Ma is tanultam valamit

Létezik a turáni átok, vagy nem is olyan széthúzóak a magyarok?

Hahner Péter

Egy régi legenda szerint a közép-ázsiai Turáni-alföld mágusai átkozták meg az arra vándorló magyar törzseket azzal, hogy örökösen viszálykodjanak egymással.

 A „turáni átok” szóösszetételt egyesek szerint Herczeg Ferenc író alkotta meg. Ez lehetséges, de már Vörösmarty Mihály 1832-ben írott, Az átok című verse is ilyesmire utal:

„Férfiak!” így szólott Pannon vészistene hajdan,
„Boldog földet adok, víjatok érte, ha kell.”
S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte,
S véresen a diadalt végre kivítta magyar.
Ah de viszály maradott a népek lelkein: a föld
Boldoggá nem tud lenni ez átok alatt.

Vörösmarty költeménye szerint tehát Pannónia istene átkozta meg a magyarokat, s ezért nem tudnak sohasem összefogni, ezért jellemző történelmükre az állandó viszály, széthúzás. Mások szerint Szent István korából származik az átok, az ősi vallás papjaitól, a táltosoktól, akik a kereszténység felvétele miatt büntették meg honfitársaikat. A legenda azonban nem a népvándorlás, a honfoglalás vagy az államalapítás idejéből származik, hanem a XIX. századból, a nemzeti mozgalmak, a felerősödő nacionalizmus korából.

Ekkoriban ugyanis a történészek többsége saját nemzete történelmét vizsgálta, saját népe tragédiáját fájlalta, s csak ritkán foglalkozott más népek történelmével. Elég azonban egy felületes pillantást vetni a világtörténelemre, hogy tarthatatlanná váljon a turáni átok legendája. Más nemzetek történelmének ismeretében ugyanis aligha állíthatjuk, hogy Magyarországon az átlagosnál gyakoribbak voltak a belső küzdelmek és a polgárháborúk.

A középkorban hazánk területén is sor került lázadásokra, trónviszályokra és hatalmi harcokra, de semmivel sem gyakrabban, mint más országokban. A magyarországi parasztfelkeléseket (1437, 1514, 1569, 1573) össze sem lehet mérni az 1524—25-ös német parasztháborúval, amely jóval nagyobb területre terjedt ki, és sokkal több áldozata volt.

Than Mór: A mohácsi csata. Forrás: Wikipédia

A mohácsi csatát követő másfél évtizedben valóban polgárháborús állapotok uralkodtak az országban, ezt azonban aligha lehet a magyarság civakodó természetének tulajdonítani, hiszen két nagyhatalom küzdött egymással az ország területén, s egyik sem tudta az egészet uralma alá vonni.

Vajon más korabeli társadalmakban nagyobb volt az összetartás? A mohácsi csata előtt hét évvel Franciaország egyik legnagyobb főura, Bourbon herceg átállt V. Károly német-római császár oldalára, s éveken keresztül háborúzott saját királya ellen. A század második felében pedig nem kevesebb mint nyolc francia vallásháború követte egymást (1562–98). Ezek leghíresebb epizódja, a Szent Bertalan-éji mészárlás (1572. augusztus 24.) áldozatainak számát a legmértéktartóbb becslések is 5–10 ezerre teszik. Hazánkban ilyesmire nem került sor.

Az Erdélyi Fejedelemség és a Magyar Királyság közti XVII. századi küzdelmeket tekinthetjük polgárháborúnak is. Ezek azonban távolról sem bizonyultak olyan tartósnak és pusztítónak, mint a jórészt német területeken megvívott harmincéves háború, amelyben német fejedelemségek kerültek szembe egymással, és csak Magdeburg ostromának 20 000 halálos áldozata volt. A XVII. század első felében a francia főurak számtalanszor fellázadtak királyuk ellen, se szeri se száma a Richelieu elleni összeesküvéseiknek, több tartományi szintű parasztfelkelésre került sor, a Fronde elnevezésű francia polgárháború (1648–53) pedig kétmillióval csökkentette az ország népességét. Valóban tragikus, hogy a magyarság egy része Thököly Imre oldalán éppen abban az időszakban (1682) állt az oszmánok oldalára és választott le egy újabb darabot a három részre szakított országból, amikor a Habsburg-monarchia képessé vált arra, hogy véget vessen az oszmán megszállásnak. II. Rákóczi Ferenc szabadságharcát (1703–11) pedig polgárháborúnak is tekinthetjük, hiszen az ország lakosságának jelentős része nem támogatta. A szabadságharcnak mintegy nyolcvanezer áldozata volt. De ne feledjük, hogy a XVII. században az angolok két polgárháborút vívtak egymással (1642–46, 1648), s ezek áldozatainak száma a civilekkel együtt megközelíthette a kétszázezret. Az elesettek aránya a korabeli népességhez viszonyítva nagyobb volt, mint az első világháborúban.

Lengyelországban a nemesség ragaszkodott a szabad királyválasztás jogához, ami azt jelentette, hogy valamennyi királyuk halála után kisebb-nagyobb polgárháborúval döntötték el, ki ülhet a trónra. Ráadásul a lengyel alkotmánynak szerves része volt a „konföderáció joga”, vagyis aki úgy érezte, hogy a szabadsága veszélyben forog, fegyveres lázadást kezdeményezhetett. Erre hivatkozva az ország főmarsallja, Jerzy Lubomirski 1665-ben kirobbantott egy felkelést, amelyet Rokosz néven emlegettek a magyar nemesség Rákosi gyűléseire utalva. Az ország ekkor háborúban állt az Orosz Birodalommal, az egymással harcoló lengyelek közül a mątwyi csatában (1666) mégis kétezer nemes pusztult el tökéletesen értelmetlenül, majd a győztes Lubomirski kegyelmet kért a királytól, és száműzetésbe vonult. Ilyesmire azért nincs példa a magyar történelemben.

Veszprémi Endre: Rákóczi találkozása Esze Tamással és gyalogos jobbágykatonáival, a talpasokkal a magyar–lengyel határon. Forrás: Wikipédia

A Rákóczi-szabadságharc után a XVIII. század a magyarság számára meglehetősen békésen telt el. Ezalatt a lengyelek több polgárháborút vívtak egymással, Nagy-Britanniában két skót felkelést vertek le (1715, 1745), Oroszországban pedig a Pugacsov-féle parasztháború áldozatainak száma meghaladta a húszezret. A francia forradalmi polgárháború áldozatainak számát a legszerényebb becslések is 120–200 000-re teszik – s ehhez még hozzá kell számítanunk a forradalmi terror 35–40 000 áldozatát.

A XIX. századi magyar történelemben sor került politikai küzdelmekre, forradalomra és szabadságharcra – polgárháborúról azonban nem beszélhetünk. A nagyvilágban viszont polgárháborúra került sor Argentínában, Chilében, Svájcban (1847), Kínában (1851–64), Kansasben (1854–58), Mexikóban (1854–61) és Japánban (1868–69, 1877). Az amerikai polgárháborúban (1861–65) a polgári áldozatokkal együtt pedig több mint egymillió ember halt meg.

A XX. században Magyarország története távolról sem tekinthető sikersorozatnak. Olyan véres polgárháborúkra azonban mégsem került sor, mint Oroszországban (1917–21, 15 millió áldozat), Kínában (1928–36, 2 millió áldozat; 1946–49, 1,2 millió áldozat) vagy Spanyolországban (1936–39, félmillió áldozat). Ha pedig figyelembe vesszük a görög polgárháborút (1946–49, több mint 16 000 halott), Észak- és Dél-Korea ellentétét, valamint más államok számtalan nagyobb, belső konfliktusát, akkor el kell ismernünk, hogy a világ országainak jelentős részével összehasonlítva a magyar társadalom az elmúlt századok folyamán inkább békésnek és összetartónak bizonyult.

A hazafiasság érzelmei azt sugallják, hogy egy nemzet állampolgárainak össze kell fogniuk a közös célok érdekében. Könnyű azonban belátni, hogy a legszélesebb körű összefogás csak rendkívüli helyzetekben, általában külső támadások esetén, akkor is csak rövid időre szokott megvalósulni. Természetes dolog, hogy a többmilliós társadalmakban számtalan gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális ellentét alakul ki. A magyar társadalom azonban az elmúlt évszázadok során ezeket általában képes volt véres konfliktusok nélkül megoldani – vagy legalább együtt élni velük. Nyugodtan megfeledkezhetünk tehát a turáni átok legendájáról: történelmünket egyáltalán nem az örökös belső küzdelmek jellemzik. Politikai és kulturális széthúzás ugyan manapság is tapasztalható, akárcsak más országokban, de kizárólag rajtunk áll, hogy csökkentsük és elviselhetővé tegyük.