Ma is tanultam valamit

Mit tudunk Lenin végrendeletéről?

Dr. Hahner Péter

„Sztálin […] mérhetetlen hatalmat összpontosított a kezében”, és nem biztos, „hogy mindig elég körültekintően tud majd élni ezzel a hatalommal”, „Sztálin túlságosan goromba ember, és ez a fogyatékosság, amely teljesen elviselhető körünkben […] tarthatatlan a főtitkári tisztségben. Ezért javaslom az elvtársaknak, gondolkozzanak azon, hogyan kellene Sztálint ebből a tisztségből áthelyezni.” E rövid, gyilkos megjegyzéseket állítólag 1922. december 23-án és 1923. január 4-én diktálta Lenin, néhány héttel a szélütés előtt, amely végleg eltávolította őt a politikai életből. A legtöbb történeti feldolgozás a következőképpen adja elő az eseményeket: Lenin a halála előtt felismerte a Sztálin személyiségében rejlő veszedelmes tendenciákat, lediktálta a véleményét, majd felszólította kollégáit, hogy válasszanak mást a főtitkári posztra. Az ármányos Sztálin azonban eltitkolta a „Lenin végrendelete” néven emlegetett üzenetet a párt elől. Csak az ő halála után került napvilágra, utódának, Hruscsovnak köszönhetően, a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusán, 1956-ban.

Vlagyimir Iljics Lenin Moszkvában, Kreml-beli dolgozószobájában 1922. október 7-én. Fotó: MTI

Sztálint ítélte el?

Sokan megkérdőjelezték ezt az értelmezést. Egyesek arra hívták fel a figyelmet, hogy úgynevezett végrendeletben Lenin nemcsak Sztálinról közölte elítélő véleményét, hanem a Politikai Bizottság csaknem valamennyi tagjáról. Trockijról megírta, hogy  „túlságosan nagy magabiztosság jellemzi őt, és túlzottan vonzza a munka tisztán adminisztratív oldala”, Zinovjevnek és Kamenyevnek a szemére hányta, hogy ellenezték a bolsevikok 1917-es hatalomátvételét, kétségbe vonta, hogy Buharin nézetei „teljesen marxisták”, Pjatakovot pedig azzal vádolta, hogy túlságosan adminisztratív módon közelíti meg a politikát. Vagyis senkit sem tartott alkalmasnak arra, hogy az utóda legyen. Pontosan úgy vélekedett a bolsevik pártvezetőkről, ahogy Szobakevics, Gogol Holt lelkek című regényének hőse egy kisváros lakóiról: „Jól ismerem én őket, valamennyien gazemberek, az egész város csupa gazember, egyik olyan, mint a másik. Mind istentagadó, júdás. Mindössze egy tisztességes ember van köztük: az ügyész, de őszintén szólva, még az is nagy disznó.”

Sztálin ráadásul joggal hivatkozhatott arra, hogy vele kapcsolatban Lenin nem emlegetett politikai hibákat, s nem vonta kétségbe marxista nézeteit sem. Mindössze annyit vetett a szemére, hogy goromba. Ő pedig büszkén beismerhette, hogy igen, ő erőszakosan és gorombán védelmezi a kommunizmus ügyét, a párt hatalmát, ugyanolyan gorombán, ahogy korábban Lenin támadt rá ellenségeire. Vagyis méltó utódának tekinthető.

Lenin írta volna?

De vajon valóban Lenintől származnak az idézett mondatok? Az orosz történészek közül Valentyin A. Szaharov hívta fel a figyelmet e történet ellentmondásaira 2003-ban kiadott, Lenin politikai végrendelete: történelmi valóság vagy politikai mítosz? című könyvében, s érveit Stephen Kotkin is elfogadta Sztálinról írott életrajzában (Stalin. Vol. 1. Paradoxes of Power. London, 2014, Penguin).

Sztálin (középen) és Winston Churchill brit kormányfő a jaltai tárgyalások (1945. február 4–11.) megkezdése előtt

Lenint rendkívül rossz egészségi állapotban szállították 1923 májusában Gorkijba. Paralízis, álmatlanság, étvágytalanság, gyomorbajok, láz és memóriavesztés sújtotta. Elkeseredetten próbálta visszanyerni beszédkészségét, az ábécét mondogatva és az Internacionálét énekelve. Csak néhány szót tudott kinyögni: „kongresszus”, „munkás”, „paraszt”, és amikor megismételte felesége, Nagyezsda Krupszkaja szavait, nem volt biztos, hogy érti a jelentésüket. Néha elsírta magát, máskor orvosai miatt dühöngött. Vagyis sem írni, sem fogalmazni, sem beszélni nem tudott, csak érthetetlenül hebegett és gesztikulált.

Május végén Krupszkaja váratlanul átadott Zinovjevnek egy cím nélküli iratot, amelyet állítólag Lenin diktált le pár hónappal korábban. A diktálásnak semmi nyoma nem volt Lenin titkárságának napi feljegyzéseiben, a gépelt szövegnek nem volt kézírásos vagy gyorsírásos, nyers változata az iratok között. Lenin még csak neve kezdőbetűit sem írta rá a lapra, holott ezt mozgásképes baljával megtehette volna. Ráadásul az állítólag 1922 decemberében és 1923 januárjában készült iratok kifejezései közül több is meglepően hasonlított azokra a vádakra, amelyeket a Trockijt vagy Sztálint támogató vagy támadó röpiratokon lehetett olvasni – az 1923. április 25-én lezárt, 12. pártkongresszuson. Vajon miért nem mutatta be e kongresszuson Krupszkaja az állítólag négy hónappal korábban lediktált szöveget?

Természetesen nem zárhatjuk ki, hogy a „végrendeletet” Lenin diktálta. Talán a környezetében valaki feljegyezte és formába öntötte alig érthető megjegyzéseit. De sokkal valószínűbb, hogy környezetének egy tagja minden diktálás nélkül is megfogalmazta a Leninnek tulajdonítható gondolatokat. Erre Krupszkaja közreműködése nélkül aligha kerülhetett volna sor. „Miután negyedszázadot töltött Lenin oldalán, maga is a politikai intrika mesterévé vált, s kétségtelenül őszintén hitt abban, hogy ő ismeri legjobban Lenin kívánságait” – írja Stephen Kotkin.

Könnyen lehet, hogy másokkal egyetértésben így próbált megszabadulni az egyre nagyobb hatalomra szert tett Sztálintól.

Lenin és felesége, Nagyezsda Krupszkaja 1922-ben. Forrás: Wikimedia Commons

Titkos dokumentummá vált?

Vajon nevezhetjük-e „titkosnak” ezeket az iratokat? Valójában már 1924 májusában, néhány hónappal Lenin halála után eljutottak a Párt néhány vezetőjéhez. Sztálinnak a legmagasabb pártszervezetben, a Politikai Bizottságban helyet foglaló kollégái pedig jóval korábban tudtak róluk. Két antisztálinista kommunistának, a francia Boris Souvarine-nak és az amerikai Max Eastmannak köszönhetően Nyugaton már 1925-ben publikálták. Eastman ugyanis 1924-es, Szovjetunióban tett látogatása során megszerezte „Lenin végrendeletét”. Amikor ezek a jegyzetek Nyugaton megjelentek, Sztálin fenyegetőzéssel elérte, hogy Trockij és Krupszkaja a Pravdában hamisítványnak nyilvánítsa valamennyit.

A „végrendelet” sorsa is ellentmond a közkeletű állításoknak. Távolról sem sikerült eltitkolni, újra és újra előkerült a legkülönbözőbb fórumokon – Sztálin pedig újra meg újra felkínálta, hogy lemond, válasszanak meg mást helyette. Még 1927 végén is így beszélt a központi bizottság plénuma előtt:

Vajon nevezhetjük-e „titkosnak” ezeket az iratokat? Valójában már 1924 májusában, néhány hónappal Lenin halála után eljutottak a Párt néhány vezetőjéhez. Sztálinnak a legmagasabb pártszervezetben, a Politikai Bizottságban helyet foglaló kollégái pedig jóval korábban tudtak róluk. Két antisztálinista kommunistának, a francia Boris Souvarine-nak és az amerikai Max Eastmannak köszönhetően Nyugaton már 1925-ben publikálták. Eastman ugyanis 1924-es, Szovjetunióban tett látogatása során megszerezte „Lenin végrendeletét”. Amikor ezek a jegyzetek Nyugaton megjelentek, Sztálin fenyegetőzéssel elérte, hogy Trockij és Krupszkaja a Pravdában hamisítványnak nyilvánítsa valamennyit.

A „végrendelet” sorsa is ellentmond a közkeletű állításoknak. Távolról sem sikerült eltitkolni, újra és újra előkerült a legkülönbözőbb fórumokon – Sztálin pedig újra meg újra felkínálta, hogy lemond, válasszanak meg mást helyette. Még 1927 végén is így beszélt a központi bizottság plénuma előtt: „Elvtársak! Már három éve kérem, hogy mentsenek fel a főtitkári feladatok alól. A plénum mindannyiszor elutasított… Belátom, hogy Lenin elvtárs ismert levele dacára szükség volt rá, hogy a főtitkári hivatalban maradjak. De azok a körülmények már megváltoztak. Megváltoztak, mert az ellenzéket szétvertük… Véleményem szerint itt az ideje követni Lenin utasításait. Ezért felkérem a plénumot, hogy váltson le a központi bizottság főtitkári hivatalából. Biztosítalak benneteket, elvtársak, a pártnak ez csak hasznára válik.”

A „végrendelet” tehát ismert, a lehetőség pedig adott volt a főtitkár leváltására, hiszen ő maga indítványozta ezt. (Ekkor még nem volt akkora hatalma, mint tíz év múlva.) A szovjet kommunista vezetők azonban nem mertek vagy nem akartak élni a lehetőséggel. Csak masíroztak büszkén a diktatúra szakadéka felé. Sajnos nem csak ők zuhantak bele – milliókat sodortak magukkal a pusztulásba.