„Magos Déva várának” históriája, a híres balladában leírt emberáldozatot leszámítva, hasonlít a Kőmíves Kelemenék által emelt erősség történetéhez. A Maros völgyét őrző erődítmény a valóságban is többször romba dőlt és újjáépült a századok során. Miután néhány évvel ezelőtt a turisztikai beruházásoknak köszönhetően ismét megújult, napjainkban Déva legfőbb látványosságának számít. A város ugyanakkor mégsem katonai szempontból igazán jelentős Erdély és Magyarország történetében. Hunyad vármegye székhelyeként a dualizmus korszakában a Maros-völgy egyik fontos közigazgatási és kulturális központjává vált, hidat képezve a Kárpát-medence központja és a székelyföldi magyar tömbterület között. Déva iskoláinak és a Szent Ferenc Alapítvány munkájának köszönhetően a rendszerváltás után – a helyi magyarság számarányának zsugorodása mellett – is nemzeti kultúránk oszlopa maradt Erdélyben. A város a hazai reformáció történetében is fontos szereppel bír: itt született Dévai Bíró Mátyás, a „magyar Luther”, és a dévai várban raboskodva fejezte be életét az erdélyi unitárius egyház alapítója, Dávid Ferenc.

Déva a Maros erdélyi völgyének egyik legjelentősebb városa, a folyó mentén haladva Szászváros és Marosillye között nagyjából félúton található (ugyanakkor a közhiedelemmel ellentétben nem a vízparton fekszik). A település a Maros hordalékával feltöltött síkvidék nyugati határán, a Ruszka-havas közelében épült fel. Ennek a hegységnek az északkeleti végpontja a Déva fölé magasodó vulkanikus kúp, amely az Árpád-kor óta várhegyként funkcionál: itt áll a Kőmíves Kelemenné balladájából jól ismert erődítmény. A város hosszú évszázadok óta Hunyad vármegye központja, státuszát az 1918-as impériumváltás és a 20. századi közigazgatási átszervezések után is megtarthatta.

Az összedőlt és újjáépült vár valódi históriája

Érthető, hogy a balladában „összetanakodó” kőművesek és a vár valódi építtetői ezt a helyet szemelték ki az erősség számára, ugyanis a dévai hegykúp közel 200 méterrel magasodik a környező síkság fölé. A 19. századi helytörténészek, majd a dákoromán kontinuitásból állami ideológiát kreáló román történetírók a hegyen dák és római erődítéseket is feltételeztek, a régészeti feltárások viszont csak az Árpád-kori alapítást tudták megerősíteni. Feltételezhető, hogy Déva is olyan erősség volt, amelyet a tatárjárás után emeltek annak érdekében, hogy a mongol hordák esetleges visszatérése idején oltalmat nyújtson a védtelen lakosságnak.

Annak ellenére, hogy a felépült vár katonai szempontból elsősorban lokális jelentőséggel bírt, Déva fontos események színhelye volt a 13–14. század során. IV. Béla és fia, István herceg – a későbbi V. István király – belháborúja idején például fontos csata zajlott az erősség közelében. Az ütközetről a trónörökös 1269-ben kelt adománylevele tudósít, amelyben egyik hívét a Dévánál mutatott hősiessége miatt jutalmazta meg. Ez az oklevél az első forrás, amelyen az erődítmény neve olvasható. A Maros völgyében fekvő várat később Kán László erdélyi vajda szerezte meg, és az Árpád-ház kihalása utáni zűrzavaros időszakban – immáron az ország egyik „kiskirályaként” – itt alakította ki uralmi központját. A vajda a trónutódlás kérdésébe is igyekezett beavatkozni: az 1305 végén megkoronázott, de csekély támogatottsággal bíró Ottó királyt Erdélybe csalta azzal az ígérettel, hogy feleségül adja hozzá a leányát, ám lakodalom helyett tömlöc várta az uralkodót. Feltételezések szerint Kán László itt tartotta fogságban Ottót, és vélhetően ugyanitt őriztette a Szent Koronát is, amíg – a pápa által Magyarországra küldött Gentilis bíboros nyomására – 1309-ben ki nem szolgáltatta I. Károlynak. A Maros-völgyi uralmi központ jelentősége és a vajda hatalma ettől még a következő években is megmaradt. A kiskirályok uralmát sorra letörő Anjou uralkodó Kán László 1316-ban bekövetkező halálát használta ki a tartományúr területeinek megtámadására. A vajda fiai a dévai vár alatt vívott 1317. évi csatában súlyos vereséget szenvedtek Károly hadaitól, aminek következtében az erősség az uralkodó kezére került.

Híres várurak és úrnők kezén

Déva a következő évszázadok során elsősorban uradalmi központként működött, és a vár kulcsa ez idő alatt számos ismert történelmi személyiség kezében megfordult. Hunyadi János kezdetben erdélyi vajdaként – Újlaki Miklóssal közösen – rendelkezett az erősség felett, majd V. László adományának köszönhetően már magánbirtokként igazgatta azt. A törökverő hős halála után Szilágyi Mihály, majd Hunyadi Mátyás vehette birtokba Dévát. Nagy királyunk aztán a diadalmas kenyérmezei csata társhadvezérének, Báthori Istvánnak ajándékozta a várat, akitől II. Ulászlóhoz, tehát ismételten a kincstárhoz került. A Marost vigyázó erőd a mohácsi csata után a keleti királyság részét képezte, és amikor 1551-ben – Fráter György politikai manővereinek köszönhetően – rövid időre egyesült a két keresztény országrész, I. Ferdinánd seregei szállták meg Dévát. A király – a török ostrom alatti helytállás elismeréseként – az „egri hősnek”, Dobó Istvánnak ajándékozta a várat, a vajdává kinevezett egykori kapitány azonban nem sokáig élvezhette új birtokát. 1556-ban az erdélyiek megelégelték a Habsburgok erőszakos kormányzási stílusát, és visszahívták a Fráter György által korábban lemondatott Szapolyai János Zsigmondot, valamint az özvegy Izabella királynét. Ferdinánd uralmának megrendülésével Dobó is elveszítette dévai uradalmát, sőt, egy időre – Szamosújváron – börtönbe is vetették őt. A következő hosszú évszázadban, a török elleni felszabadító háborúig számos fejedelem és arisztokrata birtokolta hosszabb-rövidebb ideig a várat. Tulajdonosai közé tartozott Széchy Mária, a „murányi Vénusz” is, aki első férje, Bethlen István – a kiemelkedő fejedelem unokaöccse – után örökölte meg Dévát.

A végvárak vonalában

1552-ben a törökök elfoglalták Temesvárt, és a későbbiekben Lippa és Jenő erődjét is maguknak követelték az erdélyi fejedelmektől, így aztán Déva fokozatosan az oszmán hódoltság szomszédságába, a végvárak vonalába került. Ennek következtében egyre szükségesebbnek tűnt az erődítmény fejlesztése, hiszen Dévát addig elsősorban börtönként használták: 1579-ben itt raboskodott és hunyt el Dávid Ferenc, a híres reformátor, akit azért fosztottak meg szabadságától, mert Báthory István fejedelem tilalma ellenére is folytatta hitújítói munkáját, és egyre radikálisabb nézetekig jutott. A vár nagyarányú fejlesztését az 1580-as években Geszthy Ferenc várnagy végezte el, aki a falak erősítése mellett házat építtetett a későbbi Magna Curia helyén. Az ott található épületet, amely napjainkban a Dák és Római Civilizáció Múzeumaként működik, az erődítményt tovább bővítő Bethlen Gábor fejedelem emeltette. Dévát egyébként számos megpróbáltatás érte a török korban: a tizenötéves háború idején például Giorgio Basta generális kegyetlenül megsarcolta a várost, és itt tartotta meg a hírhedt 1603. évi országgyűlést, amely rémuralmának kezdetét jelentette.

A dévai Magna Curia 1961-ben, háttérben a vár romjaival. Forrás: Fortepan

Amikor a török elleni felszabadító háború részeként Lotharingiai Károly főherceg serege megszállta Erdélyt, Déva is császári őrséget kapott. A Rákóczi-szabadságharc alatt a kurucok két esztendőre birtokukba kerítették a hosszú harcok által megviselt várat. A szatmári béke után Bécs megbízásából Giovanni Morando Visconti hadmérnök impozáns tervet készített a felújításra, ami a 18. század során nagyrészt meg is valósult. A következő évtizedekben elvégzett folytatólagos erődítési munkák során sáncokat emeltek, korszerűsítették az ivóvíz-ellátást, és a védműveket egészen a hegy lábáig kiépítették – majd 1800-ban Erdély katonai parancsnoka, Anton Mittrowsky gróf váratlanul úgy döntött, hogy használaton kívül helyezi a dévai erősséget. Ezt követően a várat eladták, az új tulajdonos az ingóságok egy részét elárverezte, a környező síkság lakói pedig megkezdték az építőkövek széthordását. Így, amikor I. Ferenc király 1817-ben körutazást tett Erdélyben, Dévához érkezve már csak romokat talált a várhegyen. Az uralkodót olyannyira elbűvölte az erődítmény látványa, hogy azonnal elrendelte a felújítását. Személyes adománnyal is támogatta az építkezést, így 1829-re Déva régi pompájában tündökölhetett, hogy aztán két évtizeddel később ismét utolérje a végzete.

Bem apó lőszerraktára

Az Az 1848–49-es szabadságharc idején a dévai erődítmény csekély harcászati jelentőséggel bírt. Amikor 1848 őszén a szász egységekkel és román felkelőkkel megerősített – nagyrészt román nemzetiségű katonákból álló – császári reguláris erők megszállták a várost, a várat is hatalmukba kerítették. Annak ellenére, hogy az erdélyi hadjárat során 1849 februárjában Déva a honvédseregek kezére került, a várhegyen berendezkedett helyőrség ellen még sokáig nem indult támadás. Áprilisban aztán Forró Elek ezredes ostromgyűrűbe zárta a várat, és május végére elérte, hogy a védők – kedvező feltételek mellett – átadják azt. A szabadságharc utolsó hónapjaiban Bem lőszerraktárként használta a dévai erősséget, amely egy szerencsétlen baleset következtében augusztus 13-án, a világosi fegyverletétel napján felrobbant. A katasztrófában körülbelül 100 honvéd lelte halálát. Szimbolikus jelentőségűnek is mondható, hogy néhány nappal később Bem seregének maradéka a füstölgő romok alatt tette le a fegyvert.

Az 1849-es robbanás olyan súlyos károkat okozott, hogy hosszú ideig senki nem gondolt Déva felújítására. A millennium évében a Hunyad Vármegyei Régészeti és Természettudományi Társulat vette birtokba a hegyet, amely különleges figyelmet fordított a döntően román népességű megye magyar kultúrájának megerősítésére. A társulat fásítással és sétányok kiépítésével igyekezett kellemesebb arculatot adni a romokat őrző várhegynek. A maradványok konzerválására csak évtizedekkel az impériumváltás után került sor. 2005-ben aztán a Hunyad megyei tanács hatalmas projektbe fogott, hogy a festői helyen álló erősség restaurálásával turisztikai központtá fejlessze Dévát. Hamarosan elkészült a várhegy keleti oldalán közlekedő felvonó, és a finanszírozási gondok miatt többször is megszakított felújítási munkálatok eredményeként 2014-ben a külső, majd két évvel később a belső részek is megnyíltak a turisták előtt. A megye és a város vezetése nagy reményeket fűz a dévai erődítmény napjainkban is zajló fejlesztéséhez, ahol évente több százezer látogatót szeretnének majd vendégül látni.

Ércek és kövek

Déva nem csupán az épített, hanem bányászott köveiről – és érceiről – is híres. A környező régió vulkanikus eredetű hegységei jelentős ásványkincsvagyont rejtenek magukban, amelynek kitermelése már az ókorban megkezdődött. A források szerint Déva környékén a középkorban nagyarányú rézbányászat folyt, amit a dualizmus időszakában is megkíséreltek felfuttatni, de már kevés sikerrel. Ennek az ásványkincsnek az egykori telepei mára teljesen kimerültek.

Ugyanakkor napjainkban is jelentős a Déva mellett folytatott andezitbányászat, ami a kiegyezés után lendült fel, bár a kitermelés állítólagos hagyományai egészen a dák időkig visszanyúlnak. Az iparág beindítása a Nyugat-Magyarországról áttelepült Mátrai József nevéhez köthető. A dévai kövek – máig – kiváló minőségét mutatja, hogy az impériumváltás után a román állam számos emlékműhöz innen rendelt alapanyagot, így a város melletti bánya többek között a bukaresti diadalív és a Crişan, Cloşca és Horea által vezetett 1784-es felkelést dicsőítő gyulafehérvári obeliszk építéséhez is „hozzájárult.”

Kulturális híd a Székelyföld felé

 Annak ellenére, hogy hosszú évszázadok óta Déva volt Hunyad vármegye központja, a dualizmus korszakában meginduló iparosítás során a befektetők az ásványkincsekben gazdag Petrozsényi-medencére fókuszáltak. A várost látszólag a vasútépítés során is elkerülte a szerencse, hiszen a Maros mentén húzódó vasútvonal csomópontja a keletebbre fekvő Piskinél épült ki. Mindezek ellenére a megyeszékhely meg tudta őrizni jelentőségét, ami közigazgatási funkciói mellett főként a helyi iskolarendszer fejlesztésének volt köszönhető.

A Maros vonala kulcsfontosságú szerepet játszott a dualizmuskori nemzetpolitikai tervekben. A folyóvölgyi városokban jelentős – és dinamikusan gyarapodó – magyar lakosság élt, így Budapestről nézve reális elképzelésnek tűnt, hogy ezek kulturális befolyásának erősítésével – és az ebből következő sikeres asszimiláció segítségével – összekapcsolják a Kárpát-medence központját a székelyföldi magyar nyelvterülettel. Ebben a tervben Déva központi jelentőséggel bírt, többek között annak köszönhetően, hogy az 1850-es években itt élő párszázas lélekszámú magyar közösség gyorsan gyarapodott, és a századfordulón már majdnem abszolút többségre tett szert a városban. Mivel Hunyad közoktatás szempontjából a legelmaradottabb vármegyék közé tartozott, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium egyes tisztviselői olyan terveket is készítettek, hogy állami intézmények alapításával elszívják a diákokat a kezdetleges román iskolahálózattól, és ily módon kinevelnek egy magyar identitású új, művelt középosztályt. Déván így a kiegyezés utáni esztendőkben tanítóképzőt (1870), majd főreálgimnáziumot (1871) alapítottak, és a szakoktatás folyamatos bővülése mellett 1892-ben egy leányiskola is létesült. A magyar kultúra térnyerését a vár kapcsán már említett Hunyad Vármegyei Régészeti és Természettudományi Társulat is igyekezett segíteni.

A dévai Vármegyeháza 1908-ban. Forrás: Fortepan

Az 1918. évi impériumváltás aztán megtörte a város addigi kulturális fejlődését és gyors magyarosodását. Jól mutatja ezt az is, hogy 1919-től a korábbi főreálgimnázium már román nyelven tanított, és Decebal dák uralkodó nevét viselte. Trianon után egyedüliként egy katolikus reáliskola reprezentálta a magyar tannyelvű középfokú oktatást, mígnem 1923-ban az is bezárni kényszerült kapuit. Déva magyar értelmiségének jelentős része – így a tanárok színe-java is – repatriált a megcsonkított anyaországba. A következő évtizedekben a városban élő többezres lélekszámú magyar közösség gyermekei az elemi iskolát követően jellemzően csak valamelyik román líceumba betagolva, lehetőség szerint szétszórva, egymástól elszigetelt osztályokban tanulhattak az anyanyelvükön. Ez alól meglepő módon az 1950-es évek jelentett kivételt. A rendszerváltás után aztán ismét lehetőség nyílt egy magyar tannyelvű elméleti líceum megnyitására, amelyet a dualizmuskori főreálgimnázium kiemelkedő tanáráról és igazgatójáról, Téglás Gáborról neveztek el.

Déva és a környező régió magyar kultúrája az 1990-es években egészen váratlan helyen, az államszocialista rendszerben államosított, majd elnéptelenedett ferences kolostorban szökkent újra szárba. A városba helyezett ferences rendi szerzetes, Böjte Csaba 1993 tavaszán megkezdte a romos építmény felújítását, és megalapította a Szent Ferenc Alapítványt, amely – többek között a Magyarok Nagyasszonya Kollégium működtetésével – az utcára tett, nyomorgó gyermekek megsegítésében és a szórványmagyarság kultúrájának megőrzése érdekében is emberfeletti munkát végez. A szervezet az elmúlt évtizedek során egy egész Erdélyre kiterjedő hálózatot épített ki. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Déva városának nevét ma már legalább annyian ismerik az Alapítvány tevékenységén keresztül, mint Kőmíves Kelemenné balladájából.

A népszámlálási adatokban a Déva községközponthoz tartozó Szántóhalma, Árki, Kisbarcsa és Csernakeresztúr népességi adatai is megjelennek.
* A 2011-es népszámláláson 4794 fő nem nyilatkozott az etnikai hovatartozásáról.