Ma is tanultam valamit

Megmérgezték vagy elrabolták Napóleont?

Hahner Péter

Napóleon kétszáz évvel ezelőtt, 1821. május 5-én halt meg Szent Ilona szigetén, délután 5 óra 49 perckor. Végrendeletében ő kérte, hogy testét boncolják fel, amit másnap, tizenhét személy jelenlétében végre is hajtottak. Temetésére május 9-én került sor. A sziget brit kormányzója, Hudson Lowe nem engedélyezte, hogy a sírkövére mindössze az uralkodókhoz illő keresztnevet írják fel, ragaszkodott a Napoléon Bonaparte felirathoz. Ezért a sírkő üresen maradt egészen 1840 októberéig – amikor a császár földi maradványait Franciaországba szállították.

Bonaparte Napóleon portréja. Forrás: Index

Franciaországban azonnal elterjedt a mérgezés vádja. Hogyan halhatott meg ötvenkét éves korában egy makkegészségesnek tartott férfi? A Szent Ilonáról hazatértek tanúvallomásai és a közzétett orvosi jelentés azonban mindenkit megnyugtatott: a császár betegségben halt meg, valószínűleg gyomorfekélyben vagy gyomorrákban. Perforálódott gyomra előbb is végzett volna vele, ha a mája el nem zárja a 6,5-7 centiméteres rést. A halált kisebb egészségügyi problémák is gyorsították: epehólyag-gyulladás, krónikus vastagbélgyulladás, hólyaghurut és tüdőproblémák.

Arzén a hajszálakban

A mérgezés vádját egy svéd fogorvos, Sten Forshufvud (1903–1985) elevenítette fel 1961-ben svéd és francia nyelven is kiadott, Napóleont megmérgezték? című könyvében. Napóleon betegségének ismeretében úgy vélekedett, hogy a tüneteket arzénmérgezés is okozhatta. 1965-ben megvizsgáltatta Napóleon Szent Ilona szigetéről származó hajszálait egy glasgow-i laboratóriumban, ahol arra az eredményre jutottak, hogy tízszer több arzén található a hajszálakban, mint amennyit ma természetesnek tekintenek. Amikor azonban megvizsgáltatták a császár 1805-ből származó hajfürtjét is, ugyanerre az eredményre jutottak. Forshufvud ezt azzal magyarázta, hogy nyilván már ekkor megkezdődött a mérgezési folyamat.

Az 1970-es évek közepén Ben Weider (1923–2008) kanadai üzletember felvette a kapcsolatot Forshufvuddal. Ő volt a Testépítők Nemzetközi Szövetségének egyik alapítója és első elnöke, valamint Arnold Schwarzenegger felfedezője. Az FBI laboratóriumában vizsgáltatta meg Napóleon hajszálait, és az eredményeket David Hapgood újságíróval közösen megjelentetett könyvében tette közzé. Magyarul is olvasható, A Napóleon-gyilkosság címmel (Bp., 1990 körül, Weider–Hungary). Weider 2001 júniusában nemzetközi konferenciát is rendezett a kérdésről Párizsban, amire mintegy száz személyt hívott meg, s az eredményeket nagyszabású sajtókampány keretében terjesztette.

Ben Welder. Fotó: Daniel Janin / AFP

A történészek véleménye

Egyetlen Napóleonnal foglalkozó történészt (Thierry Lentz, Jean Tulard, André Castelot, Alain Decaux, stb.) és orvost (Guy Godlewski, Paul Ganière, Claude Forand, stb.) sem sikerült meggyőzni arról, hogy a császár arzénmérgezésben halt meg. A mérgezés vádját a legalaposabb elemző kötet, Thierry Lentz és Jacques Mazé La mort de Napoléon. Mythes, légendes et mystères (Napóleon halála – Mítoszok, legendák és rejtélyek, Párizs, 2009, Perrin) című könyve is megalapozatlannak találta.

Egyrészt senki sem vizsgálta meg, mennyi arzén volt a császár halálának időpontjában Szent Ilona más lakóinak a hajában, mekkora mennyiség tekinthető normálisnak a XIX. század elején, és miért van ugyanennyi arzén a császár száműzetése előtt tíz évvel levágott hajszálaiban. Szent Ilonán az arzén bekerülhetett a hajszálakba a nedves időben feloldódó tapéták arzént tartalmazó festékből, a kályhákban elégetett szénből, a rovarirtó szerekből vagy a vulkanikus eredetű, arzénban gazdag földben termesztett zöldségekből.

Másrészt az sem bizonyítható, hogy az arzénmérgezés okozta a halált. Akik hittek Napóleon meggyilkolásában, harmincegy szindrómát vettek számba, melyek közül valamennyit a mérgezés bizonyítékának nyilvánítottak. Ilyesmiket sorolnak fel: fejfájás, általános fáradtság, könnyező szemek, álmatlansággal váltakozó aluszékonyság, az izmok elsatnyulása, a hajszálak elvékonyodása, vizelési nehézségek stb. A szakértők azonban nem találták meg ezek között az arzénmérgezés négy legbiztosabb kórjelző tünetét: a melanodermát, vagyis a bőr palaszürkére való színeződését, a fájdalmas sokideggyulladást, a talp és a tenyér elszarusodását, valamint az úgynevezett Mees-vonalakat, a kéz és láb körmeinek elszíneződését.

És ki a tettes?

A mérgezés hívei Charles-Tristan de Montholon-Sémonville tábornokot, a császár szárnysegédjét nyilvánították bűnösnek. Szent Ilona szigetén ő volt a pincemester, tehát ő fért hozzá Napóleon italaihoz. Csakhogy egy császári háztartás pincemestere nem személyesen megy le a pincébe, és húzza ki a dugókat a palackokból, hanem a szolgáit bízza meg vele. Ráadásul imádta a császárt. Bár XVIII. Lajos nevezte ki tábornokká 1814-ben, a visszatért Napóleon megerősítette a kinevezést, s Montholon családjával együtt követte őt a végső száműzetésbe. Napóleon olyan hű emberének tekintette, hogy végrendeletében őrá hagyta a legnagyobb összeget.

És ki bízta volna meg a gyilkossággal? A brit kormányzat? Vagy XVIII. Lajos? Ha nem gyilkoltatták meg Napóleont hatalma csúcsán, vajon miért kockáztatták volna a nemzetközi botrányt a betegeskedő száműzött lassú megmérgezésével? Semmi nyoma, hogy megjutalmazták volna a Szent Ilonáról visszatérő Montholont, aki egész életében aktív bonapartista maradt. A későbbi III. Napóleon szolgálatába állt, részt vett 1840-es államcsínykísérletében, és vele börtönözték be Ham erődjébe.

A mérgezési elmélet hívei megkeresték egy kései leszármazottját, aki készségesen bizonygatta, el tudja képzelni őséről, hogy megmérgezte a császárt. Ennél komolyabb bizonyítékokat azonban senki sem tudott felhozni Montholon ellen.

Napóleon Szent Ilona szigetén, Franz Josef Sandmann festménye. Forrás: Wikipédia

Az elrabolt holttest meséje

A mérgezésnél cifrább történettel állt elő 1969-ben egy Georges Rétif de La Bretonne (1930–1999) nevű újságíró. Szerinte a brit hatóságok ellopták Napóleon holttestét, kicserélték a tíz évvel korábban elhunyt komornyikja, Cipriani holttestére, s a császár földi maradványait elszállították a Westminster-apátságba. Mindezt abból a tényből következtette ki, hogy a császár testét négy egymásba helyezett koporsóban temették el, de lakája, Marchand a temetés előtt két nappal csak három koporsót említett egy jegyzőkönyvben. (Minden bizonnyal azért, mert a negyedik még nem érkezett meg.) Igaz, hogy 1840-ben, mielőtt a császár földi maradványait Párizsba szállították, felnyitották a koporsókat, és minden jelenlévő felismerte Napóleont – de az újságíró szerint ezzel csak el akarták kerülni a brit–francia konfliktust. És miért nem lehet egyetlen okmányt sem fellelni, amely megerősíti ezt az elméletet? Természetesen azért, mert az okmányok titkosak. Vagyis a dokumentumok hiánya a tételt nem cáfolja, hanem megerősíti…

Rétif de La Bretonne csak egyetlen kérdésre nem adott választ: ugyan miért helyezték volna el titokban a britek legnagyobb ellenségük holttestét a Westminster-apátságban?