nyújtott, viszont nem szólt bele Raguza bel- és külügyeibe. A visegrádi egyezmény pozitív hatásai révén a város megindult a gazdasági, társadalmi és politikai felemelkedés útján. Raguza eleinte a többi dalmát városhoz hasonlóan a Balkán és Itália közötti közvetítő kereskedelemben vett részt. Kézműipari termékeket exportált, és növénytermesztésből, állattenyésztésből származó termékeket, valamint bányakincseket importált (a boszniai bányák mellett például a szerbiai Novo Brdóból). A városállam később kereskedelmi tevékenységét kiterjesztette a Mediterráneum egészére, sőt, kereskedői egészen Angliáig eljutottak. Természetesen Magyarországgal is élénk árucserét folytatott, a 15. században Budán rendszeresen megfordultak a raguzai kereskedők.

Zsigmond király Raguzát bízta meg Korčula igazgatásával is, de ezt a szigetet hamarosan a velenceiek kaparintották meg. Egyébként Zsigmond volt az egyetlen magyar uralkodó, aki ellátogatott Raguzába, 1396 karácsonyán, a nikápolyi csata után, Konstantinápolyból hazafele jövet. A városban ünnepélyesen fogadták (adtak neki 2000 dukátot, mintegy előre kifizetve a négyévi adót), a király pedig megerősítette Raguza minden kiváltságát, amit elődeitől kapott. Ekkor javasolta Zsigmond, hogy a német városok mintájára állítson a város egy önállóságát jelképező Roland-oszlopot, amely végül 1419-ben készült el.

A 15–16. század Raguza fénykora: a források a 15. században kezdték a városállamot Raguzai Köztársaság néven nevezni (korábban a Kommuna, Općina elnevezést használták). A városállam ebben az időszakban jelentős kereskedelmi flottával rendelkezett, amely elértr a Mediterráneum minden jelentős kikötőjét, de időnként a fekete-tengeri, portugál, sőt angliai kikötővárosokba is eljutottak a raguzai hajósok. A város jelentős mértékben gazdagodott, és biztonságát a 15. század közepétől kezdve hatalmas reneszánsz védőművek kiépítésével és diplomáciai erőfeszítésekkel egyaránt igyekezett garantálni. A városállamot a nemzetközi diplomáciában egy törökökkel folytatott tárgyalás során, 1441-ben nevezik először köztársaságnak. A török balkáni előrenyomulása miatt Dubrovnik 1442-től rendszeres évi ajándékkal, egy 1000 dukát értékű ezüstedényt küldve vásárolta meg magának a szultán jóindulatát és persze a kereskedési jogot az Oszmán Birodalom területén. Azonban Hunyadi János sikereit látván a köztársaság 1444-ben a Konstantinápoly felé induló keresztény hajóhadba két gályát és egy kereskedelmi hajót küldött, s 1446-ban megszüntette az ajándék küldését a drinápolyi szultáni udvarba. A városállam V. László uralkodása idején követeket küldött a magyar országgyűlésbe, festett címert és zászlót kért a királytól, aki egyébként maga is használta Raguza kapcsán a köztársaság elnevezést. A városállam hátországában azonban rosszabbra fordult a helyzet, folytatódott az oszmán előrenyomulás a Balkánon, ezért 1458-tól kezdve Raguza kénytelen volt ismét adót fizetni a szultánnak, de egyelőre a magyar királyt tartotta urának. Hunyadi Mátyás király élénk kapcsolatot ápolt a Raguzai Köztársasággal, amely pénzzel segítette a magyar király törökellenes védelmi tevékenységét. Titokban pénzelte például Počitelj várának építését és fenntartását 1466 és 1471 között, valamint 1465-ben Mátyás „keresztes hadjáratát” is, a korona III. Frigyestől való kiváltására pedig adományokat gyűjtöttek a raguzai polgárok.

Raguza a rendszeres évi adót megküldte a magyar királynak vagy átadta követének még II. Ulászló idejében is, aki 1493-ban cserébe megerősítette a város kiváltságait – ezt egyébként a raguzai levéltárban őrzött oklevele tanúsága szerint megtette Mátyás király is. A raguzaiak Magyarországon belül a budaiak kereskedelmi kiváltságát kérték és meg is kapták azt II. Ulászló királytól (pedig Ulászló koronázására már nem mertek hivatalos küldöttséget meneszteni Budára). II. Lajos uralkodása idején már csak a legnagyobb titokban támogatták a magyar–horvát államot: a király követének, Fran Jožefić zenggi püspöknek 1523-ban minden feltűnést kerülve nem a Rektorpalotában, hanem a ferences kolostorban fizették ki a szokásos járadékot. A köztársaság csak a középkori Magyar Királyságot sújtó mohácsi katasztrófa után, 1527-ben ismerte el az oszmán uralkodó főségét. Míg Raguza a magyar királynak csak jelképes összeget – 500 dukátot – fizetett, az oszmán szultánok kincstárába 12 500 aranyat küldtek a város bölcs és az erőviszonyokat helyesen felmérő, kompromisszumra kész vezetői. Igaz, 1458-ban ez az összeg még csak 1500 arany volt, 1468-ban már 5000, 1472-ben 10 000, majd az összeg 1481-ben állandósult a fent említett 12 500 dukátban. Cserébe a raguzai kereskedők szabadon mozoghattak a birodalom területén, kereskedelmi telepeket létesíthettek szerte a Balkánon, majd a 16. században a magyarországi török hódoltság területén is. Komolyabb török támadás nem érte a várost, de a szomszédos területek oszmán parancsnokai időnként dúltak, fosztogattak a köztársaságban, ezért a várost hatalmas reneszánsz védőművekkel vették körül. Az erődítmények tervezésében többek között a jeles firenzei építész, Michele Michelozzi is részt vett.

Raguza kapcsolatai Magyarországgal Mohács után

A kereskedelmi kapcsolat a 16–17. században a török által megszállt magyar területekkel is megmaradt. A városállam túlélése érdekében kompromisszumra törekedett az oszmán hatalommal, de lakói mindvégig a keresztényekkel szimpatizáltak. A város költői élen jártak a 16–17. századi, horvát nyelvű törökellenes irodalomban (antiturcica), amelynek egy jeles képviselője, Mavro Vetranović 1541-ben Buda várának panasza című verses elégiájában siratta el a magyar székváros sorsát, dicsőítvén egyben Hunyadi János és Mátyás király törökellenes küzdelmeit. Ezt egyébként Ivan Gundulić is megcselekedte jó két emberöltővel később, Osman című eposzában.

A szabadságára büszke Raguza 1358 és 1808 között, négy és fél évszázadon át lavírozott a veszedelmes és korántsem mindig jóindulatú szomszédok között. Közben a legkülönbözőbb nagyhatalmak pártfogását kellett megszereznie diplomáciai erőfeszítések vagy pénzadományok révén. Raguza szerte a Mediterráneumban, oszmán, itáliai, francia, spanyol területen is konzulátusokat és kereskedelmi kirendeltségeket tartott fenn, valamint Angliával is kapcsolatban állt – nem volt viszont hivatalos képviselete Velencében. A 16. század folyamán Spanyolország számított a köztársaság titkos támaszának, rendszeres diplomáciai kapcsolatban voltak egymással. Raguza a spanyol nagyhatalomban egyszerre talált védelemre a velenceiekkel és részben a törökökkel szemben is. A lepantói csata idején, de máskor is, raguzai kereskedők hírszerzői szolgálatot végeztek a keresztény hatalmak számára. Igaz viszont, hogy az oszmánoknak is kellett információkat átadniuk, s nem lehetett könnyű a raguzai diplomaták számára ezt a lelkiismeretükkel nem egykönnyen összeegyeztethető feladatot teljesíteni. Időnként más hátrányokkal is járt az oszmán államhoz fűződő kapcsolat: a velencei–török háborúk során Raguza kereskedelmi hajóit mint török szövetségest támadták a Velence zsoldjában álló uszkókok, és a 18. század hetvenes éveinek nagy orosz–török háborúja során Orlov admirális szintén ezzel indokolta a raguzaiak elleni akcióját. Az orosz fenyegetést csak a Habsburg Monarchia diplomáciai segítségével tudta elhárítani a kicsiny adriai városállam.

A köztársaság 1684-ben újból a magyar uralkodó (I. Habsburg Lipót) védelme alá helyezte magát. Erre a lépésre azért volt szükség, mert Velence veszélyeztette a városállam függetlenségét. Később azonban kénytelen volt újra elfogadni a szultán főségét, s a töröknek továbbra is nagy összeget fizetett. Ettől függetlenül a 18. század folyamán a Habsburg Monarchia számított Raguza legfőbb nyugati támogatójának.

Szent István és a magyar szentek ereklyéi Raguzában

A raguzaiak történelmük során erőteljesen ragaszkodtak katolikus hitükhöz. A védőszentekbe vetett hit is nagyon erős volt, a város védőszentje, Szent Balázs püspök szobra számos helyen fellelhető a városban, emléknapja, február másodika Raguza fő ünnepe.

Raguza templomainak kincstárában több magyar szent ereklyéje megtalálható (Szent István fejereklyéje a domonkosoknál, állkapcsa a székesegyházban, Szent László karja a ferenceseknél), s régebben itt őrizték a legismertebb magyar ereklyét, a Szent Jobbot, Szent István király jobb kezét is. Bár akadt olyan krónikás, aki úgy vélte, hogy még IV. Béla menekítette Raguzába a szent király ereklyéjét, amikor a tatárjárás idején Dalmáciába menekült, valójában a király saját birodalmában, a Magyar Királysághoz tartozó közép-dalmáciai Trau városában lelt menedékre, s nem a távoli, akkoriban velencei uralom alatt álló Raguzában. Sokkal valószínűbbnek tarthatjuk, hogy a 16. század közepén a magyarországi hódoltságban tevékenykedő raguzai kereskedők révén, vásárlás útján szerezték meg az értékes ereklyét a városállam lakói.

A mohácsi csata következtében a Raguzai Köztársaság már csak a szultán főségét ismerte el, cserébe szabadon kereskedhetett az oszmán birodalom területén. A raguzai kereskedők Buda eleste után a hódoltsági területen török segítséggel minden nagyobb hódoltsági városban kolóniákat alapítottak. Így kerültek 1543 után Székesfehérvárra és Esztergomba is, ahol lehetőségük nyílt magyar szentek ereklyéinek felvásárlására, a raguzaiak ugyanis szenvedélyesen gyűjtötték a szentek ereklyéit. A katolikus hitéhez erősen ragaszkodó város vezetői nem engedték meg más vallásúak letelepedését a városban, így akadályozták meg a balkáni ortodox keresztények beáramlását a területükre. A városállam világi és egyházi vezetői is a város védelmezőit látták a szentek ereklyéiben a „szakadárok” (szerbek), majd a „pogányok” (oszmán-törökök) által birtokolt balkáni környezetben.

Bár egy 1595-ben írt firenzei krónika szerint már 1588-ban a raguzai székesegyház kincstárában volt István király jobbja, ezt a firenzei szerző (Tomasevics) István bosnyák király kezének vélte, akit 1463-ban végeztetett ki Hódító Mohamed szultán, de nem avatták szentté. Viszont egy Giacomo Luccari nevű raguzai patrícius krónikájában 1605-ben részletesen megírta, hogyan vásárolták össze raguzai kereskedők a magyar királyok csontjait Székesfehérvárott, miután a törökök kifosztották a sírokat és kidobálták az uralkodók földi maradványait. Mindez beleillett a városállamnak a katolicizmus balkáni pozícióit erősítő politikájába. A város vezetése a kereskedőknek mindig megtérítette az ereklyék teljes vételárát.

Érdekesség, hogy őriznek Raguzában egy olyan Szent László-karereklyét, amely a 15. századi, gótikus stílusú, míves ezüst ereklyetartó felirata szerint Manus Sancti Vladislai Martyris Regis Hungariae (Szent László, Magyarország mártír királyának keze). Árpád-házi királyunk egyetlen legendája sem említi, hogy mártírhalált halt volna, soha Magyarországon nem tisztelték mártírként. Havass Rezső is felfigyelt erre, de úgy gondolta, csak egyszerű tévedésről van szó. Ilyen néven csak egy mártír királya volt a magyar történelemnek: I. Jagelló Ulászló (Wladislav – latin forrásokban általában őt is Ladislausnak emlegetik), aki hősi halált halt a várnai csatában, s a kortársak a kereszténység ügyéért életét áldozó mártírt láttak benne. Elképzelhető, hogy a raguzaiak az ő ereklyéjét őrzik?

Végül Mária Terézia királynő a magyarországi Szent István-tisztelet további erősítése céljából erőteljes diplomáciai nyomásgyakorlással, több évig tartó tárgyalások útján elérte, hogy a raguzaiak visszaadják Magyarországnak a Szent Jobbot. Erre 1771-ben került sor.

A magyar utazók körében mindig nagy népszerűségnek örvendett Raguza. Számos magyar író és utazó írt róla útirajzot, elbeszélést, Jókai Mór pedig Három márványfej címmel regényt szentelt a középkori Raguza emlékének.