Erdély

Szilágyság

A „hepehupás, vén vidék”

Dr. Szilvay Gergely

Ma a Szilágyságon gyakran csak átutaznak a Magyarországról Erdélybe vagy Erdélyből Magyarországra igyekvők. Turistaként azonban érdemes több időt szánni a hepehupás, vén Szilágyságra. Erdélynél visszafogottabb vidék, de tartogat szépségeket, és jellegzetes tája a Kárpát-medencének. A tájegységet hatvan település alkotja, és több tájra oszlik. Nevezetes települései közül kiemelhetjük a Wesselényi-kastélynak is otthont adó Zsibót és Zilahot.

„A sámsoni csárdába’ ott mulat egy betyár magába’, azé’ mulat szegény magába, mer’ elhagyta a kedves babája” – szól a népdal. De vajon hol lehet a „sámsoni csárda”? Szilágysámsonról van szó, a Szilágyság egyik központi településéről.

A „hepehupás”, „vén” Szilágyság, avagy Szilágyország – ahogy állandó jelzői szólnak – ma Románia része, azonban nem tartozik a történelmi Erdélyhez, a Partium területén helyezkedett el, amely az Alföld szélétől Erdély határáig terjedt. A Szilágyságon a honfoglalás óta él a magyarság. A tájegységet hatvan település alkotja, és több tájra oszlik. Főbb települései Zilah, Szilágysomlyó, Zsibó, Szilágycseh és Sarmaság. Folyói a Szilágy, a Zilah, a Kraszna és a tájegység szélén a Berettyó. A Szilágyság boráról és táncairól ismert, Zilah, Szilágysomlyó és a Kraszna vidéke alma- és szilvapálinkájáról híres.

Szilágysomlyó látképe 1905-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

Neve egyes feltételezések szerint a latin sylva, sylvania szavakból ered, ami erdőséget jelent (s ezen erdőségen túl található Transzilvánia, azaz Erdély). Más felfogások szerint a szilfa nevéből származik a tájegység elnevezése. A Magyar Néprajzi Lexikon a Szilágyságot „a Réz-, a Meszes-hegység és a Szamos, valamint az Érmellék által közrezárt dombság”-ként írja le.

A Szilágyság etnikailag a 16. századig egységesen magyar volt. 1568-tól azonban sokáig folyt a vidéken a hadakozás, és a 18. századra megfogyatkozott a népesség. Ekkor kezdett el a régió etnikailag átalakulni, s a 19. század közepére már a románság került némi túlsúlyba. Megjelentek itt ruszinok, szlovákok, sőt székely magyarok is. A nagyobb mezővárosaiban viszont egészen a 20. század közepéig a magyarok voltak többségben.

A néprajzi tájegység nem szerveződött közigazgatási egységbe. Az 1876-os megyerendezéskor Szilágy vármegyét Kraszna és Közép-Szolnok vármegyékből hozták létre, hozzácsatolva a Kővár-vidék egy részét, Doboka vármegye két járását és még két Kolozs megyei települést. A létrejött vármegye lefedte a Szilágyságot mint néprajzi tájegységet, s kicsit többet is. A Szilágyságon kétszáz település fekszik, ebből 58 magyarlakta. Csak a Meszes-, a Réz-hegység és a Bükk-hegység lankáin nem élnek magyarok – jegyzi meg Magyar Zoltán A magyar népi kultúra régiói című munkájában.

A tájegység szent hegyének nevezhetjük a Magurát, illetve a Hegyest is, Tövishát legmagasabb pontját. A két hegycsúcs pontszerűen emelkedik ki az amúgy dimbes-dombos vidékből. A Szilágyság mezőgazdasági vidék, amely jelentős szőlő- bor- és pálinkakultúrával rendelkezik. Különösen Szilágyballa és Szilágyzovány borai jelentősek.

A zilahi katolikus és református templom 1913-ban. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

A Szilágyság városai

A Szilágyság négy tája a Tövishát, a Kraszna-vidék, a Berettyó-felvidék és a Szamos-vidék. Az egész tájegység és a megye központja Zilah. A várost először a 12. században említik az oklevelekben, de Anonymus Gesta Hungarorumjában is szerepel. A Meszesi-kapu vámhelyét a tatárjárás elpusztította, de újjáépült, és a 15. századtól pallosjoggal rendelkező mezőváros volt. A református templom 13. századi eredetű, de 1907-ben felújították. XII. Károly svéd király 1711-ben Kerekes Sándor nyugalmazott gimnáziumi tanár Király utcai házában szállt meg, amikor a benderi csatavesztés után Erdélyből menekült. Zilahon 2011-ben 56 ezren laktak, ebből 11 ezren voltak magyarok. Korábban Közép-Szolnok központja volt. A főtéren található a Wesselényi Miklós Református Kollégium, valamint Fadrusz János alkotása, a Wesselényi-szobor. Itt született Szilágyi István író, aki Kő hull apadó kútba című regényének helyszínét, Jajdont Zilahról mintázta meg.

Innen 28 kilométerre van Zsibó, s itt található Wesselényi Miklós 1810-ben épült kastélya, valamint a Wesselényi-kripta is. A kastélykert ad otthont Románia egyik legjelentősebb botanikus kertjének. A híres zsibói ménest Wesselényi István alapította a 18. században, amit id. Wesselényi Miklós, a „zsibói bölény” fejlesztett tovább, egyúttal ő alapította Erdély első óvodáját. A településen selyemhernyót is tenyésztettek. Református temploma középkori eredetű, de mai formáját a 18. század közepén nyerte el. 2011-ben 8700 lakosából mindössze 1100 volt magyar.

A zsibói Wesselényi-kastély 1912-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

A Szilágyság második legnagyobb városa Szilágysomlyó, 16. századi várromjával együtt: a Báthori-család „ősi fészke”, Somlyóvár a Magura hegyen állt. Efölé emelkedik az 1535-ben épült katolikus templom, a templomkertben Báthory István fejedelem szobra áll, aki itt született. A település Kraszna vármegye székhelye volt, annak megszűnéséig. 2011-ben 11 ezren laktak itt, ebből négyezren magyarok.

A vármegye elnevezését is adó Krasznát először 1090-ben említik az oklevelekben, ma a reformátusok által használt temploma a 14. században épült. A település és vára számos család birtoka volt. Cserey Farkas füvészkertet alapított Krasznán, s a nála megszálló Kazinczy egyik művében leírja a kertjét, könyvtárát, amely azonban az 1848–49. évi szabadságharcban leégett. A községközpont településen 2011-ben 4500-an laktak, amiből 3800-an magyar nemzetiségűek.

Néptánc, népviselet és a szilágyi hímzés

A térség jeles kutatója, Szőke Anna azt írja a szilágysági táncokról: „A vidék a tánc szempontjából két részre osztható: Tövishátra, ahol a fenthangsúlyos, úgynevezett külső lábas páros tánc a meghatározó, valamint a tánc szempontjából egy egységet képző Berettyó-mentére és Kraszna-vidékre, ahol a páros tánc lenthangsúlyos, más néven belső lábas. A férfi táncok mindkét területen megjelentek a táncrendben. A táncéletben szigorú sorrendben következtek egymás után a táncok a lassútól a leggyorsabbig. Jellegzetes szilágysági táncrendről azonban nem beszélhetünk. Táncmulatságok alkalmával a zenekarok előbb csárdást, azaz lassút húztak, később fokozatosan gyorsították az ütemet egészen a friss csárdásig, amelynek ezen a területen több elnevezése is ismeretes, mint például: gyors egyes, ropogós, ugrálós vagy cövekelő. A férfi szólótáncoknak két fajtája található meg a Szilágyságban, az egyik az úgynevezett verbunk, amit csűrdöngölőnek, figurázónak, lábalónak is neveznek, valamint néhol a verbunkot is a cövekelő kifejezéssel illették: »Mert úgy verették a talpukat a földhöz, mintha cöveket ütnének bele.«

A férfi táncok másik típusa a sajnos, már csak maradványaiban fellelhető legényes férfitánc, az úgynevezett zsibai vagy református legényes, de ezt is nevezhetik figurázónak (például: Szilágysámsonban). A zsibai elnevezés nem Zsibó város nevéből ered, hanem úgy tartották, a legjobb legényes táncosok úgy táncoltak, hogy egy-egy figura után csak úgy zsibbadt a lábuk. Ez a virtuóz férfitánc főként a tövisháti településekhez köthető.”

Híres a szilágysági hímzés és a szilágysági viselet is. A Magyar Néprajzi Lexikon ezt írja a hímzésről: „Szilágyságban a párnavégeken, abroszokon, lepedők, ágyfütülvalók (kislepedők) és rúdi kendők szélein találhatók hímzések. E hímzések egyik nagy csoportja a párnavégeken található, belőlük van a legtöbb. Meglétük Györffy István szerint 1642-ig vezethető vissza. Finom szövésű, kevéssé fehérített kendervászonra varrták, jobbára piros pamuttal. A mindig pontosan kiszámolt, szabályosan megszerkesztett, tiszta és aprólékos mintákat szálánvarrott öltéssel és keresztszemmel, valamint álló keresztekkel varrták ki. Egyes példányokon a mértani mintákat száröltéssel kontúrozták.” A másik típust a lepedővégeken találjuk meg. „Ezek mindenben eltérnek a párnavéghímzésektől. Sokkal vastagabb vászonra varrták őket, jobbára kék, kevesebb piros pamutfonallal, szálánvarrott és keresztöltéses technikával. A lepedőkön az országosan közkeletű virágtő 7–9 ágú formája jelentkezik mereven, a kötött technika által mértaniasítva. Ezeknek a lepedőknek még nincs lepedőfiókjuk, amit külön illesztenének a lepedővászonhoz vagy állítanának be, itt a hímzést magára a lepedőre varrták.”

Ami a viseletet illeti: „részben földrajzi szomszédságban, részben a különböző vagyoni rétegek öltözködésében itt a századforduló körül egymás mellett lehetett találni a kiváltképp Erdélyre jellemző igen régies és az Alföld felől terjedő újabb elemeket. A szegényebbek például a házi posztóból szabott fehér harisnyát vagy szürke darócnadrágot viselték, a Szamos vidékén a Fekete-Körös völgyiekhez vagy a gyimesiekhez hasonlóan a bocskoron, ill. csizmán kívül; míg a módosaknál és a fiataloknál kezdett feltűnni a vitézkötéses fekete posztónadrág. A férfiak körül vagy hátul kivetett hosszú és félhosszú ingeket hordtak. A bőrruhák közül a kozsokot (csípőig érő ujjas bundát) ismerték, a subaféléknek azonban kevés nyoma volt. Annál elterjedtebbek a háziszőttes gyapjúból készített szokmányok, darócok, condrák, melyeket az újabb divatként terjedő gubával együtt váltakozva felölthettek férfiak is, nők is. A Szilágyság alföldi részén viszont a zsinóros fekete posztó öltözetdarabok szorították vissza a házikészítésű fehér vagy barna darabokat.” Ugyanakkor „erdélyi jellegű volt viszont a legények rézgombos hosszú nadrágszíja és a felhajtott peremű prémsapka. – A női ingek általában rövidek, rövid bevarrott ujjal, kerek nyakkal készültek. Számos községből ismert fersing vagy pendely néven a házivászon szoknya, mint az egyetlen alsótesten viselt ruhadarab vagy fehér színében megtartva vagy kékre festve. A pendely elé vászon- vagy kékfestő kötény került.”

Az artézi kút Zilahon (1908). Forrás: kepeslapok.wordpress.com

Felhasznált irodalom

Almási István: Szilágysági magyar népzene. 1979.

Bencsik Gábor: Vármegyék könyve 2. Magyar Mercurius, 2008.

Farkas Zoltán – Sós Judit: Erdély útikönyv. Kelet-Nyugat, 2005.

Kós Károly – Szentimrei Judit – Nagy Jenő: Szilágysági magyar népművészet. Kriterion, 1974.

Magyar Néprajzi Lexikon 5. Akadémiai Kiadó, 1982.

Magyar Zoltán: A magyar népi kultúra régiói 2. Mérték Kiadó, 2011.

Szőke Anna: A hagyományőrző szilágysági néptáncmozgalom. https://muvelodes.net/m/a-hagyomanyorzo-szilagysagi-neptancmozgalom