A napjainkban Románia nyugati határszélén, a Partiumban, a Maros folyó partján elterülő Arad városának neve közgondolkodásunkban összeforrott történelemünk egyik legtragikusabb eseményével, az osztrák kormányzat által az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban vállalt szerepük miatt kivégzett honvéd főtisztekével. A település évezredes történelme ennél azonban jóval szerteágazóbb és gazdagabb. Noha Arad vármegye székhelye volt, a tatárok, kunok és a törökök dúlásai, valamint az állandó háborúskodás okán a XVIII. század derekáig nem számított a térség elsőszámú centrumának. Az ezt követő hosszabb békeperiódus ugyanakkor jótékonyan hatott a város fejlődésére, ami az első világháborúig fontos ipari és kulturális központtá nőtte ki magát. Az etnikailag sokszínű régióban elhelyezkedő Aradon a régi Magyarország utolsó, 1910-ben lebonyolított népszámlálása idején még a lakosság 73%-a vallotta magyar anyanyelvűnek magát, ám ez a szám a legutolsó, 2011-es romániai népszámlás adatai szerint mindössze 10%-ra csökkent.

Arad városa napjainkban Románia nyugati határszélén, a Partiumban, a Maros folyó partján fekszik. A trianoni békeszerződést megelőzően az akkori Arad vármegye székhelye volt, manapság pedig Arad megye (Județul Arad) központja. Arad vármegye, s maga Arad városa is etnikailag sokszínű területnek számított, a hódoltság korát követő szervezett betelepítések nyomán a magyarok mellé szerb, román és német nemzetiségű lakosság is érkezett. Ennek következtében a történelmi Magyarország utolsó, 1910-es népszámlálása idején a település lakossága 63 166 főt tett ki, melyből 46 085 volt magyar, 10 279 román, 4365 német és 1816 szerb. A 2011-ben lebonyolított román népszámlálása adataiból viszont jól látható, hogy az elmúlt egy évszázad románosító törekvései, melyek irányított román betelepítéssel, illetve elvándorlással jártak, alaposan átrendezték Arad nemzetiségi szerkezetét. A város 159 074 főre duzzadt népességéből 125 310 személy vallotta magát románnak, 15 396 magyarnak, és mindössze 1259 németnek.

Arad története

Arad környéke régészeti leletek alapján már a honfoglalás idején lakott területnek számított. A történészek úgy vélik, hogy a település Szent István királyunk uralkodása alatt is létezett, noha annak első írásos említése egy – utóbb elveszett, és csak másolatban fennmaradt – 1077-es birtoklevélben található. Nem sokkal később, 1132-ben pedig egy meglehetősen véres eseményhez köthető került a krónikákba. Röviddel az után ugyanis, hogy II. (Vak) Béla Magyarország királya lett, az Aradra összehívott országgyűlésen – vélhetően a felesége, szerbiai Ilona királyné elgondolása alapján – az uralkodó hívei lemészároltak 68 főurat, akiknek a meglátásuk szerint szerepe lehetett abban, hogy Könyves Kálmán király a gyermekkorában megvakíttatta Bélát, aki az ellene fellázadó Álmos herceg fia volt. A király elkoboztatta a meggyilkolt főnemesek vagyonát, amelyből 1135-ben alapította meg az aradi társaskáptalant.

Dacára annak, hogy Arad városa a régiót átszelő kereskedelmi utak kereszteződésénél feküdt, fejlődését számos külső tényező hátráltatta. 1241-ben például a tatárok pusztításának esett áldozatul, akik a vármegyében hatalmas rombolást vittek végbe. Nemcsak anyagi tekintetben, hanem a népesség szempontjából is, hiszen a lakosság nagy részét vagy meggyilkolták, vagy rabszolgasorba taszították. A tekintélyes vérveszteség pótlását királyaink idegen etnikumú lakosság betelepítésével próbálták megoldani, ennek részeként érkeztek a területre a kunok is, akiknek IV. (Kun) László király 1279-ben elrendelte, hogy csak a IV. Béla által számukra kijelölt területeken szállhatnak meg. A nomád kunok integrációja azonban sikertelen volt, mert többször is fellázadtak a központi hatalom ellen, és Arad tájékát a kunok fosztogatásai mellett 1285-ben újabb tatár betörés is sújtotta, akiknek behívásával az ellenségei IV. Lászlót vádolták meg.

Az állandó harcok következtében a település fejlődése megtorpant. A vármegye legfontosabb erődítményévé a forrásokban először 1278-ban említett Solymos vára vált, míg a közeli Lippa városában Károly Róbert királyunk többször is megfordult, 1325-ben ferences kolostort is alapított benne, és Lippa már 1529-ben szabad királyi városi rangra emelkedett, miközben Arad e címet csak 1834-ben nyerte el. Mindettől függetlenül Arad továbbra is a vármegye székhelyének számított, amelynek lakói főként kézművességgel, valamint földműveléssel foglalkoztak, és az oklevelekben 1329-ben előbb civitasként (királyi város), majd 1388-ban oppidumként (mezőváros) szerepelt.

Két világ határán

A már fentebb említett solymosi erősség mellett csak másodlagos stratégiai fontossággal bíró Aradot 1551-ben foglalták el a törökök, akik a régi vára helyett a következő években egy új erődítményt építettek fel. A térség meghatározó hadászati központja azonban az 1552-ben oszmán uralom alá kerülő Lippa volt, amit a tizenötéves háború során 1595-ben foglaltak vissza az erdélyi hadak, mire a visszavonuló törökök kiürítették és feladták Aradot is. A város 1616-ig állt erdélyi fennhatóság alatt, amikor is Bethlen Gábor erdélyi fejedelem a békéért cserébe több helységet, köztük Aradot is átadott a szultánnak. 1658-ban II. Rákóczi György rövid időre elfoglalta és felgyújtotta az aradi palánkvárat, ami ezután egészen 1685-ig megint az oszmánoké lett. Ekkor a keresztény seregeknek ugyan sikerült bevenniük, ám őrizetlenül hagyták, s ezért újfent török fennhatóság alá jutott, amelyből véglegesen 1688-ban szabadult meg. 1707-ben a kurucok sikertelenül ostromolták a császáriak által védett várat.

Arad aranykora

A török kiűzése, valamint a Rákóczi-szabadságharc leverése után Arad látványos fejlődésnek indult. A XVIII. század közepétől a XIX. század derekáig tartott a település „aranykora”. 1745-ben alapították az aradi római katolikus líceumot, ami az 1715-ben létrehozott minorita elemi iskolából nőtte ki magát. 1770-ben építettek új városházát, ami egy évszázadig állt fenn, amikor elbontották, és Lechner Ödön tervei alapján, eklektikus stílusban megépítették a ma is használatban lévő épületet. 1812-ben Aradon nyitotta meg kapuit a Preparandia, Erdély első román nyelvű tanítóképzője, tíz évvel később pedig megkezdte működését a görög-keleti teológiai intézet. 1818-tól a város színháznak is otthont adott, ami napjainkban Románia legrégebbi, máig használatban lévő kőszínháza. 1834-ban avatták fel az aradi neológ zsinagógát. Mindezeken túl 1783-ra fejeződtek be az aradi vár építései munkálatai. A Maros déli partján álló, szabályos hatszög alaprajzú, csillag alakú, kazamatákkal ellátott erődítmény megépítésére Mária Terézia adott utasítást 1763-ban.

A magyar golgota

A várat az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején fél éven keresztül ostromzár alatt tartották a magyar honvédek. A szerb felkelőkkel kiegészített temesvári helyőrség ezen idő alatt ugyanakkor többször is feltörte a csekélyebb erők alkotta zárlatot. A hadihelyzet 1849 áprilisában változott meg, miután az erdélyi hadsereget vezető Bem József kiszorította a császári katonaságot Erdély nagy részéből, és csapataival a Bánság felé vette az irányt. Az Aradot védő Johann Berger városparancsnok innentől fogva értelmetlennek látta a további ellenállást, és Vécsey Károly honvéd vezérőrnagynak szabad elvonulás fejében július 1-én átadta a várat.

Fotó: Az aradi Szabadság tér az Aradi vértanúk emlékművével, 1901-ben. Forrás: Fortepan/Schoch Frigyes.

Az erődítmény mindössze másfél hónapig volt magyar kézben, augusztus közepén ugyanis Damjanich János várparancsnok letette a fegyvert a túlerőben lévő orosz csapatok előtt. A szabadságharc leverése után a megtorlás szimbolikus helyszíne lett Arad, mivel itt végezték ki a tizenhárom aradi vértanút, az 1848-as harmadik bécsi forradalom és Theodor Baillet von Latour császári hadügyminiszter meggyilkolásának első évfordulóján. A kivégzettek emlékére 1890-ben avatták fel az aradi Szabadság-szobrot, Huszár Adolf és Zala György alkotását, ami napjainkban is a város egyik nevezetessége. Ugyanebben az évben a száműzetésben élő Kossuth Lajos egy fonográf viaszhengerére rögzített beszédében a „magyar Golgotának” nevezte Aradot. 2001 óta október 6-a nemzeti gyásznap hazánkban.

A megye ipari és kulturális központja

A forradalom és szabadságharc leverését követő neoabszolutista időszakban Arad fejlődése stagnált, az 1867-es kiegyezés nyomában járó gazdasági fellendülés során viszont fontos ipari centrummá nőtte ki magát. 1891-ben Weitzer János vagon- és gépgyárat alapított a városban, a Neumann testvérek (Alfréd, Dániel és Ede) pedig malmot, textilgyárat, illetve szeszüzemet hoztak létre. 1908-ban Aradon nyitotta meg kapuit az első magyar autógyár.

Virágzásnak indult a helység kulturális élete is. A sajtótermékek közül egyaránt megjelentek magyar (Aradi Közlöny, Arad és Vidéke) és román (Românul, Tribuna) nyelvűek. 1907-től Uránia néven filmszínház működött Aradon. Sorra alakultak az oktatási intézmények is: pedagógusképző, faipari szakiskola, gimnázium, polgári fiú- és leányiskola stb. A kulturális és vallási toleranciát jól szemléltette, hogy a dualizmus idején épült aradi ortodox Keresztelő Szent János születése katedrálist Czigler Antal személyében magyar építész tervezte, míg a katolikus Páduai Szent Antal-katedrálist a szerb Milan Tabaković.

A soknemzetiségű kulturális és felekezeti harmóniának a történelmi Magyarország első világháború végi összeomlása vetett véget. 1918 őszén a településen alakult meg a Központi Román Nemzeti Tanács, melynek képviselőivel november 13–14-én folytatott eredménytelen tárgyalásokat Erdély svájci mintájú kantonizálásáról Jászi Oszkár, a Károlyi-kormányzat nemzetiségi ügyekért felelős tárca nélküli minisztere. 1919 májusában pedig Arad vármegye és Arad város korábbi főispánja, a helyben földbirtokokkal rendelkező gróf Károlyi Gyula itt alakította meg a Magyar Tanácsköztársasággal szembenálló, rövid életű aradi ellenkormányát. Az ellenkabinet mindössze néhány napig működhetett csak Aradon, mivel a román hadsereg megszállta a várost, a kormány tagjainak egy részét internálta, másik részük pedig Szegedre menekült, ahol új ellenkormányt szervezett. Arad tehát 1919 májusa óta Románia része, még az 1940-ben aláírt második bécsi döntést követően sem tért vissza Magyarországhoz.

A városhoz köthető nevezetesebb személyek

Annak ellenére, hogy Aradot a közgondolkodás elsődlegesen a tizenhárom vértanúhoz köti, a település hosszú történelméhez számos jeles személyiség kapcsolható.

Nevesebb politikusaink közül aradi születésű volt Csatay Lajos vezérezredes, aki 1943–44-ben honvédelmi miniszter lett a Kállay- és Sztójay-kormányokban. Helyben született Sógor Csaba, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség parlamenti szenátora, 2007 és 2019 között európai parlamenti képviselő. 1915-ben pedig a városban hunyt el Salacz Gyula, Arad eleddig leghosszabb ideig (1875–1901) hivatalban lévő polgármestere, aki kulcsszerepet játszott a település dualizmus kori látványos fejlődésében.

Az irodalom és művészetek vonaláról a község legismertebb szülöttjeinek egyike Tóth Árpád impresszionista költő, a Nyugat és más folyóiratok meghatározó munkatársa volt. Aradon látta meg a napvilágot Jávor Pál is, minden idők egyik legnépszerűbb magyar színésze. Ugyancsak aradi származású a Munkács Mihály-díjas festőművész, Vilhelm Károly.

A tudomány képviselői közül sokak mellett említést érdemel az aradi születésű Wild Lajos, aki előbb hazánk 1922-ben Brazíliában újonnan alapított konzulátusán szolgált, majd a dél-amerikai államban orvosként praktizált, és Pastilhas „Wild” néven olyan fájdalomcsillapító gyógyszert fejlesztett ki és szabadalmaztatott a trópusi betegségekkel szemben, amelyért magas rangú brazil kitüntetésekben részült. Szintén a városban látta meg a napvilágot Magyari Endre gépészmérnök-postamérnök, a hazai rádiótechnika és híradástechnika kimagasló alakja. S nem utolsósorban Aradon született a bánsági sváb felmenőkkel bíró Nobel-díjas fizikus, Stefan Hell, aki napjainkban a göttingeni Max Planck Biofizikai Kémiai Intézet vezetője.

A magyar történettudománynak Arad olyan jeles személyiségeket adott, mint a Széchenyi-díjas magyar történész, Szabad György, aki a magyar polgári átalakulás jelentős kutatójából lett 1990 és 1994 között az Országgyűlés elnöke. Az 1870–1880-as években pedig Aradon tanított, illetve a város kulturális életében tevékeny szerepet vállalt Márki Sándor történetíró, aki 1892-től 1895-ig két részletben írta meg az Aradvármegye és Arad szabad király város története című, nagy ívű összefoglaló munkáit, melyek máig haszonnal forgatható kötetek a település történelme iránt érdeklődők számára.

*  A 2011-es népszámláláson 12955 fő nem nyilatkozott az etnikai hovatartozásáról.