Erdély

Temesvár

Magyarország egykori „fővárosa”

Dr. Gali Máté

A történelmi Magyarország utolsó, 1910-es népszámlálása idején az ország hatodik legnépesebb városa Temesvár volt, lakóinak száma meghaladta mindegyik, Romániához csatolt városét, így Nagyváradét és Kolozsvárét is. Temesvár 1315 és 1323 között otthont adott a tartományurakkal háborúzó Károly Róbert udvartartásának, s ezzel lényegében Magyarország akkori „fővárosának” tekinthető. Temesvár történelme során elsőrangú katonai és gazdasági központnak bizonyult. Többször átépített vára igazi stratégiai központ volt, mely számos ostromot kiállt. A dualizmus idején a település a vidéki nagyipari fejlődés egyik fellegvára lett, aminek nyomán méltán érdemelte ki a „magyar Manchester” elnevezést. Az etnikailag sokszínű Bánságban található Temesváron a történelmi Magyarország utolsó, 1910-ben lebonyolított népszámlálása idején a lakossága 40%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek, csak a németség aránya múlta ezt felül.

Temesvár napjainkban Románia délnyugati részén, a Tisza egyik mellékfolyójának számító Béga két partján fekszik, a Maros és a Tisza közötti sík vidéken, a Temesközben. A trianoni békeszerződést megelőzően az akkori Temes vármegye székhelye volt, manapság Temes megye (románul Județul Timiș) központja, Románia harmadik legnépesebb városa, egyben meghatározó gazdasági és kulturális centruma.

A történelmi Magyarország utolsó, 1910-es népszámlálása idején az ország hatodik legnépesebb városa volt, lakóinak száma meghaladta mindegyik, Romániához csatolt városét, így Nagyváradét és Kolozsvárét is. 1910-ben a város lakossága 72 555 fő tett ki, amiből 31 644 német, 28 552 magyar, 7566 román, valamint 3482 szerb volt. A 2011-ben lebonyolított román népszámlálás adatai alapján azonban az etnikai viszonyokban jelentős változás volt megfigyelhető, a románosító törekvésekkel járó betelepítés, illetve a németség Ceaușescu-időszak alatti elvándorlása miatt. A 319 279 lélekre duzzadt népességéből a túlnyomó többség, 259 754 fő vallotta magát románnak, míg magyarnak csak 15 564, németnek pedig mindössze 4193 fő.

Fotó: Temesvár 1910-ben. A képen a Kossuth tér (ma: Piata Traian) látható. Forrás: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór cége

Magyarország egykori „fővárosa”

A középkori oklevelekben Temes vármegye első írásos említése 1177-re, a székhelyeként szolgáló Temesváré pedig 1212-re tehető, utóbbi II. András király egyik adománylevelében. A település és földvárának jelentősége azt követően növekedett meg, hogy a királyi hatalom megszilárdítása érdekében a tartományurakkal háborúzó Károly Róbert 1315-ben Temesváron rendezte be udvarát.

A nápolyi születésű Károly Róbert ugyan az Anjou-dinasztia tagja volt, ám negyedrészben magyar vér csörgedezett az ereiben, mert a nagyanyja, Mária nápolyi királyné V. István királyunk leánya volt. A király dédunokájaként igényt tarthatott a magyar trónra, noha annak megszerzésére komoly esélye 1301 előtt nem mutatkozott.

III. András király halála után a Dalmáciában tartózkodó ifjút hívei Esztergomba vitték, ahol egy alkalmi koronával megkoronázták, ám ezt a magyar koronázási hagyományok nem ismerték el érvényesnek, mivel törvényesnek a Székesfehérváron, az esztergomi érsek jelenlétében a Szent Koronával történő koronázás számított.

Az Itáliából érkező Károly Róbertet idegenül fogadó magyar nemesség III. András vejét, a cseh Přemysl-házból származó Vencelt hívta meg a trónra, akit 1305-ben a bajor Wittelsbach-dinasztiából származó Ottó követett. Károly Róbertet eközben a támogatói 1309-ben előbb Budán, majd egy évvel később Fehérváron második és harmadik alkalommal is királlyá koronázták. Utóbbi aktus már törvényes volt.

Az Árpád-ház kihalása utáni feudális anarchia kedvezett a különböző tartományurak megerősödésének. Ők nemritkán több vármegyényi terület felett rendelkeztek hatalommal, a királyi udvar mintájára saját udvartartásuk volt, és önálló külpolitikát folytattak. Károly Róbert a kiskirályok uralmi körzeteitől távol, Temesváron rendezte be udvarát.

Az uralkodó az Árpád-kori régi palánkvár helyett kőből új erődítményt építtetett. Két egyenlő oldalú, derékszögű négyszöget formáló ikervárat, a sarkaikon kör alakú bástyákkal. A királyi palotába 1315-ben költözött be, s kastélyában a nagyszámú személyzetéből csak az országos méltóságok kaptak helyet a királyi páron kívül. A nyolc esztendő alatt, amit Károly Róbert udvara Temesváron töltött, a település számottevő fejlődésnek indult. Megerősödött a helybéli ipar és kereskedelem, külföldi, főképpen olasz kereskedők és mesteremberek érkeztek ide. A gyarapodó népességgel együtt szaporodott a lakóházak és egyéb épületek száma, de közvetlenül a vár aljában monostorok, valamint templomok is épültek. Az itáliai származású uralkodó udvarával ferences minoriták jöttek, akiknek Károly Róbert a várpalotától délkeletre templomot és zárdát létesített.

A temesvári Andrássy út 1900-ban. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

A Temesvár jelentette biztos háttérből kiindulva Károly Róbert a tartományurakkal szemben folytatni tudta küzdelmeit a központi hatalom megszilárdítása érdekében. 1322-ben a sokéves feudális anarchia az ő győzelmével ért véget, ami egyúttal azt is jelentette, hogy Temesvár átmeneti kulcsszerepe megszűnt, Károly Róbert pedig 1323-ban Visegrádra helyeztette át a székhelyét.

A stratégiai fontosságú erősség

A királyi udvar távozását követően Temesvár ismételten az uralkodó által kinevezett temesi ispánok székhelye lett. Stratégiai fontossága azonban nem veszett el, hiszen a magyar seregek fontos bázisának számított. Az egyik Al-Dunán túlra vezetett hadjárat alkalmával, 1396-ban a magyar csapatokkal megerősített keresztény seregek a mai Bulgária északi részén található Nikápolynál vereséget szenvedtek az oszmán haderővel szemben. A csatavesztés nyomán Luxemburgi Zsigmond a következő esztendőben Temesvárra hívatott össze országgyűlést. Itt határoztak a telekkatonaság felállításáról, a birtokos nemesség 20 jobbágytelek után köteles volt egy könnyűfegyverzetű lovas katonát kiállítani. A török elleni védekezés jegyében az ország déli határövezetében Zsigmond alatt kezdett kiépülni a végvárrendszer, amely a 16. század első harmadáig képes volt feltartóztatni az oszmán előnyomulást. Az itáliai származású temesi ispán, Ozorai Pipó nevéhez köthető az al-dunai magyar határon emelkedő várlánc építésének elindítása, melynek az egyik meghatározó pontjává Temesvár vált.

A város és erődítménye kedvelt székhelye volt a híres törökverő hadvezérnek, a temesi ispáni címet viselő Hunyadi Jánosnak. Nevéhez köthető az Anjou-kori vár modernizálása. A várat ölelő mocsaras sáncárkokat újabb földgátakkal és cölöplétesítményekkel egészítette ki, az erősség támadásoknak leginkább kitett keleti és északi oldalain masszív téglabástyákat építtetett. Az átépítések után egy helyben megforduló király tisztviselő úgy fogalmazott Temesvárról, hogy „tekintélyes hadászati fontossága van, természetes fekvésénél fogva erős és bevehetetlen vár. […] A Temes közvetlenül a vár és város mellett folyik, ami szintén nem csekély természetes erőssége az ilyen várnak.”

A vár azonban nem bizonyult bevehetetlennek. Az 1552-es erdélyi és magyarországi török hadjárat alkalmával török kézre került. A kisszámú védősereg idegen zsoldosainak nyomására a várkapitány, Losonczy István temesi ispán megállapodott az ostromló Kara Ahmed másodvezírrel és Szokollu Musztafa ruméliai beglerbéggel, hogy a vár átadásáért cserébe az őrség fegyveresen, a vagyonával együtt távozhat. A törökök azonban nem tartották be az ígéretüket, s felkoncolták a kivonuló katonaságot. A város a temesvári vilajet elnevezésű török közigazgatási egység központja lett. A török kiűzését eredményező háborúskodást 1699-ben lezáró karlócai béke értelmében a Temesköz Temesvárral együtt török fennhatóság alatt maradt. A települést csak 1716-ban, 48 napig tartó kemény ostrom végén tudták visszafoglalni tőlük Savoyai Jenő csapatai.

A bécsi udvar döntése értelmében a régióból Temesi Bánság néven önálló, a birodalmi központból irányított határvédő tartományt szerveztek, melynek központja az 1782-től szabad királyi városként működő Temesvár volt. A határvédelmi feladatok megfelelő szintű ellátása érdekében a Habsburg-kormányzat a 18. század folyamán a legkorszerűbb igények szerint építtette át a temesvári várat. Mint több másik akkoriban készült magyarországi erődítmény, ez is egy robusztus, Vauban-stílusú, csillag alakú erősség lett.

A szabadságharc vérbe fojtása után Temesvár mindinkább veszített katonai jelentőségéből, mígnem a 19. század végén már maga a város látott hozzá a terjeszkedése útjában álló vára fokozatos lebontásához. A századokon át fontos hadászati központnak számító Temesváron látta meg a napvilágot az aradi vértanú Kiss Ernő altábornagy, s a település szülöttje volt a szabadságharc másik jelentős hadvezére, Klapka György honvédtábornok és Kövess Hermann tábornagy, az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének utolsó főparancsnoka is.

A „magyar Manchester”

A kiegyezést követő gazdasági fellendülés jótékonyan hatott a város fejlődésére is, amelyből néhány évtized alatt a vidéki nagyipar egyik fellegvára lett. Miként azt a temesvári származású gazdasági szakíró, Lendvai Jenő egy 1908-ban papírra vetett tanulmányában találóan megállapította: „Az utolsó tíz év alatt Temesvárott annyi nagyipari vállalat alakult, mint – Budapestet kivéve – sehol sem ebben az országban. Találóan kapta ezért a város a »magyar Manchester« melléknevet.” (A textiliparáról elhíresült s ezért angol nyelven olykor csak „Cottonopolis” néven emlegetett angliai Manchester a kapitalista fejlődés során létrejött első nagy iparváros volt, és jóformán mindmáig a kapitalizmus egyik jelképének számít.)

A temesvári Kossuth Lajos tér piaccal 1912-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

A vasútfejlesztések révén közlekedési csomópontként is számon tartották. A nyolc irányba szerteágazó vasúthálózat miatt két vasútállomással és vasúti javítóműhellyel is rendelkezett, utóbbi a város egyik legnagyobb üzeme volt. A városon keresztül haladt a Párizs és Konstantinápoly között közlekedő, legendás Orient expressz.

A városban főképpen az élelmiszeripar számított hagyományosnak, hiszen a gazdag és termékeny mezőgazdasági vidék, a Bánság központja volt. Az élelmiszeripar egyre nagyobb mértékű igényeit kiszolgálandó mezőgazdasági gépgyár létesült, de említést érdemel, hogy ekkor vált Fiume után a második legnagyobb dohányipari vállalkozássá a temesvári dohánygyár, amelyet 1846-ban építettek. A legrégebbi alapításúak közé tartozott – az 1718-ban említett – temesvári sörgyár is, amely a kiegyezést követően bel- és külföldön terjeszkedésbe fogott. 1869-ben alapították meg a Temesvári Szeszgyárat, amely ötvenezer hektoliteres termelőképességével az egyik legnagyobbnak számított hazánkban. Megjelent a ruhaipar is: előbb kalapgyárat alapítottak Temesváron, majd „Turul” néven az ország legnagyobb cipőgyárát, amely a századelőn 900 embernek adott munkát, és az akkori legkorszerűbb gyártóberendezéseknek köszönhetően évente egymillió pár lábbelit bocsátott piacra. Az ipari fellendülést helyi adókedvezményekkel is támogató város a dualizmus korában jelentős pénzügyi centrum is lett, 32 pénzintézetével, melyek többsége az elegáns szállóknak és vendéglátóhelyeknek is otthont adó, 1884-től a kontinensen elsőként váltóárammal működtetett közvilágítással ellátott belvárosban kapott helyet.

A fentebb leírtak fényében minden bizonnyal kissé túlzóan, de alapvetően büszkeségre okot adóan 1912-ben ekképpen fogalmazott a már korábban is idézett Lendvai Jenő: „A temesvári áruknak, mondhatni, Európa valamennyi államában és a tengerentúlon is van piaca. Ma temesvári liszttel süt a németországi háziasszony, temesvári cipőt hord az angol gentleman, temesvári harang kong Romániában, temesvári szeszt mérnek Törökországban, temesvári kalap kerül Franciaországba, Belgiumba, temesvári cukorkát majszol a bolgár gyerek, temesvári szilvóriumot iszik az orosz és kanadai, temesvári kocsikat hajtanak Szerbiában, temesvári gyapjúfonalból is készül a kis-ázsiai szőnyeg, temesvári vajat esznek az Egyesült Államokban, temesvári illatszert használ a svéd, és temesvári gyújtóval gyújt cigarettára az egyiptomi.”

A temesvári Béga-part 1905-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

A romániai rendszerváltoztatás bölcsője

A dualizmus „aranykora” után Temesvár történetének legfontosabb és legemlékezetesebb időszaka az 1989-es esztendőhöz köthető, amikor a település a romániai rendszerváltoztatás folyamatának elindítója lett.

Az államszocialista rezsim megdöntésével záruló átalakulás kulcsfigurája Tőkés László temesvári református lelkész volt, aki már korábban nyíltan bírálta az önmagát „a Kárpátok géniuszának” neveztető Nicolae Ceaușescu kommunista diktatúráját, annak egyházellenes lépései miatt, valamint a hivatalosan „településszisztematizálásnak” hívott, valójában azonban kisebbségellenes éllel megindított falurombolásai okán.

A központi hatalom, hogy ellehetetlenítse Tőkés tevékenységét, az egyházkerület püspökével felfüggesztette állásából a lelkészt, és egy Szilágysági zsákfaluba, Menyőre helyeztette át. Tőkést bírósági végzés kötelezte a parókiája elhagyására, az erőszakos száműzetés ellen azonban a temesváriak – magyarok és románok egyaránt – 1989. december 15-én élőlánccal vették körül az épületet, kirobbantva ezzel a romániai forradalmat, melynek szikrájává Tőkés László vált.

A hatóságok december 16-án akarták végrehajtani a kilakoltatást, aminek ellenszegültek a szabad vallásgyakorlás mellett síkra szálló civilek. Utcai zavargások kezdődtek, melyeket a rendfenntartó erők képtelenek voltak letörni. Ostrom alá vették a megyei pártszékházat is, amire válaszul másnap a hadsereg bevetésére került sor. A katonák éles lőszert használtak, s ennek nyomán a nap végére a tüntetők közül 68-an életüket vesztették, valamint több mint háromszázan megsebesültek.

E súlyos vérengzés után a népfelkelést már nem lehetett megállítani. Az összecsapások folytatódtak, és a tüntetőknek a város mind több pontja felett sikerült átvenniük az ellenőrzést. A forradalom a következő napokban több városra, köztük Bukarestre is átterjedt, a hadsereg pedig a felkelők oldalára állt. A menekülő diktátort a nejével együtt elfogták, és december 25-én egy rögtönítélő katonai bíróság kivégeztette őket.

Ekkora már a felkelők kezében lévő állami televízióban bejelentették a forradalom győzelmét. A kommunista diktatúrát megdöntő népfelkelés tehát Temesvárról indult, bölcsője pedig az önkényuralom ellen felszólaló Tőkés László lelkész parókiája volt. A politikai átalakulások gyorsaságát jelezte, hogy négy évtizednyi egypárti uralom után, 1990 tavaszán már keleti szomszédunknál is szabad választásokat tartottak.

Felhasznált irodalom

Dr. Berkeszi István: Temesvár szabad királyi város kis monographiája. Temesvár, 1900, Uhrmann Henrik.

Dr. Bodor Antal: Temesvár és Délmagyarország múltja, jelen közállapotai és turistikai leírása. Temesvár, 1907, Moravetz testvérek.

Engel Pál: Város és vidéke a középkorban. História, 1992/1. szám, 5–8.

Engel Pál–Kristó Gyula–Kubinyi András: Magyarország története 1301–1526. Budapest, 1998, Osiris Kiadó.

Hóvári János: Temesvár, 1989. december. História, 1992/1. szám, 3–4.

Lendvai Jenő: Temesvár város közgazdasági leírása I. Közgazdasági Szemle, 1908/1. szám, 41–49.

Szász Zoltán: „A magyar Manchester”. História, 1992/1. szám, 15–19.

Tőkés László: „Temesvár ostroma”. Hitel, 1989/24. szám, 4–5.

* A 2011-es népszámláláson 28679 fő nem nyilatkozott a nemzeti hovatartozásáról.