Erdély

Szamosújvár

Az örmény metropolisz

Dr. Gali Máté

Szamosújvári Alsóvíz utca 1908-ban (kepeslapok.wordpress.com)

A Kádár-kormány és a szovjet vezetés 1956 novemberétől 1958 nyaráig ismételten megvádolta Titót és a jugoszláv vezetést, hogy tevékeny szerepet játszott a magyar „ellenforradalom“ előkészítésében és kirobbanásában. A jugoszláv fél külön „Fehér Könyv“-ben cáfolta a külvilág felé a vádakat. Vajon ténylegesen milyen szerepet játszott Tito és a jugoszláv vezetés a magyar forradalomban? Kinek volt igaza? A kádári-hruscsovi vádaknak van-e alapjuk, vagy a jugoszláv állítások igazak, amelyek szerint semmi köze nem volt Titoéknak a magyar események alakulásához?

Bár 1947-ben jó viszony kezdett kialakulni Magyarország és Jugoszlávia között, ennek egy csapásra véget vetett Tito és Sztálin konfliktusa 1948-ban. A Rákosi Mátyás és a magyar vezetés aktív részt vállalt a szovjetek irányította jugoszláv ellenes propaganda tevékenységben. Tito és a jugoszláv pártelit ezt különösen rossz néven vette, mert úgy vélte, hogy a magyar kormányzat hálátlannak bizonyult, hiszen korábban, a háború után Jugoszlávia pozitív lépéseket tett Magyarország irányába. Az elkövetkező években igen feszült volt a magyar-jugoszláv viszony, súlyos határincidensek sorát jegyezték fel, majd jött a Rajk-per, ami végképp megrontotta viszonyt. Sztálin halála után a szovjet-jugoszláv viszony enyhülni kezdett, ám ezt nem követte gyors javulás Budapest és Belgrád kapcsolataiban. Azért nem, mert a Magyar Dolgozók Pártja élén ugyanaz a Rákosi fémjelezte vezetés állt, amely a Rajk-pert konstruálta, s általában véve felelős volt 1948 és 1953 között a két ország viszonyának talán még a szovjetek által elvártnál is nagyobb mértékű megromlásáért. Bár az első Nagy Imre-kormány igyekezett javítani Budapest és Belgrád kapcsolatain, s ez államközi viszonylatban hozott is pozitív változásokat, a két kommunista párt kapcsolatai mindaddig nem álltak helyre, amíg Rákosi állt az MDP élén, vagyis egészen 1956 júliusáig. Tito az ötvenhatos magyar forradalmat és magyar-jugoszláv viszonyt elemző pulai beszédében (1956 nov.11.) Rákosi hatalmon maradását a magyar-jugoszláv megbékélést akadályozó tényezőként említette. Még a Tito által különösen nem kedvelt Rákosi menesztése után is az új magyar pártvezetőnek, Gerő Ernőnek az MDP és a jugoszláv «testvérpárt» kapcsolatainak rendezéséhez szüksége volt a szovjet pártirányítás segítő közbenjárására (1955-56-ban megtörtént a szovjet-jugoszláv párt- és állami kapcsolatok normalizálása, bár nem a régi alapokon: A JKSZ és Jugoszlávia is független maradt az SZKP-tól, illetve Moszkvától). A szovjetek – legalábbis Mićunović moszkvai jugoszláv nagykövetkövet visszaemlékezései szerint – váratlanul, meglepetésszerűen hozták össze október 2-án a Krímben nyaraló Titót Gerő Ernővel, sőt, Gerő jugoszláviai látogatásába is a csak a szovjet fél nyomására egyezett bele Tito. Ez utóbbit alátámasztja, hogy Tito csak egy napot szánt a magyar testvérpárt egy teljes hétig Jugoszláviában utazgató vezetőjére és a vezető belgrádi lapok is csak egyszer helyezték címlapra az MDP vezetőjének tárgyalásait.

A szamosújvári fegyintézet 1909-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

Amíg a magyar párt vezetése bizalmatlan volt a jugoszlávokkal szemben, addig a Nagy Imréhez közel álló értelmiségiek, sőt a magyar társadalom szélesebb rétegei körében is a jugoszláv példa (részben a függetlenség megvédése Moszkvával szemben, de részben az önigazgatásos szocializmus modellje) nagy népszerűségnek örvendett. Erről tanúskodik például a Petőfi Kör híres jugoszláv vitanapja, de a munkástanácsok létrehozása a forradalom napjaiban sem volt független az önigazgatásos szocialista modell hatásától. A jugoszláv minta követése azonban jórészt spontán módon zajlott le, s nem bizonyítható a szovjet vezetés később (a Nagy Imre-csoport budapesti jugoszláv nagykövetségen történt befogadása miatti szovjet-jugoszláv feszültség idején) megfogalmazott vádja, miszerint Titóék kulcsszerepet játszottak az ötvenhatos magyar események előkészítésében. Az más kérdés, hogy Tito örült volna egy független, de kommunista vezetésű Magyarország létrejöttének és nem állt meg a pártatlan kívülálló szerepénél. Vásárhelyi Miklós visszaemlékezései megerősítik, hogy a budapesti jugoszláv nagykövetség felvette a kapcsolatot a magyar pártellenzékkel, a Nagy Imrével együttműködő reformkommunista értelmiségiekkel, akik eljuttatták a Nagy Imre által írt, reformelképzeléseket tartalmazó elaborátumait. Ugyancsak gyakorivá váltak a magyarul jól tudó jugoszláv újságírók látogatásai Budapesten (a hivatalos pártlap, a Borba, a belgrádi Politika, az újvidéki Dnevnik és Magyar Szó, a zágrábi Vjesnik, sőt a kommunista ifjúsági folyóirat, a Mladost is küldött tudósítókat). Ugyanezek az újságírók a forradalom idején is megjelentek és nemcsak a politika képviselőivel, hanem jó magyar nyelvtudásukat felhasználva szélesebb körrel, különösen a munkástanácsok képviselőivel is kapcsolatba léptek. A jugoszláv közvéleményt tájékoztatták a Petőfi Kör tevékenységéről is, ami iránt maga Tito is élénk érdeklődést tanúsított (ezt magyar diplomáciai jelentés is alátámasztja). Tito azonban nem állt meg a puszta érdeklődésnél. Amikor 1956. szeptember 17-től a szovjet pártfőtitkár Nyikita Hruscsov magánlátogatásra a jugoszláv elnök Brioni szigetén található nyaralójában vendégeskedett. Tito itt egy vacsora folyamán szovjet kollégája figyelmébe ajánlotta Nagy Imrét és kérte Hruscsovot, segítse elő a reformokat a szocialista tábor országaiban. Tito szerint hiba volt Nagy Imrét kizárni az MDP-ből és hozzátette: „Nagy önkritikát akar gyakorolni, de kéri, hogy ismerjék be az ellene elkövetett hibákat. Ezt a magyar KB nem akarja megtenni. Nagynak segíteni kellene, nem kell a reakciósok miatt Magyarországon az egész demokratikus folyamatot fékezni.” A jugoszláv feljegyzések szerint Hruscsov egyetértett abban, hogy Nagyot nem kellett volna kizárni, de nem mutatott lelkesedést a reformok további támogatására.

Azonban a magyar forradalom által létrehozott munkástanácsok valóban a magyar munkásság demokratikus önszerveződésének megnyilvánulásai voltak, ellentétben szegről-végről mindig is a jugoszláv kommunista pártszervek által befolyásolt délvidéki névrokonaiktól. A jugoszláv modellt találóan jellemezte Juhász József: „Az önigazgatás igazából csak ideológiailag létezett ’jugoszláv válfaja’ nem bizonyult megújító erejűnek, csupán az államszocializmus általános zsákutcájába vezető különös útnak.” Amúgy a jugoszlávoknak tudomásuk volt arról, hogy a magyarok között többen szimpatizálnak a szocializmus idealizált jugoszláv útjával.

A jugoszláv, s így a horvát sajtó is, október elejétől fogva élénk érdeklődést tanúsított Magyarország iránt. Ez csak részben volt köszönhető a kulisszák mögött szovjet közvetítéssel zajló magyar-jugoszláv pártközi egyeztetéseknek, megbékélési kísérletnek. A magyarországi belpolitika vett olyan fordulatot, ami kiváltotta a jugoszláv újságírók, illetve az ottani közvélemény érdeklődését (igaz, már Rákosi bukása után nagyobb figyelemmel kísérte a jugoszláv sajtó a magyar eseményeket. A jugoszláv sajtó 1956 októberének első napjaiban ismételten nagy figyelmet szentelt Rajk és társai rehabilitálásának (majd újratemetésének), mivel ez fontos szerepet játszott Magyarország Jugoszláviához fűződő kapcsolatainak normalizálásában (ahogy 1949-ben a per a viszony nagymértékű romlásához is hozzájárult). A Vjesnik újságírója, Đorđe Zelmanović pedig Budapesten interjút készített Rajk László özvegyével. Ugyancsak minden jugoszláv lap a számában közölte, hogy a magyar vezetés október 6-án hivatalosan is jelezte, Gerővel az élén magyar párt és állami küldöttség tesz október 15-től hivatalos látogatást Jugoszláviában. A lapok dicsérték az MDP eltökéltségét a múlt tisztázásában. A jugoszláv sajtó október 15-én közölte, hogy Nagy Imrét visszavették a Magyar Dolgozók Pártjába. A jugoszláv vezetés, de a jugoszláviai sajtó is érezhetően „drukkolt”, hogy a szocialista országokban megkezdődött desztálinizáció sikerüljön (ezt ugyanis Titóék Jugoszlávia külpolitikai helyzete szempontjából fontosnak tartották). Emiatt kísérte a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége figyelemmel a lengyel és magyar belpolitika változásait, s ezért értékelte pozitívan a jugoszláv sajtó is (legalábbis eleinte) október 23. után a magyarországi fordulatot. Minden jugozláv lap közölte Tito október 29-én az MDP vezetőségének írt levelét, melyben részint jogosnak nevezte a magyar dolgozók elkeseredettségét, mely a tragikus események kirobbanásához vezetett és Rákosiékat teszi felelőssé a kialakult helyzetért, ugyanakkor aggodalmát is kifejezi, hogy a «testvérharc folytatása» nemcsak Magyarországra, de az egész nemzetközi munkásmozgalomra nézve is súlyos következményekkel járna és a további vérontás az ellenforradalmárok malmára hajtaná a vizet. A forradalom azonban egyáltalán nem maradt meg a Tito által óhajtott reformkommunista irányzatnál. A magyarok által óhajtott kilépés a Varsói Szerződésből annyira nem aggasztotta Titót, az viszont már igen, hogy a magyar nép valódi demokráciát, többpártrendszert akart és Nagy Imre végül elfogadta a tömegek követeléseit. Világossá vált Tito számára, hogy Magyarországon kommunista szempontból rossz irányba fordultak a dolgok. A Mladost című jugoszláv hetilap egykori tudósítójának visszaemlékezései szerint ő és a belgrádi Politika tudósítója, Đuka Julius október 28-án este Kádár Jánosnál az MDP új főtitkárnál járt, aki állítólag azt mondta nekik: „Mondják meg a jugoszláv elvtársaknak, hogy a kommunizmus ügye Magyarországon, így, vagy úgy, de elbukott.” A két tudósító ezt a kijelentést olyan fontosnak tartotta, hogy azonnal autóba ült és leutazott Jugoszláviába, s a vajdasági pártbizottság irodájából jelentette Tito kabinetjének. Ez a hír és a kommunistákat ért támadások (pl. a pártház ostroma a Köztársaság téren) Titót szembefordították a magyar forradalommal. Amikor a szovjet vezetés határozatot hozott az újabb katonai beavatkozásról, Hruscsov személyesen kért támogatást a szocialista láger országainak vezetésétől s a legnagyobb titokban találkozott november 2-ról 3-ra virradó éjjel Brioni szigetén a jugoszláv vezetéssel is. A találkozóról a világ csak sok-sok évvel később értesült Hruscsov emlékirataiból, illetve a volt moszkvai jugoszláv követ, Veljko Mićunović visszaemlékezéseiből. Utóbbi magyarul is megjelent, s a magyar fordítás alapjául a könyv 1977-es zágrábi kiadása szolgált. A volt nagykövet azonban eredeti feljegyzéseiből a könyvben több fontos részletet kihagyott. Az azonban szerepelt a könyvben is, hogy Tito némi ellenkezés után elfogadta a szovjet fegyveres beavatkozást és Hruscsov álláspontját, miszerint Magyarországon ellenforradalom van, amit le kell verni, bár az első, október 24-i szovjet beavatkozást hibának minősítette. Nem szerepel viszont a könyvben, hogy Tito, Ranković i Kardelj a magyar munkástanácsok elismerését és a szocialista önigazgatás bevezetését javasolták Hruscsovnak. E nézeteit Kardelj a belgrádi parlamentben 1956. december 7-én tartott beszédében nyilvánosan is megismételte, s a beszédet magyar fordításban leközölte az újvidéki Magyar Szó. Ami ennél is érdekesebb, a lap példányait másnap jugoszláv újságírók továbbították Budapestre és a jugoszláv nagykövetség diplomáciai rendszámú autójával vitték el a legnagyobb budapesti gyárak munkástanácsainak vezetőihez, s a beszédet több részletben leközölte a szakszervezetek lapja, a Népakarat. Az ügyből nemcsak magyar-jugoszláv, hanem szovjet-jugoszláv diplomáciai konfliktus lett. Maga a beszéd, de annak említett budapesti terjesztése igazolja, hogy a jugoszláv félnek még 1956 decemberében voltak tervei a jugoszláv önigazgatási modell magyarországi meghonosításával kapcsolatban. Mint tudjuk, a szovjetek és Kádár december közepén leszámoltak a budapesti területi munkástanács vezetőivel. A jugoszláv vezetés és a jugoszláv sajtó azonban nem fogadta el Kádárék érvelését, hogy a munkástanácsok is a fasiszta ellenforradalom képviselői lettek volna.

A szamosújvári örmény katolikus templom 1910-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

Mićunović feljegyzésekből az is kiderül, hogy a jugoszlávok vállalták, Nagy Imrét és társait befogadják a jugoszláv követségre. Azonban Mićunović kéziratából sem derül ki, mi volt a jugoszlávok tényleges terve Nagy Imrével. Az bizonyos, hogy szerettek volna neki valami szerepet szánni a jövőben a magyar belpolitikában, bár állítólag maga Tito tett javaslatot a brioni tárgyalásokon Hruscsovnak, hogy Kádár János legyen az új magyar miniszterelnök a szovjetek által favorizált Münnich Ferenc helyett. Csakhogy a jugoszlávokban nem tudatosult, hogy Nagy Imre és kormányának tagjai azonosultak időközben a tömegek demokratikus követeléseivel, s a magyar miniszterelnök, november 4-én mielőtt a jugoszláv követségre ért volna, rádióbeszédében a világ közvéleményéhez fordult és elítélte a szovjet intervenciót. Ha Titóék azt ígérték a szovjeteknek, hogy rábeszélik Nagy Imrét tisztségéről való lemondásra és a Kádár-kormány támogatására (a jugoszláv fél azonnal elismerte a szovjetek által létrehozott új magyar vezetést), akkor tévedtek, mert erre Nagy Imre nem volt hajlandó. Így viszont személye a jugoszlávok számára óriási teherré vált. Egyébként hihetőnek tűnik Dobrivoje Vidić jugoszláv külügyi államtitkár-helyettes Kádárnak tett állítása, miszerint a jugoszlávok semlegesíteni akarták Nagy Imrét azzal, hogy a követségre befogadták és így eltávolították a közéletből. Időközben 1956. november 7-én Hruscsov Mićunović-tyal Moszkvában folytatott beszélgetése során megfogalmazta a vádat, miszerint Nagy Imre és társai a jugoszlávok háttérből adott utasításai alapján robbantották ki a budapesti eseményeket, illetve ilyen feltételezésekre adhat alapot, ha nem szolgáltatják ki a Nagy Imre-csoportot Kádáréknak. Ezek után idő kérdése volt csak, hogy a jugoszlávok Nagy Imrét és társait kiszolgltatják Kádáréknak, illetve a szovjeteknek. Érdekességként jegyzem meg, hogy a nyugati horvát emigráns sajtó, a Horvát Parasztpárt kanadai Winnipegben megjelenő Hrvatski glas című hetilapja már november 5-én megírta, hogy Tito el fogja árulni a magyarokat. Mint tudjuk, november 22-én a magyar és a jugoszláv kormány megegyezése alapján Nagy Imrééket rávették a jugoszláv diplomaták, hogy hagyják el a budapesti jugoszláv követség épületét, de nem térhettek haza, hanem a szovjetek fogságba vetették őket és elhurcolták Romániába. A kutatók még nem találtak jugoszláv forrást, ami igazolná, hogy Titoék tudták előre, mi lesz a Nagy Imréék sorsa. Kádár János azt állította, a jugoszláv fél valósággal kicsikarta tőle a Nagyék büntetlenségét garantáló levelet, de ő a jugoszláv felet tájékoztatta arról, mi lesz a csoport valódi sorsa. Persze a világ nyilvánossága előtt a jugoszlávok élesen tiltakoztak Nagy Imréék elrablása miatt, de az ENSZ közgyűlésben az elkövetkező években mindig a Kádár-kormányt támogatták és szembehelyezkedtek a „magyar ügy“ napirenden tartásával. Bár még évekig időnként feszültté vált a szovjet-jugoszláv (Nagy Imre kivégzésekor a jugoszláv-magyar) viszony, újabb 1948-hoz hasonló szakításra nem került sor, A szovjetek tudomásul vették, hogy Jugoszlávia külön úton járt, de megértették, hogy Tito külpolitikájában (az el nem kötelezettek mozgalmában is) mindig figyelembe veszi a vitális szovjet érdekeket, s valójában nem áll a Nyugat mellett. Tito Kádárral is végül szívélyes kapcsolatot, Magyarországgal pedig kiegyensúlyozott bilaterális viszonyt alakított ki.