Ma is tanultam valamit

Valóban Károlyi Sándor árulása miatt született meg a szatmári béke?

Tarján M. Tamás

Az elbukott szabadságharcok lezárását „menedzselő” vesztes hadvezérek és politikusok sorsa rendszerint az, hogy az utókor árulónak tekinti őket, és számos esetben a kudarc felelősségét is a nyakukba varrja. Így vált a világosi fegyverletétel után Görgei Artúr közellenséggé a magyar közvélemény szemében, és ugyanezen okból kifolyólag bélyegezte meg a közemlékezet a Rákóczi-szabadságharc generálisát, Károlyi Sándort is. Mint ismeretes, a kurucok részéről Károlyi volt a kulcsfigurája azoknak a tárgyalásoknak, amelyek a „vezérlő fejedelem” akarata ellenére 1711 tavaszán a majtényi fegyverletételhez és a szatmári békéhez vezettek. A kuruc generális a szabadságharc bukása után magas katonai rangot, grófi címet és birtokokat nyert a bécsi udvartól, a bőkezű jutalom pedig okot szolgáltatott arra, hogy Károlyiban sokan Rákóczi elárulóját lássák. De megfelel-e ez a ma is élő vélekedés a történelmi tényeknek? Károlyi Sándort valóban személyes érdekei vezérelték a béketárgyalások során? Milyenek voltak a kurucok győzelmi esélyei a fegyverletétel idején? Jelen írás a szatmári béke megkötésének 310. évfordulóján ezekre a kérdésekre igyekszik választ adni.

II. Rákóczi Ferenc visszautasítja a szatmári békét. Than Mór festménye. Forrás: Wikipédia

Keskeny mezsgyén árulás és honmentés között

A szabadságharc után száműzetésbe vonuló II. Rákóczi Ferenc egyértelműen Károlyi Sándort tette felelőssé a vereségért, hitszegéssel és hazaárulással vádolva meg egykori tábornokát. Forgách Simon kuruc generális, aki Rákóczihoz hasonlóan az emigrációt választotta 1711 tavaszán, emlékiratában az ígért javakkal, Károlyi „kapzsiságával” magyarázta a szatmári béke megszületését. Tekintettel arra, hogy a Rákóczi-szabadságharc lezárásával egy közel két évszázadig tartó, pusztító háborús időszak ért véget Magyarországon, a későbbi történetírók kedvezőbben ítélték meg a békekötést, ám Károlyi negatív megítélésén ez kevéssé javított. Bár a modern történettudományt már professzionálisabb, elfogulatlanabb szemléletmód jellemzi, Károlyi Sándor mégsem tudott teljesen szabadulni a bűnbak szerepéből. Kalmár János történész megfogalmazása szerint a „képletes értelemben vett bíróság a korábbi súlyos ítéletét időközben enyhébbre változtatta ugyan, egykori »elítéltjét« továbbra is vétkesnek tekinti.” Ez a megállapítás a közemlékezetben élő Károlyi-képre is igaz.

Károlyi kedvezőtlen megítélése persze valahol érthető, hiszen az 1711 tavaszán felvállalt politikai szerepben végső soron feladta a nemzeti függetlenség magasztos célját. Az is a generális ellen szól, hogy a békekötést megelőző hetekben az akkor már Lengyelországban tartózkodó fejedelem utasítása ellenére cselekedett. Március végén Rákóczi a kancellárját, Ráday Pált bízta meg azzal, hogy tárgyaljon a labanc hadak magyarországi főparancsnokával, Pálffy János horvát bánnal. Károlyi azonban a fejedelmi parancs ellenére összehívta a kuruc rendi országgyűlést, folytatta egyeztetéseit Pálffyval, majd elérte, hogy a szabadságharc megmaradt erői április 30-án a majtényi síkon letegyék a fegyvert. Az sem vet rá jó fényt, hogy Rákóczival való utolsó találkozása előtt már hűségesküt tett I. József királyra, erről viszont nem tájékoztatta a fejedelmet. „Önjáró” politikusként Károlyi tehát – szükségszerűen – vékony mezsgyén járt a haza elárulása és szolgálata között. Cselekedeteit az alapján ítélhetjük meg, hogy a szatmári béke milyen körülmények között született meg, illetőleg milyen feltételeket tartalmazott.

A végkimerülés határán túl

A Rákóczi-szabadságharcot a nemzeti emlékezet természetszerűen dicsőséges, epikus küzdelemként őrizte meg, a valóságban azonban a kurucok sohasem voltak egyenrangú ellenfelei a Habsburgoknak és az őket támogató labancoknak. Bár nekik kedvezett, hogy a szabadságharc idején a birodalom főerőit lekötötte egy nagy európai konfliktus – a spanyol örökösödési háború –, a győzelmet még a „hátországban” maradt „tartalékos” császári erők ellen sem sikerült kivívniuk. A török kor során elpusztított Magyarország erőforrásaira támaszkodva Rákóczi csupán elnyújtani tudta a Habsburgok elleni küzdelmet, megnyerni nem.

A kuruc győzelem – addig is csupán halvány – esélye az 1708-as trencséni vereséggel veszett el végérvényesen. Rákócziék a kudarc után már nem tudtak támadó hadjáratot indítani, nehézségeiket pedig tovább fokozta, hogy 1709-ben pestisjárvány söpört végig az országon. Időközben labanc kézre került a Dunántúl, az Alföld jelentős hányada, majd Erdély is, vagyis a kurucok fokozatosan visszaszorultak az északkeleti országrészbe, ahonnan Rákóczi mozgalma 1703-ban elindult. A helyzet olyannyira reménytelennek látszott, hogy 1711 januárjában a fejedelem fegyverszünetet kötött, majd Lengyelországba távozott, hogy megpróbáljon külső segítséget szerezni a háború folytatásához. Mint ismeretes, ezután soha többet nem lépett magyar földre. Rákóczi elutazása előtt Károlyi Sándort nevezte ki a kuruc hadak fővezérének. A generális ennek köszönhetően kezdhetett Pálffy Jánossal tárgyalásokat, amelyeket aztán „a saját szakállára” a leváltása után is folytatott.

Az események valódi kulcsfigurája

Bár a történelmi emlékezet Károlyit emelte az események középpontjába, a szatmári béke előkészítésében a labanc erők fővezére, Pálffy János játszotta a főszerepet, aki udvarhűsége mellett a magyar érdekeket is szem előtt tartotta. A hagyományosan Habsburg-párti családból származó, horvát báni címet viselő Pálffy 1710 őszén kapta meg a főparancsnoki tisztséget I. József királytól, és a kezdetektől fogva a méltányos béke érdekében szállt síkra. Bécsbe küldött jelentéseiben például rendre eltúlozta a kuruc haderő nagyságát annak érdekében, hogy megakadályozza a szabadságharc erőszakos leverését, ami Magyarország önállóságának teljes felszámolását jelentette volna. Az uralkodónak küldött béketervezetében azt javasolta, hogy a hűségesküre hajlandó „rebellis” nemesek a bűnbocsánat mellett korábbi birtokaikat is tarthassák meg. Ezzel párhuzamosan közvetlenül Rákóczival, illetve Károlyi Sándorral folytatott levelezésében igyekezett elérni a kurucok kapitulációját.

Károlyi Sándor portréja. Forrás: Wikipédia

A fegyverszünet megkötése után a labanc fővezér ügyes diplomáciával – és Károlyi közreműködésével – tető alá hozta azt a békeszerződést, amelyet Magyarország jövője szempontjából a lehető legelőnyösebbnek gondolt. Helyzete korántsem volt egyszerű. Egyik oldalról a bécsi „háborús párt” kardcsörtetőit kellett visszatartania, akik támadást sürgettek, a másik oldalról pedig a kurucok időhúzó taktikáját kellett kezelnie. Rákóczi ugyanis a tárgyalások megakasztása érdekében több lehetetlen kívánsággal állt elő, például azt követelte, hogy a király ismerje el jogát az Erdélyi Fejedelemségre. Részben az is Pálffy érdemének mondható, hogy a tárgyalásokat I. József király – 1711 áprilisában bekövetkező – váratlan halála sem törte derékba.

Kedvező béke, vert helyzetben

Károlyi Sándor valódi szerepe a béke-előkészítésben tehát az volt, hogy a kuruc fél képviselőjeként együttműködött Pálffyval a konfliktus lezárásában, az egyezmény megteremtésében. A generális a rendi gyűlés összehívásával mozgósította Rákóczi megfáradt híveit, akik a nyolcéves kimerítő küzdelem után készségesen fogadtak egy kedvező békét. Márpedig Pálffy ajánlata különösen méltányosnak számított, az amnesztia mellett a „rebellisektől” elkobzott földbirtokok visszaadására is ígéretet tett. Ezek az enyhe békefeltételek egyébként – a királyra tett hűségeskü fejében – Rákóczira is vonatkoztak volna. A szatmári béke ráadásul messze többet kínált a kuruc oldalon harcolók számára az egyéni kívánságok teljesítésénél. A szerződésben az uralkodó vállalta, hogy összehívja az országgyűlést, orvosolja a korábbi törvénysértéseket, és a jövőben tiszteletben tartja Magyarország, illetve Erdély szabadságjogait. Ily módon tehát a biztos vereség előtt álló kurucok a szabadságharc számos eredeti célját is megvalósíthatták. Bécs kompromisszumkészségét mutatja, hogy az elhunyt I. József nevében kötött szatmári béke feltételeit utódja, III. Károly is megtartotta.

Pálffy János horvát bán, Magyarország későbbi nádora. Forrás: Wikipédia

Miben bízott Rákóczi? Mit „árult el” Károlyi?

A kedvező békefeltételek láttán joggal merül fel a kérdés, hogy miért utasította el Rákóczi a megadást, és miért tagadta meg a hűségesküt. Miben reménykedett a szabadságharc végnapjaiban? A fejedelem ekkor már lényegében mindent arra a lapra tett fel, hogy a kuruc ügyet külső segítséggel juttatja győzelemre. Ábrándos tervet szőtt például arról, hogy a vele szívélyes viszonyban álló Nagy Péter cár katonai segítségével fordítja meg a szabadságharc menetét. Rákóczi emellett erős reményeket táplált a spanyol örökösödési háborút majdan lezáró békekonferencia iránt. Úgy gondolta, hogy ha a kurucok kitartanak a konfliktus végéig, akkor az európai nagyhatalmak részvételével megrendezett béketárgyalásokon Magyarország ügye is napirendre kerül majd. Ehhez a fejedelem híveinek éveket kellett volna kihúzniuk a labanc erőkkel szemben, miközben a fegyverszünet meghosszabbításáért cserébe hónapról hónapra újabb erősségeket kellett átadniuk az ellenségnek. Eközben ráadásul Pálffy Jánostól is eredményeket vártak Bécsben, így a békekötés halogatása idővel a labanc főparancsnok leváltását és a kuruc ellenállás erőszakos leverését eredményezte volna.

Károlyi szerepvállalása a béke előkészítésében tehát csupán Rákóczi kalandos terveit „semmisítette meg”. Így megállapítható, hogy a generális 1711 tavaszán Magyarország érdekeinek megfelelően politizált – mindeközben ráadásul az események folyását nem is ő irányította.