Könyvismertetés

Joseph Fouché emlékiratai

Dr. Hahner Péter

Jó ötlet volt a Kossuth Kiadó részéről, hogy újra közzétette a híres francia rendőrminiszter emlékiratainak 1943-ban megjelent magyar fordítását. Aki magyar nyelven próbált megismerkedni Napóleon rendőrminiszterének pályafutásával, annak jó ideig csak Stefan Zweig életrajzi műve állott a rendelkezésére. Németül 1928-ban jelent meg, s mivel az író még ebben az évben ellátogatott a Szovjetunióba, ahol ezt a könyvét oroszul is kiadták, 1945 után vagy fél tucat kiadása jelenhetett meg Magyarországon. Stefan Zweig olvasmányos, szellemesen megírt, de elfogult, felületes és megbízhatatlan életrajzi művet készített – aki az igazi Fouchéval szeretne megismerkedni, jobban teszi, ha inkább ezt az emlékiratot lapozgatja.

Vajon valóban Fouché írta? A rendőrminiszter halála után négy évvel, 1824-ben jelent meg a mű a Le Rouge nevű, párizsi kiadónál. Fouché gyermekei bíróság előtt vitatták az emlékirat eredetiségét, s a kiadónak pénzbüntetést kellett fizetnie. A kortársak többsége azonban meg volt győződve róla, hogy a könyvet a rendőrminiszter írta. Ekkor még sokan éltek, akik személyesen ismerték Fouchét, és ők kijelentették, hogy a kötetben olyan tényeket közölt, amelyekről csak ő tudhatott, sőt, a stílusára is ráismertek. Annyi bizonyos, hogy az önéletrajz Európa-szerte igazi „bestsellernek” bizonyult. Még Puskin is könyörgött Szentpéterváron lakó öccsének, Levnek, hogy szerezze be a könyvet: „Kedvesem, ha csak lehetséges, találd meg, vásárold meg, kölcsönözd ki vagy lopd el Fouché emlékiratait! Nekem sokkal érdekesebbnek tűnik Byronnál!” Az eredetiségről kirobban vitát pedig egy másik költő, Heine e kijelentéssel zárta le: „E hírhedten hamis ember olyannyira eltúlozta a hamisságot, hogy halála után hamis emlékiratokat tett közzé. Ez minden, amit biztosan tudunk róla.”

És hogyan vélekedtek a történészek? A rendőrminiszter legalaposabb életrajzának írója, Louis Madelin szerint Fouché nem fejezte be emlékiratait, ezért a második kötetet egykori munkatársai, Pierre Louis-Pascal Jullian és Alphonse de Beauchamps egészítették ki, de eredeti iratok alapján. Vagyis az írásmű túlnyomó része Fouchétól származik. Egy másik francia történész, Michel Vovelle is úgy vélekedett, hogy Beauchamps „kiegészítette és elrendezte a szöveget, bár nyilvánvaló, hogy az egésznek a koncepciója a szerzőtől származik.” Jean Savant pedig azt hangsúlyozta, hogy a kortársak írásai és a korabeli dokumentumok nem megcáfolták, hanem inkább megerősítették az emlékiratok állításait. Aki manapság végigolvassa a könyvet, az írásmű egységes stílusa, a szerző különleges tájékozottsága, valamint a sajátos megjegyzéseken és megfogalmazásokon keresztül kirajzolódó portréja alapján hajlandó elfogadni Fouché szerzőségét.

Fouchét a történészek többsége született opportunistaként szokta bemutatni, akinek minden gesztusa, tette és intézkedése mögött a hatalomból való részesedés szándéka húzódott meg. Holott döntéseinek nagy részével nem megkönnyítette, hanem inkább megnehezítette saját és családja helyzetét, s politikai pályafutásának első éveiben inkább elszegényedett, mint meggazdagodott. Ha áttekintjük forradalmi pályafutását, nem egy fondorlatos intrikus hideg fejjel előre eltervezett sakkhúzásait követhetjük nyomon, hanem inkább egy olyan forradalmár értelmiségi döntéseinek sorozatát, aki „jóhiszeműen úgy vélte, hogy eljött a társadalmi újjászületés időszaka”, akit elcsábított „a szabadság álma, az állam megújításának megrészegítő elképzelése.” Nem ő volt az egyetlen értelmiségi a történelemben, akit magával ragadott egy forradalom lendülete, majd keserűen kiábrándult a forradalmi ideológiából, és pár év múlva már csak arra törekedett, hogy megőrizze a megszerzett hatalmat s jómódot, megélhetést biztosítson családjának. Későbbi éveinek cinizmusából azonban egyáltalán nem következtethetünk arra, hogy pályafutása kezdetén sem volt őszinte. Megnyilvánulásai és intézkedései ugyanis nem erre utalnak.

Rendkívül érdekes, ahogy Fouché kifejti mindazon érveket, amelyek segítségével több történésznemzedék is megpróbálta érthetőnek, elfogadhatónak, sőt, szükségszerűnek és elkerülhetetlennek feltüntetni a Nemzeti Konvent intézkedéseit, a terror és a diktatúra bevezetését: „De hát nem csendes vizeken hajóztunk! Egy forradalom kellős közepén voltunk, kormánylapát nélkül, kormányzat nélkül, sajátosan torz diktatúrában, amelyet a felforgatás szült, s amely felváltva idézte fel az athéni anarchia és az oszmán despotizmus képét […] A Konvent viszálykodásai, túlkapásai, erőszakos rendeletei dacára, vagy éppen e rendeleteinek köszönhetően, túllépve saját hatáskörén megmentette a hazát! Vitathatatlan tény ez, s ezzel kapcsolatban egyáltalán nem tagadom meg, hogy részt vettem munkájában. A történelem ítélőszéke előtt valamennyi tagja Scipio védelmére szorítkozhat, s elismételheti ezzel a nagy emberrel: »Megmentettem a köztársaságot, gyerünk a Capitoliumra, hálát adni az isteneknek!«” Az állítólagos köpönyegforgató és örök helyezkedő tehát még élete végén is kiállt a Nemzeti Konvent padsoraiban vallott elvei mellett.

Az elfogulatlan olvasó e kötet áttanulmányozása után minden bizonnyal arra a következtetésre jut, hogy Fouché nem szolgált rá az árulóként való megbélyegzésre. Róla is elmondhatjuk, amit Petri György hozott fel Babits Mihály védelmére: „Nem volt köpönyegforgató, semmiképpen sem. Először is hiányzik az érdek koherenciája: nem mindig azt mondja, ami a leginkább kifizetődő. Másrészt van koherenciája annak a világképnek, amit képvisel.” Azt is felhozhatjuk a védelmében, amit Marc Fumaroli francia történész mondott a korszak másik árulással vádolt politikusáról, Talleyrand-ról: „Szélkakas? Csakhogy a szélkakas rúdja mindig egyenes maradt.” Fouché és Talleyrand bármerre is fordultak hosszú pályafutásuk során, politikájuk „tengelye” változatlan maradt. A különböző politikai rendszerek szolgálatában mindig a forradalom vívmányainak megőrzésére törekedtek, s azokkal a törekvésekkel fordultak szembe, amelyek e vívmányokat veszélyeztették. A személyekhez való hűtlenségüket egy ügyhöz való hűség ellensúlyozta.