Erdély

Az erdélyi Sóvidék

Dr. Szilvay Gergely

Szováta, Parajd, Korond, Alsó- és Felsősófalva – a sóbányáiról, fürdőiről, fazekasságáról és néptáncairól ismert települések az erdélyi Sóvidéken találhatóak.

„Sóvidéknek nevezik pedig a Korond vize és a Kis-Küküllő völgyét is le Szovátáig azon a négyszög mértföldnyi sófekvetről, mely itt nem csak a föld kebelében rejtőzködik, hanem a föld felületére kitörve egész sóbérceket alkot” – írja Orbán Balázs.

Ez a Székelyföldön belüli táj megoszlik Udvarhelyszék és Marosszék közt, és átfut rajta a Kis-Küküllő mente is – teszi hozzá Magyar Zoltán. Hét település alkotja: Sóvárad, Szováta, Parajd, Alsósófalva, Felsősófalva, Korond és Atyha. Sófalva, Sóvárad és Korond már a 13. században is létezett. A régió központja egykor Sóvárad, majd Parajd volt, ma azonban egyértelműen Szováta tölti be ezt a szerepet. Nevét sóbányáiról és sóskútjairól kapta, Orbán Balázs idejében Erdély nyolcszáz sóforrásából 129 volt itt.

Sófalvi András felhívja a figyelmet: nyolcszáz év alatt errefelé nem történt népességcsere, azaz a falvak alapítói azok mai lakóinak ősei. A 14–16. században létrejött települések eredetileg szórt falvak voltak, amelyek idővel halmazfalvakká váltak. A telkek, ahogy nőtt a népesség, az évszázadok folyamán felaprózódtak, és a falvak „besűrűsödtek”.

A legrégebbi település Sóvárad, amely valószínűleg a 12. században jött létre, és amellyel kapcsolatban Sófalvi megjegyzi: a falu nem a határában lévő várról, hanem a területén létezett, egykori római castrumról kapta nevét.

Sófalva (pontosabban a mai Felsősófalva) a 13. században keletkezett, első említése 1492-ből való. A falu terjeszkedésével a 16–17. században a Korond-patakon (helyi szóhasználatban: Nagyvíz) túl létrejött az Alszeg – s később ebből a településrészből alakult ki Alsósófalva. A két falurész 1760-ban kezdett szétválni egymástól, a hivatalos kettészakadás pedig 1803-ban következett be. Eleinte a két falut Nagy- és Kissófalvának is hívták, később véglegesedett mai elnevezésük. Sófalva és Parajd környéke igen kiváló volt a solymászatban, amit azonban a román állam betiltott.

A vidék híres a taplászatról is. A bükkfákon kinőtt taplót gyűjtötték be és abból különböző dísztárgyakat készítettek (Korondon még mindig van két család, amely ezzel foglalkozik). A megmunkált tapló nagyon hasonlít az őzbőrhöz.

Az egyetlen „felülről” alapított falu Szováta volt, amelyet Báthori Kristóf hozott létre 1578 körül azzal, hogy jobbágycsaládokat telepített ide a sóaknák őrzésére (miközben a többi sóvidéki falu féltékenyen őrizte székely kiváltságos voltát).

Mindenesetre „az iparosodás (Parajd), a turizmus (Szováta) és a kereskedés (Korond) az elmúlt évszázadban alapos változásokat idézett elő a fenti települések képében.”

A só

A Magyar Királyság első évszázadaiban a sólelőhelyek oly fontosak voltak, hogy hatottak a közigazgatás megszervezésére is. A sóbányák királyi tulajdonban álltak, sokáig élt a sómonopólium, és az egész kitermelést, sókereskedelmet az állam szervezte. Több vármegyei központ sóbányák mellett jött létre. A sóbányák melletti falvak egy része királyi kiváltságot kapott. „Minden bánya saját sóhivatallal rendelkezett, melynek élén a bányanagy, régies nevén kamaraispán állt” – olvashatjuk a Magyar néprajz kézikönyvében.

A Sókárpátok 1907-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

De hogy jöhetett létre Sóvidék sókincse? „Az Erdélyi-medencét egykor borító első tengerből az erős párolgás következtében sórétegek képződtek, és a későbbi üledékek által kifejtett nagy nyomás hatására a süllyedő medence pereme felé törekvő sótömzsök a vetők mentén áttörték a fölöttük lévő rétegeket. A medence és a Keleti-Kárpátok közti törésvonal találkozásánál fekvő Sóvidéken a felszínre törő só és víz, valamint a tektonikai mozgások olyan jellegzetes domborzati formákat hoztak létre, mint a sófalvi-parajdi sziklák” – írja Sófalvi András. A szovátai sótavak a 19. században keletkeztek.

A területen valószínűleg már az őskorban is termeltek ki sót. A középkori Magyarországon a sólelőhelyek többnyire a királyi várbirtokok szervezetébe tagozódtak be. A 13. században nagyobb szerephez jutottak az egyházak a sóértékesítésben, a 14. századra pedig kialakult a korona sómonopóliuma, ami a kitermelést és értékesítést is illette.

A 13–14. századi székely sókitermelést homály fedi, az első hiteles források 1453-ból valók. Ekkor parancsolta meg V. László a széki és dési sókamarák ispánjainak, hogy ne bolygassák Segesvár és széke lakosait abbéli jogukban, hogy szabadon élhetnek a székely sóval. Valószínűleg eleinte a székely sókitermelés nem volt jelentős és a saját szükségletet takarta, ezért nem foglalkoztatta a jelentősebb termelőhelyekre figyelő koronát. A szászok sóigénye miatt azonban a 15. századtól a székelyek kereskedelmi céllal termelték ki a sót, és intézményesedett a sóbányászat. A bányászat és kereskedés a székely székek hatáskörébe tartozott.

A székelység 1562-ben veszítette el ingyenes sóhasználati jogát, amikor betagolták őket a sókamarai szervezetbe. 1566-tól tudunk a székely sóispánokról.

A sót általában függőlegesen, lefelé haladva termelték ki, harang alakú bányaüreget, aknát vájva. A tölcsér és harang alak mellett jelent meg a 18. századtól a koporsó alak. Az aknát a felszínnel a torok kötötte össze. Régen a sóbányáknak két torka volt, az egyiket ugyanis csak közlekedésre használták. „A torok alatt, a bányacsarnok felső részénél karzatszerű kiképzés helyezkedett el. A bányacsarnok két szemközti falán a karzatról a fenékig sóból vágott lépcsőn vagy fából készített karfás létrán, grádicson lehetett lejutni.”

Parajdon azonban lényegében felszíni művelésnek számító sókitermelés folyt, ami más módszert igényelt: „A felszíni művelés nyomai másutt is előfordultak, de a munkatechnika egyedül Parajdon őrződött meg, ami a hajdani sóvágás módszerére is fényt vet. Parajdon az alaksót, a sótömböt nem gerendákban metszették ki, hanem gömbölyített aljazatú sótesteket vágtak, amit nem daraboltak tovább. […] a 18. század elején is Parajd és Sófalva lakosai az ékkel fejtett sót a Parajdon lakó sótisztnél váltották be pénzért. A sóhegy nyugati oldalában lévő régi üregek pedig a hajdani nemesi só fejtésének nyomait őrzik. Ugyanis az erdélyi fejedelmek korában még fennállt az a jog, hogy a földbirtokos saját földjén a sót a maga számára szabadon vágathatta, valamint minden nemes a királyi sóbányákból olyan áron vehette a maga sóját, mint amennyibe annak vágatása került.”

A sós víz is felszínre tört itt-ott, amit ki is használtak a helyiek. Korondon a sóskút fölé épületet húztak, amit a sóőrök avagy hajdúk őriztek – egészen az első világháborúig. „A sósvíz kiadásáról a sóbíró gondoskodott, aki hetente egy alkalommal megnyitotta a sóházat és felügyelte, hogy a sóscédulán szereplő mennyiséget merítsék ki.”

A Sóvidék várai

A Sóvidék Orbán Balázs szerint Erdély mondákban leggazdagabb vidéke, és régi várromokból is akad pár. A tudósok közt egy időben vita folyt arról, hogy egy keleti védelmi várrendszer részei voltak-e ezek az erősségek. Jelenlegi álláspontjuk az, hogy inkább menedékvárakról beszélhetünk. A 11–12. században nem épültek a Székelyföldön kővárak, inkább csak föld- és favárak.

Számos vár csak a mondákban létezik – ilyen a szovátai földvár, a parajdi Deszkásvár, a siklódi Dávid vára és a korondi Fügevár. A Sóvárad melletti Csombod vára egy őskori sáncerődítmény, jelenlegi ismereteink szerint itt nem építkeztek a középkorban – ugyanez a helyzet a felsősófalvai Kodáros várával.

A korondi Otthon-villa, 1903. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

Három olyan középkori vár van a Sóvidéken, melyeknek léte bizonyítható: a Parajd melletti Rapsóné vára, Firtosváralján Firtos vára és Székelyvarságon Tartód vára. A második kettő a Sóvidék peremén helyezkedik el, ma nem is sorolják a környéküket a Sóvidékhez, mégis sóvidéki várakként emlegetik őket.

A mondák egyik gyakran előforduló alakja Rapsóné, akinek vára Parajd mellett magasodott. Mint írják: a Korond melletti „Firtos és Tartód várát építő tündérasszonyok is testvérei voltak és a három várban esténként egyszerre gyújtották meg a gyertyát. A várához szükséges építőanyagot két ördöngös segítőtársa, egy koldus és egy macska segítségével hordatta fel a hegyre. A tudós kocsis, táltos lovaival olyan gyorsan vágtatott, hogy mikor Tordán – más változat szerint Kolozsváron – elsőt harangoztak, ő még várában volt, beharangozáskor már Tordán.”

Rapsóné a mondák szerint még az ördög eszén is túljárt: „utat építtetett vele Tordáról – más változat szerint Kolozsvárról – a várához, s az ostoba ördög egy hegy aranyért, egy völgy ezüstért vállalta a munkát.” Rapsóné aztán ujja hegyére egy aranyat, tenyere mélyébe egy ezüst tallért tett, más változat szerint egy-egy aranyat rakott a mellére, és egy ezüstöt a melle közé. Ez volt a fizetség. Az ördög bosszúból szét is rombolta az utat. „Más földtöltéseket, árkokat is neveznek ezen a tájon Rapsonné útjának, amelyek talán a Kakas-borozdával, Óriások árkával, Tündérek útjával, Ördög útjával együtt útrendszert alkotnak, a Görgényi havasokhoz vezetnek.”

Ami Firtos és Tartód várát illeti: „népszerű monda a Korond közelében emelkedő két hegycsúcs váromladékairól. Firtos, a jó tündér remekül elgondolt várat építtet; Tartód a gonosz tündér utánozni próbálja, sőt építőversenyre hívja ki: fogadkozik, hogy különb várat épít amazénál, de az épülethez Firtos várából fogja kifeszíteni a szegletkövet. A versenyt Firtos nyeri meg, de Tartód tündérei éjfélkor valóban kilopják a szép vár szögletkövét, s két roppant vasrúdon viszik a gonosz asszonyhoz. Az éjféli kakasszóra azonban a rudak megrepednek, az átfúrt szegletkő lehull; még ma is mutogatják Korond határán.” Tartód várát először 1598-ban említik az oklevelek. Firtos várhegye körül sugár alakban fekszik Korond, Atyha, Énlaka, Váraljafalva és Pálfalva.

Érdekes, hogy Rapsóné vára, amiből mára semmi nem maradt, először a 17. században bukkan fel a forrásokban, Rabsuna néven. Valószínűleg Sófalva és Sóvárad építtette. A vár területén 1974-ben végeztek ásatásokat. Sófalvi András szerint „Rapsóné vára a rendelkezésünkre álló adatok és ismeretek alapján az udvarhelyszéki és marosszéki székelység egy része által közösen épített és használt menedékvárnak tartható.” Rapsóné történetei egyébként átszövik Áprily Lajos költészetét, aki Parajdon nőtt fel.

Firtos jó és Tardos gonosz tündére mondai alakjainak eredete Sófalvi szerint a 16–18. századi boszorkányüldözések szüleménye. Hozzáteszi, hogy valódi történelmi magva lehet azon mondai utalásoknak, melyek szerint a három vár tündérei testvérek voltak, és egyszerre gyújtották meg a gyertyát. Mindebből ugyanis arra lehet következtetni – más várakhoz fűződő, hasonló emlékekkel párhuzamba állítva –, hogy a várakat együttesen használták.

Összegzően úgy fogalmaz: „A vár magát a hatalmat jelentette, ez volt a státusszimbólum egyik legkifejezőbb eszköze. Ezzel szemben a székelység várai nélkülözik az egyik legfontosabb ismérvet: körükben a vár nem bír semmilyen hatalmi funkcióval, az egyes személyek számára tiltott az ilyen erőfitogtatás. A XVI. század második fele előtt Székelyföldön ismeretlen a nemesi földbirtoklás, és nem lehetett birtokközpont szerepét betöltő várakat sem emelni, mindez a közösség erőteljes szembenállásába ütközött. A székely számára a vár csupán védelmet jelentett, személye és javai védelmét, ahová veszély esetén bemenekülhetett.”

Szovátafürdő, sóshegyek a Vörös-tónál, 1906. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

A korondi népi fazekasság

Korondot sokan ismerik, hiszen átmegy rajta az országút, és a falu ezt kihasználva fazekastermékeit árulja az ide látogatóknak és az átutazóknak. A korondi fazekasság sok évszázadra nyúlik vissza – ezt onnan is tudjuk, írja Magyar Zoltán, hogy 1616-ban az udvarhelyszéki fazekasok tiltakoznak a korondiak „kontárkodása” ellen. Korond mázatlan veres edényeiről híres, amelyeket sokfelé használtak a parasztháztartásokban; de egy időben kályhacsempét is készítettek.

Tófalvi Zoltán, a téma szakértője szerint a korondiak a 19. században még mázatlan konyhai eszközöket készítettek – fazekakat, kondérokat, korsókat –, de a 19. század végén stílus- és termékváltás következett be: egyre több lett a mázas díszedény. A hagyományos korondi motívumok a bogláros, a kapuzábés, a kis- és nagy cserelapis, a madaras és a gyopáros motívum, a színvilág pedig zöldes-barnás. A kereskedelmi-vásárlói igényeket azonban ma már sokféle más termékkel is igyekeznek kielégíteni; ha igényünk van rá, érdemes odafigyelni, hogy hagyományos korondi terméket vegyünk.

Korondon, a Csigadombon van Románia legnagyobb aragonitbányája is, amely 1980 óta földtani védettséget élvez, és turistalátványosság.

A sóvidéki táncok

Sóvidék a keleti táncdialektushoz tartozik, azon belül a Székelyföld része. Lenthangsúlyos, belsőlábas tánc, melyben gyakran előfordul az összehúzás, az átvető, a kar alatti forgatás és a csapásolás.

Pávai István, a neves népzenekutató írja: „Akárcsak a nyelvterület legtöbb részén, a Sóvidéken is a táncok szünettől szünetig tartó rendje régen férfitánccal kezdődött. A két világháború között Alsósófalván verbunkkal kezdtek.” Ugyanakkor „a verbunk tánckezdő funkciója a Sóvidéken már a 20. század dereka táján megszűnt. Azóta férfitáncot csak külön rendelésre jártak a táncszünetben, majd később már akkor sem.”

A sóvidéki táncrendbe beletartozott a verbunk, a lassú csárdás, a középcsárdás, a féloláhos, a szöktetős (gyors csárdás) és a marosszéki (forgatós). A 20. század második felében viszont, amikor a gyűjtések zöme készült, a párostáncok sorrendje a Sóvidéken (akárcsak Udvarhelyszék több részén és Gyergyóban) így alakult: lassú csárdás, szöktetős, marosszéki.

Sóvidéken – akárcsak hagyományosan az egész Székelyföldön – hegedű-cimbalom-bőgő felállású zenekarok muzsikáltak. A sok zenész, zenészdinasztia és alkalmi zenekar között talán a leghíresebb banda a 20. század második felében a felsősófalvai Paradica Mihály „Nyicu” és zenekara volt. A prímás 1989-ben hunyt el. A tánchagyományok ápolásában kiemelkedő, hogy Sófalván tartják a székelyföldi tánctáborokat, melyekben nemcsak sóvidéki táncokat tanítanak, hanem más székely táncokat és muzsikát is.

A parajdi sósziklák 1941-ben. Forrás: Fortepan

Felhasznált irodalom

Farkas Zoltán: Erdély újra felfedezve. JEL-KÉP Kiadó, Budapest, 2021.

Farkas Zoltán: Székelyföld. JEL-KÉP Kiadó, Budapest, 2019.

Magyar Zoltán: A magyar népi kultúra régiói. Felföld, Erdély, Moldva. Mérték Kiadó, 2011.

Magyar néprajz. III. Kézművesség. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991.

Magyar néprajzi lexikon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977–1982.

Pávai István: A Sóvidék népzenéje. Hagyományok Háza – MTA BTK Zenetudományi Intézet, Budapest, 2016.

Sófalvi András: Rapsóné vára. Örökségünk, VI. évf. 2. sz. (2012) 8–10.

Sófalvi András: Sóvidék a középkorban. Székelyudvarhely, Haáz Rezső Alapítvány, 2005.

Szekeres Lukács Sándor: Kodáros kincsei. Fejezetek Felsősófalva és a Székely-Sóvidék történetéből. Székelyudvarhely, 2002.

Tófalvi Zoltán: A sóvidéki népi fazekasság. Marosvásárhely, 1996.