Erdély

Nagyenyed

Az erdélyi művelődés egyik fellegvára

Dr. Gali Máté

Az országos hírű református kollégiuma révén az erdélyi közművelődés egyik fellegvárának méltán nevezhető Nagyenyed városa Torda és Gyulafehérvár között nagyjából félúton, az Enyed patak és a Maros folyó összefolyásánál fekszik. Sajnálatos módon azonban a város nemcsak a protestáns iskolakultúra számára referenciaként szolgáló tanintézmény, valamint a környékén termelt kiváló minőségű borok okán válhatott ismertté, hanem azért is, mert 1704-ben a román és örmény martalócokkal kiegészített császári csapatok, 1849-ben pedig a román népfelkelők végeztek szörnyű vérengzést a településen. Az előbbi tragikus eseménynek állított örök érvényű emléket Jókai Mór A nagyenyedi két fűzfa címet viselő elbeszélésében. A város etnikai viszonyai az 1910-ben lebonyolított népszámlálás idején még kiegyensúlyozottak voltak, lakosságának 51%-át magyarok alkották. A legutóbbi, 2011-es romániai népszámlás adatai alapján azonban már a román népesség került jelentős túlsúlyba a településen, ahol a helyi magyarság részaránya mindössze 15%-ra zsugorodott.

Az országos hírű református kollégiuma révén az erdélyi közművelődés egyik fellegvárának méltán nevezhető Nagyenyed városa Torda és Gyulafehérvár között nagyjából félúton, az Enyed patak és a Maros folyó összefolyásánál fekszik. A trianoni békeszerződést közvetlenül megelőzően az akkori Alsó-Fehér vármegye székhelye volt, napjainkban pedig a romániai Fehér megye (Județul Alba) része. A történelmi Magyarország utolsó, 1910-ben lebonyolított népszámlálása idején a város etnikai viszonyai kiegyenlítettnek voltak mondhatók, hiszen a 15 536 fős lakosságból 7923 főt a magyar, 7178-at a román, 167 személyt pedig a német nemzetiség adott. A legutóbbi, 2011-es román népszámlálás adatai viszont már az etnikai szerkezet megváltozásáról tanúskodnak. A 22 876 főre duzzadt lakosságból ugyanis 16 955-en vallották románnak, 3364-en magyarnak, 15-en németeknek magukat.

Nagyenyed 1907-ben. A fotón jobbra a református kollégium épülete látható, mögötte pedig a vártemplom helyezkedik el.

Forrás: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór cége

Az erdélyi művelődés egyik fellegvára

Már a rómaiak idején is lakott vidéknek számító, ám a népvándorlás viharaiban néptelenné vált Nagyenyed helyén az erdélyi szász telepesek a 13. században alapítottak várost. A nevét a helybéli templom védőszentjéről, Szent Egyedről (Sanctus Aegidius) kapta, ám a szászok a saját nyelvükön Strassburg am Miereschnek, azaz Maros menti Strassburgnak hívták.

Nagyenyed és Gyulafehérvár környéke régi történelmi magyar borvidéknek számít, a kellemes éghajlatú, dombokkal és szőlőligetekkel ölelt régió az Erdélyi-Hegyalja nevet viseli, ahol a szőlőfajták közül többek között a furmint, a szürkebarát, az olaszrizling vagy éppen a rajnai rizling is megterem. Történelmünk során azonban Nagyenyed nem kizárólag a kiváló borainak, hanem az országos hírű református kollégiumának köszönhetően is ismertségnek örvendett.

Az intézmény napjainkban alapítója, a kiemelkedő jelentőségű erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor nevét viseli, aki 1622-ben hozta létre az elődjét a Gyulafehérváron székelő fejedelmi udvarában. A műveltségéről is ismert uralkodó a tudomány és a művészetek pártfogója volt, 1869-ben a magyar romantikus festészet kimagasló alakja, Madarász Viktor egy alkotásán (melynek másolata manapság egyebek mellett a kétezer forintos bankjegyünk hátoldalán látható) meg is örökítette őt tudósai társaságában. A gyulafehérvári protestáns iskolának diákja s rövid ideig tanára is volt az az Apáczai Csere János, aki a saját korának legjelentősebb pedagógiai írója volt, egyúttal pedig az újkori magyar oktatási rendszer elméleti megalapozójának számít.

1658-ban Gyulafehérvár pusztító török-tatár támadásnak esett áldozatul, válaszul arra, hogy II. Rákóczi György erdélyi fejedelem a török Porta tiltakozása ellenére viselt hadat lengyel földön. Az ostrom során megsemmisült a református kollégium, melyet már nem ott, hanem 1662-ben Nagyenyeden építettek újjá. A történelme folyamán mindvégig az erdélyi protestáns eszmeiség egyik támaszának számító oktatási intézmény évszázadokon keresztül nemcsak az erdélyi iskolakultúra, hanem az egész magyar művelődés egyik meghatározó központja volt. Az iskola igazodási pontnak számított a református tanintézmények sorában, hiszen számos esetben innen kerültek ki tanáraik, a tankönyveik jelentős hányada, de szervezeti felépítésükben is sokszor követték a nagyenyedi mintákat.

A főiskolai jellegű kollégium bentlakásos iskolaként működött. Ikefalvi Diénes Jenő Nagyenyedi diákélet a 19. század végén címmel 1924-ben Kolozsvárt megjelentetett visszaemlékezésében megörökítette a többévszázados tradíciót. Általában reggel 5 vagy 6 órakor volt az ébresztő, és este 8, esetleg 9 óra magasságában volt a kapuzárás, ami után legkésőbb este 10-kor kellett nyugovóra térni. A diákok élete szigorú napirend szerint zajlott, a délelőtti órákra 8–11, a délutániakra pedig 12–15 óra között került sor.

A sajátos belső önrendelkezést kialakító intézményben a diákok között társadalmi rétegződés alapján jött létre a rangsor. A jobbágyi származású tanulók a tanulási lehetőség, illetve a napi betevő falat reményében szolgálták a nemesifjakat. Igaz, a nagyenyedi kollégium tulajdonában volt egy pékműhely is, mert az iskola biztosítani kívánta, hogy még a legszegényebb tanulója is mindennap kenyérhez jusson.

A nagyenyedi erődtemplom 1899-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

A diákokkal kiváló tanári kar foglalkozott. Az oktatói gárda tagja volt többek között az első magyar nyelvű ásványtani munka (Magyar minerológia, 1786) szerzője, Benkő Ferenc ásványkutató, Köteles Sámuel filozófus, nagyszerű költőnk, a József Attila-díjjal is kitüntetett Áprily Lajos, továbbá Makkai Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület 1926 és 1936 közötti püspöke. A tanulók névsora hasonlóan lenyűgözőnek mondható, hiszen Nagyenyeden ült az iskolapadban többek között Bolyai Farkas, a magyar matematikatudomány megalapozója, a hazai festészet egyik legkiválóbb alkotójaként számon tartott Barabás Miklós festő vagy éppen a Kossuth-díjjal elismert írónk, Sütő András. Az iskola falai között tanult Kőrösi Csoma Sándor utazó-nyelvtudós, valamint gróf Mikó Imre történész, aki politikusként rendkívül sokat tett Erdély gazdasági és kulturális felemelése érdekében, s ezzel méltán érdemelte ki az „Erdély Széchenyije” megtisztelő jelzőt.

A nagyenyedi két fűzfa

A nagyenyedi református kollégiumot és Nagyenyed városát sajnálatos módon nem kerülték el történelmünk viharjai. A dél-erdélyi régióban élő szászok előbb a tatár, majd a török betörések elleni védekezés céljából különböző méretű erődítményeket építettek, sok esetben a kőből emelt templomaikat is vastag falakkal körülvéve, melyeket lőrésekkel, szuroköntőkkel, valamint gyilokjárókkal látták el. Nagyenyed a 13. és 15. század között épített vártemploma is e védelmi szempontok figyelembevételével készült, s a későbbiek során több ostromnak is elszenvedője lett.

1600 őszén, a tizenöt éves háború sodrában II. (Vitéz) Mihály havasalföldi fejedelem, aki egy évvel korábban erdélyi fejedelemmé kiáltatta ki magát, prédálta fel csapataival a települést, közvetlenül azt megelőzően, hogy a Nagyenyeddel szomszédos Miriszlónál vívott csatában seregeit legyőzték Giorgio Basta császári tábornok katonái. Egy évvel később Basta és Vitéz Mihály már egymás oldalán harcoltak Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem ellenében, és az 1601-es erdélyi hadjárat alkalmával több más várossal egyetemben Nagyenyedet is feldúlták. A város török korhoz köthető megpróbáltatásai azonban itt még nem értek véget, hiszen az említett, 1658-as török-tatár büntetőhadjárat során Nagyenyedet is felégették a Porta által küldött csapatok, amelyekkel szemben a helybéliek a vártemplom vastag falai mögé húzódva védekeztek.

A törökök kiűzését követően, a Rákóczi-szabadságharc idején a vidék hadszíntér volt. A város egyik emlékezetessé vált, szomorú eseménye is ehhez az időszakhoz kötődik. A nagyenyediek 1704 márciusának első napjaiban elfogták az erdélyi császári hadsereg főparancsnokának, a francia származású Jean Rabutinnek az egyik kémét, akinek az orrát és a füleit is levágták. Rabutin erre válaszul bosszúból Johann Karl Tige ezredest vezényelte a város megbüntetésére. A román és örmény martalócokkal kiegészített osztrák katonai alakulat 1704 virágvasárnapján támadta meg Nagyenyedet, és felégette a települést. A rémült lakosság a református kollégium, valamint a vártemplom épületében talált ideiglenes menedékre. A reguláris katonaság elvonulását követően viszont a román és örmény fosztogatók összecsaptak a helyiekkel. A vérengzés után a nagyenyediek küldöttsége Bécsben panaszlevelet adott át George Stepney angol követnek, aki a kegyetlen fellépés okán érzett jogos felháborodásában továbbította azt Londonba. A jegyzékből kitűnt, hogy a könyörtelen büntetőexpedíció áldozatainak száma több száz főre rúghatott.

A nagyenyedi kuruc diákok emlékhelye 1907-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

Az 1704-es nagyenyedi történések elsődlegesen azért maradtak meg a közemlékezetben, mert Jókai Mór A nagyenyedi két fűzfa címmel írt elbeszélést, s egy szerelmi történetbe ágyazva megörökítette a császáriakkal megütköző diákok históriáját. A legenda szerint ugyanis a kollégium épületéből kiszökő ifjak a Maros-parti fűzfákból hasítottak dorongokat maguknak, és azokkal szálltak szembe az ellenséggel. A harcban 28 diák esett el, a két életben maradt pedig a husángjait Marosdécse mellett szúrta le egy patak partján, melyekből idővel két terebélyes fűzfa nőtt ki. 1979-ben tévéfilm is készült a regényből, míg 1896-ban a nagyenyedi Kápolnadomb sétaterén emlékművet emeltek az elesett diákok tiszteletére, azon a helyen, ahol a hagyomány szerint eltemették őket.

Az erdélyi polgárháború tragikus állomása

A hányattatott sorsú Nagyenyed történelmének legsötétebb pontja azonban nem ez, hanem az 1849. január 8-ról 9-re virradó éjszaka volt. Az Erdélyben zajló etnikai polgárháború egyik tragikus állomásaként román népfelkelők támadást intéztek a város ellen. Az országban 1848 júniusától előbb a Délvidéken, majd Erdélyben etnikai polgárháború kezdődött a magyarok, valamint a bécsi udvar hűségén lévő nemzetiségi lakosság között. Erdély vonatkozásában ennek előzményei közé tartozott az 1848 májusának derekán megtartott balázsfalvi román nemzetgyűlés, aminek résztvevői jobbágyfelszabadítást, valamint a románság – magyarok, székelyek és szászok melletti – negyedik nemzetként való elismertetését követelték. A Kolozsváron összeülő utolsó erdélyi rendi országgyűlés azonban utóbbit nem támogatta, tekintettel arra, hogy Erdély rendi értelemben vett nemzetei megszűntek a magyar polgári átalakulást jelentő áprilisi törvények értelmében. A román felet ez azonban nem elégítette ki, így az 1848 szeptemberében megtartott újabb balázsfalvi gyűlésen elhatározták a román lakosság mozgósítását és felfegyverzését.

A román–magyar viszonylatban zajló polgárháború során Nagyenyed sorsa a már fentebb említett, január 8-ról 9-re virradó éjszaka pecsételődött meg. A városból egy héttel korábban vonult ki a császári helyőrség, az uralmat pedig egy román elöljáró vette át. A helyzetüket veszélyben érző helybéliek a közeli Tordán állomásozó magyar csapatokat megkérték ugyan, hogy vonuljanak be a városba, azok azonban erre nem voltak hajlandóak, mivel az erdélyi magyar hadsereget vezető Bem József elsődleges célja az osztrák reguláris haderő lekötése volt.

Ioan Axente-Sever román prefektus tervei között azonban szerepelt a nagyenyediekkel történő leszámolás. 8-9000 embere élén ezért rajtaütött a védtelen városon, ahol szörnyű rombolást vitt véghez. A napokig elhúzódó vérengzés során hozzávetőlegesen 800 helybélit gyilkoltak meg, rengeteg lakóházat és templomot égettek fel, de a lángok martalékává vált a református kollégium nagy része is. Elpusztult az igen értékes, sok ezer kötetre rúgó könyvtára is. A császári katonaság részéről közbelépésre nem került sor, így az elkövetkezendő napokban a románok a környező településeken még ugyancsak több száz magyar életét oltották ki.

Az 1849. januári tragikus eseményekre napjainkban Nagyenyeden mindössze a templomerőd falában elhelyezett kicsiny tábla emlékeztet, amelyen az „MDCCCXLIX. január 8.” felirat áll. Ez is alátámasztja az 1848–1849-es események kiváló kutatójának, Hermann Róbertnek azon megállapítását, amely szerint a legalább 20 ezer – többségében egyértelműen magyar – áldozattal járó korabeli nemzetiségi polgárháború főkolomposaival szemben számos esetben nem történt meg a felelősségre vonás, a népirtások tényét a román történetírás máig tagadja, s emiatt a magyar–román viszonylatban ez máig be nem gyógyult sebnek számít.

Nagyenyedi látkép 1903-ból. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

Felhasznált irodalom

Áprily Lajos: Nagyenyed. Protestáns Szemle, 1939/7. szám, 337–342.

Hermann Róbert: Etnikai polgárháború Erdélyben 1848–1849-ben. Társadalmi Konfliktusok Kutatóközpont: http://konfliktuskutato.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=154:etnikai-polgarhaboru-erdelyben-1848-1849-ben-&catid=15:tanulmanyok

Jókai Mór: A nagyenyedi két fűzfa. Budapest, 2009, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Báró Kemény Gábor: Nagy-Enyednek és vidékének veszedelme 1848–49-ben. Pest, 1863, Osterlam Károly.

Kúcs Márta: Diákszokások, diákhagyományok a régi Nagyenyeden. Honismeret, 1996/4., 32–37.

Markó Árpád: Magyarország hadtörténete. Budapest, 1943, Országos Közoktatási Tanács.

Simon János: A matematika és fizika tanításának múltja Nagyenyeden. Korunk, 1971/10. szám, 1580–1586.

* A 2011-es népszámláláson 1598 fő nem nyilatkozott a nemzeti hovatartozásáról.