Könyvismertetés

Hitlerre várva

Recenzió Stephen Kotkin Sztálin-életrajzának második kötetéről

Dr. Hahner Péter

Stephen Kotkin: Stalin. Vol II.: Waiting for Hitler, 1928–1941. (Sztálin. 2. kötet. Hitlerre várva, 1928–1941.) London, New York, 2017, Allen Lane an imprint of Penguin Books. 1154 o.

A Princeton Egyetem professzora háromkötetesre tervezett Sztálin-életrajzának ez a második kötete. Az elsőről egy éve írtam ismertetőt ezen a honlapon, s megállapítottam, hogy nehéz lesz felülmúlni, mert a szerző a bemutatott és elemzett tények mennyiségével egyszerűen lenyűgözi az olvasót. Ez a második kötet még részletesebb és alaposabb. Az első kötetben Kotkin ötvenéves időszakot mutatott be több mint kilencszáz oldalon, e kötetben viszont tizenhárom éves időszakot több mint ezeregyszáz oldalon. A bibliográfia ezúttal is ötvenoldalas, a jegyzetek hatvan oldalt tesznek ki, de csak azért ennyit, mert ezúttal is alig olvasható, apró betűvel nyomták valamennyit, s egyetlen oldalon három hasábot sűrítettek össze. E kötet képanyaga is kiváló, a térképmellékletek között pedig még Sztálin irodájának tervrajzát is megtalálhatjuk.

A kötet Sztálin életének azt a korszakát mutatja be, amelyben egy keményen dolgozó, vérontástól sem visszariadó, de környezete által még kezelhető munkatársnak és egyesek szemében barátnak tekintett politikus előbb mindenható diktátorrá, majd pszichopata tömeggyilkos zsarnokká változott át. Úgy is mondhatnánk: Sztálin fénykoráról olvashatunk, amelyben egymást követték a sikerek. Legalábbis az ő számára.

Szerzőnk az első kötetben rendkívül részletesen bemutatta az orosz birodalom kormányzatát, a cár irracionális politikáját, a legtehetségesebb orosz politikusok kudarcát, a világháború kitörését és a nemzetközi politika fordulatait. E második kötetben ugyanilyen részletességgel mutatja be az 1930-as évek nemzetközi életének főbb problémáit és vezető személyiségeit, Mussolinitól Francón át Chamberlainig és Churchillig – nem is beszélve Hitlerről, akit Sztálin után a kötet másik főszereplőjének tekinthetünk.

Nem hiszem, hogy lenne történész, aki alaposabban megismerte volna a szovjet világot szerzőnknél. A könyvből megtudhatjuk, hogy Sztálin általában két Herzegovina Flor márkájú cigaretta dohányát öntötte ki a papírból, és nyomkodta bele a pipájába, Csehov volt a kedvenc orosz klasszikusa, és rosszul volt, amikor repülőgépre kellett ülnie. Kotkin tudja, hogy egyedül Anna Ahmatova nem kívánt belépni az írószövetségbe, hogy Sztálin fiának, Vaszilijnak a legjobb barátját „kolhozfalufiúnak” csúfolták, s még Harpo Marx emlékiratait is átnézte, hogy közölhesse olvasóival, milyen pantomimjelenetet játszott el a híres amerikai színész orosz nézői előtt. A kötetből olyan apróságokkal is megismerkedhetünk, mint Vorosilov italozó szokásai: úgy itta a vodkát, hogy minden korty után egy szelet vajat nyelt le. A szerző nemcsak azt közli velünk, hogy az 1936 elején Moszkvába érkezett burját-mongol delegáció egyik tagjának, a híres kislánynak, akit Sztálin a fényképezőgépek előtt oly kedvesen megölelt, Engelsina volt a neve (Friedrich Engels után), de azt is, hogy fivére a Vladlen nevet kapta (Vlagyimir Iljics Lenin után).

A kötet fő érdeme azonban nem az érdekes apróságok megemlítése, hanem a kiváló elemzés Sztálin paranoiájának kialakulásáról. Kotkin hangsúlyozza, hogy maga a rendszer volt strukturálisan paranoid jellegű, amely megalapozta és táplálta Sztálin elképesztően gyanakvó, személyes paranoid képzeteit – majd Sztálin paranoiája tovább fokozta a rendszerét. Egyrészt a földi paradicsomot ígérte a dolgozók számára, másrészt pedig azt hangoztatta, hogy ádáz ellenségek fenyegetik pusztulással. Márpedig „a földi paradicsom létrehozásának nevében a legrettenetesebb bűnök is erkölcsileg kötelező aktusokká válnak.” (6. o.) Mint oly sokan, Kotkin is Lord Acton megállapítását idézi: „A hatalom megront, az abszolút hatalom abszolút megront.” Minél több hatalomra tett szert a diktátor, annál több hatalmat igényelt.

Hogy konkrétan milyen lesz a szocializmus, ezt nehéz volt elképzelni, erre nézve a marxizmus klasszikusai nem nyújtottak pontos útmutatást. Csak egy volt bizonyos: nem olyan lesz, mint a kapitalizmus. Vagyis fel kell lépni a magántulajdon, a piac és a „burzsoá” parlamentarizmus ellen. Aki pedig különvéleményt hangoztat, az gyengíti a pártegységet, „objektíve” a kapitalisták kezére játszik, s hátráltatja a szocializmus győzelmét. Mivel a pártegységet Sztálin főtitkár testesíti meg, a vele szemben való fellépés nem más, mint az ő elpusztítására törekvő kapitalisták kiszolgálása, s ennélfogva tulajdonképpen gyilkos terrorizmus. „Sztálin agya így működött: a lehetséges és a tényleges olyan narratívában fonódott össze, amely igaz lehetett – tehát annak kellett lennie.” (61. o.) Még azokat a kínzás által kicsikart „vallomásokat” is bizonyítéknak tekintette, és bemutatta a politikai bizottság tagjainak, amelyek megszerkesztésében személyesen vett részt.

A politikai bizottság a harmincas évekre fikcióvá vált, Sztálin alig hívta össze, s maga hozta meg a legfontosabb döntéseket, utólag aláíratva a dokumentumokat egy-két kollégájával. Nem volt olyan területe a társadalmi életnek, amely elkerülte volna a figyelmét. A nagy sikerű Vidám fiúk című szovjet filmet az ő javaslatai alapján vágták össze, s bár az írószövetség megszervezésekor az írók az új korstílust „proletár szocialista realizmusnak” vagy „kommunista realizmusnak” akarták elnevezni, Sztálin a „szocialista realizmus” szakkifejezés mellett döntött. (151. o.)

Kotkin értelmezése szerint 1917-ben két egymástól független forradalom győzedelmeskedett. Az egyik a földeket birtokba vevő parasztságé volt, a másik egy kommunista kisebbség hatalomátvétele, amely irányítása alá vonta a városokat. E két hatalom az 1920-as évek végéig párhuzamosan élt egymás mellett. E kötet első része azt mutatja be, hogyan vonta a kommunista állam irányítása alá a vidéket. A politikai fordulat lényegét legjobban egy városi agitátor szavaival lehet összefoglalni, aki ilyen felszólítást tett közzé az egyik faluban: „Akik belépnek a kolhozba, iratkozzanak fel nálam. Akik nem akarnak csatlakozni, iratkozzanak fel a rendőrfőnöknél!” (35. o.) Véres polgárháború bontakozott ki, melyben a hadsereg olykor ágyúkat, géppuskákat vetett be. A parasztok pedig 1930-ban több mint 1100 vidéki tisztviselőt és aktivistát gyilkoltak meg, s elpusztították az állatállomány egynegyedét (többet, mint amennyi a polgárháború éveiben elpusztult). A kollektivizálást éhínség követte, 1931–33-ban 5 és 7 millió közötti volt a halottak száma, Ukrajnában pedig naponta átlagosan tíz esetben érkezett jelentés kannibalizmusról. Kotkin joggal jegyzi meg, „hogyha az imperialisták olyan agresszívek lettek volna, ahogy Sztálin és a szovjet propaganda állította, ugyancsak kihasználhatták volna ezt a teljes destabilizálódást.” (38–39. o.)

A több millió áldozattal járó kollektivizálás gazdasági téren nem hozta meg a várt eredményeket: 1937-ben a megtermelt húsáru és tejtermék 68%-a még mindig a háztáji gazdaságokból került a piacokra. (404. o.) 1932-ben a belső útlevél bevezetésével a paraszt röghöz kötötté vált, akit az úgynevezett „ötkalász-törvényre” hivatkozva maroknyi gabona vagy egy fej káposzta eltulajdonításáért halálra lehetett ítélni. Egy év alatt e törvény értelmében 6000 embert lőttek agyon. Ezek az évek törték meg olyannyira az orosz társadalmat, hogy a nagy terror idején már minden állami agressziót bénultan fogadott. Vagyis Sztálin „megvalósította minden diktátor álmát: anélkül integrálta rendszerébe a tömegeket, hogy bármire is felhatalmazta volna őket.” (298. o.)

A szerző cáfolja a széles körben elterjedt híresztelést, mely szerint Sztálin rendelte el a népszerű leningrádi pártfőnök, Kirov meggyilkolását. Számtalan tény bizonyítja, hogy kifejezetten szerette Kirovot, aki egyáltalán nem volt reformer, és semmi nyoma annak, hogy 1934-ben a 17. pártkongresszus főtitkárrá kívánta volna választani. Főtitkárt különben sem a kongresszus választott, hanem a központi bizottság plénuma. Kotkin szerint azt sem állíthatjuk, hogy Sztálin kihasználta Kirov megölését az egykori ellenfeleivel való leszámolásra. Ehhez neki nem kellett ürügy. A „zinovjevisták” tizenhét halálos ítélete már az 1934. december 28-án megkezdődött per előtt három nappal megszületett, Sztálin irodájában. A kongresszus által megválasztott központi bizottság 139 tagja közül pedig 100 nem érte meg a következő pártkongresszust. (Ezt nevezték „a győztesek kongresszusának”. Milyen lett volna a veszteseké?)

A kötet második része a nagy terrort ismerteti. Ez példátlan folyamat volt a történelemben. „Idáig a legtöbb szovjet kivégzésre – 20 201-re – az 1930-as évben került sor, a kulákellenes kampány idején. Az 1934-től 1936-ig tartó három év során, amikor sor került a Kirov-gyilkosság miatti, tömeges megtorlásra, az NKVD azt jelentette, hogy letartóztattak 529 434 főt, ezek közül 290 479-et ellenforradalmi bűnökért, és 4402-t végeztek ki közülük. Az 1937-es és 1938-as két évben azonban az NKVD 1 575 259 letartóztatást jelentett be, 87%-át politikai bűnökért, és 681 692 kivégzést… Mivel ismeretlen azok létszáma, akiket bebörtönzésre ítéltek, de valójában kivégeztek, és sokan meghaltak a kihallgatás vagy a szállítás során, s így nem kerültek fel a kivégzési listákra, a szovjet titkosrendőrség kezétől elpusztultak száma 1937–38 során közelebb lehetett a 830 000-hez.” (305. o.)

Hitler is számtalan embert végeztetett ki, de ezek a nácik szemében „mások” voltak, zsidók, szlávok, kommunisták vagy homoszexuálisok. Sztálin viszont a nagy terror idején saját híveit, tisztviselőit, politikai rendőrségének tagjait és katonatisztjeit gyilkoltatta meg. Ilyesmire csak olyan államban kerülhetett sor, amelyben hatalmas rendőri apparátus működik, valamint olyan párt, amelynek minden intézményben ott vannak az alapszervezetei, és hozzászokott az osztályharc nevében a tömeggyilkosságokhoz. A tényleges információkat eltitkoló cenzúra is hozzájárult a terrorhoz, valamint nagy tömegek cinkossá válása: sokan csak feljelentésekkel kerülhették el, hogy őket jelentsék fel, s feletteseik letartóztatása nyitotta meg számukra az utat a társadalmi felemelkedéshez. Még így is nehéz megmagyarázni, miért ragaszkodott Sztálin ahhoz, hogy vezető főtisztviselői nyílt pereken valljanak be abszurd bűnöket, amelyeket állítólag elkövettek. Ekkoriban külső veszély még egyáltalán nem fenyegette a Szovjetuniót. Sztálin hatalma olyan szilárd volt, hogy a terror tombolása idején, 1936 augusztusában nyugodtan elutazhatott a fővárosból több mint két hónapos üdülésre Szocsiba.

„Melyik nagyhatalom végeztette ki valaha hadserege főtisztjeinek 90%-át? S ha megtette, melyik remélhette, hogy fennmarad? Ilyen mértékű pusztításra a rendszer összeomlása nélkül csak az az egypárti leninista rendszer struktúrái közepette kerülhetett sor, a kommunista logika konspiratív világnézetével és a kommunizmus logikájával, a két tábort alkotó, esküdt ellenségek univerzumában. A kommunista gondolkodásmód és politikai gyakorlat kombinációja Sztálin démoni szellemével és politikai ügyességével megdöbbentő vérontást tett lehetővé.” (378. o.) Kotkin úgy fogalmaz, hogy a terror nem Sztálin ifjúkorában elszenvedett megaláztatásainak, bűnöző hajlamainak, hozzátartozói elvesztésének vagy személyes paranoiájának a következménye volt, hanem „uralmának kinövése.” (493. o.) Egy összeesküvésben fogant és összeesküvő vonásait mindvégig megőrző rendszer szerves következménye, melynek strukturális paranoiáját a vezető sajátos, szociopata világnézete a végletekig felerősítette. Az eredmény egy rabszolgamunkára és politikai gyilkosságokra épített rendszer volt, amelyben a legnagyobb színházi rendező (Meyerhold) feleségét saját otthonában szurkálták halálra a politikai rendőrség „munkatársai”, főnökük pedig (Jezsov) féltett kincsként őrizte íróasztalában a Zinovjev, Kamenyev és Szmirnov fejéből kioperált pisztolygolyókat.

A külpolitikai manőverekről az első két részben is sok szó esik, a szovjet kormánynak mind a kínai, mind a spanyol polgárháborúban játszott szerepével részletesen megismerkedhetünk. Kotkin azt a keserű következtetést is levonta, hogy tekintve Sztálin államának jellegét, a spanyol társadalom számára Franco győzelme a kisebbik rosszat jelentette. Szerzőnk meggyőzően érvel amellett, hogy Sztálin nem tudta felmérni Hitler fellépésének jelentőségét, s egészen a németek 1941-es támadásáig meg volt győződve róla, hogy hazájának fő ellensége Nagy-Britannia. A kötet harmadik része a külpolitikára koncentrál, s remekül mutatja be a müncheni egyezményhez, majd a szovjet–német megnemtámadási szerződéshez vezető, végtelenül összetett, két kontinensre kiterjedő diplomáciai folyamatokat.

A kötetben mindössze egyetlen tévedést tudtam felfedezni. Az 573. oldalon arról olvashatunk, hogy Marx és Engels a Kommunista kiáltványban a párizsi kommün mindössze két hónapos tapasztalataira alapozhatta nézeteit. Csakhogy a kiáltvány 1848-ban jelent meg, huszonhárom évvel a párizsi kommün győzelme előtt. A szövegből nem derül ki, hogy Sztálin tévedett-e vagy a szerző – ha az előbbi, akkor ezt jelezni kellett volna.

Végül arra a kérdésre is választ kaphatunk, hogy vajon a defenzív, biztonsági meggondolások határozták-e meg a szovjet terjeszkedő külpolitikát, avagy a forradalmi ideológia. Kotkin válasza: „Mindkettő, ha valaki erre alkalmat nyújtott.” (773. o.) Hitler a saját szemszögéből némi joggal érezhette úgy, hogy az 1939-es megnemtámadási szerződéssel Sztálin túlságosan jól járt: mialatt a németek harcoltak Lengyelországban, Németalföldön, Franciaországban és Anglia felett, a szovjet kormány (a Finnország elleni háborútól eltekintve) minimális erőfeszítés árán birtokba vette Lengyelország keleti felét, a balti köztársaságokat, Bukovinát és Besszarábiát. Ezért kapta a kötet egyik utolsó fejezete „A mohóság” címet. Legutolsó fejezete pedig 1941. június 21-e eseményeit ismerteti, s azon az estén zárul le, amelyen Hitler kijelentette magántitkára előtt: „Minden háború kezdete olyan, mint ajtót nyitni egy sötét szobába. Az ember sohasem tudja, mi rejtőzik a sötétben.” (901. o.)

Annyi bizonyos, hogy az életrajz következő kötetét is ígéretes olvasmányként várhatjuk.