Film-történelem

Tiszt és kém

A Dreyfus-ügy

Dr. Hahner Péter

Roman Polanski: Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy (J’accuse), 2019. Színes, francia–olasz film, 132 perc.

A horrorfilmek, thrillerek és krimik rendezője már régen bebizonyította, hogy kiváló történelmi filmeket is képes készíteni. Ez a filmje jelentős elismerésben részesült: a velencei filmfesztiválon négy díjat nyert, kapott három César-díjat (a legjobb rendezését, a legjobb forgatókönyvét és a legjobb jelmezekét), valamint a CinEuphoria-díjak közül is neki ítéltek hármat. Valamennyit megérdemelten.

A film moziplakátja. Forrás: Wikipédia

A Dreyfus-ügy (1894–1906) volt a francia harmadik köztársaság legjelentősebb politikai botránya. A francia kémelhárítás antiszemita előítéletek alapján kémkedéssel vádolta és a katonai bíróság a guyanai Ördög-szigetre deportáltatta Alfred Dreyfus kapitányt. Amikor bizonyítékok bukkantak fel az elítélt ártatlansága mellett, a franciák többsége hallani sem akart ezekről, s meg volt győződve róla, hogy kizárólag a haza ellenségei vádolhatják igazságtalansággal a hadsereget. Egy szűk értelmiségi réteg (Georges Clemenceau, Émile Zola, Anatole France, Marcel Proust, Émile Durkheim, Jean Jaurès stb.) mégis úgy érezte, hogy az igazság védelmében szembe kell szállnia az előítéletekkel. Clemenceau L’Aurore című lapjában 1898-ban közzétette Zola Vádolom… című nyilvános levelét, amelyben az író a perújrafelvételt követelte. Ezzel elszabadultak az indulatok.

A hadsereg védelmezői

Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy a németektől elszenvedett, 1870–71-es vereség és a nemzeti megalázás miatt milyen rendkívüli tekintélyük volt a katonáknak a 19. század végén Franciaországban. A hadsereg volt a politikától visszavonult régi arisztokrácia menedékhelye, a reváns egyetlen reménye, s kizárólag a hadsereg imádata egyesíthette egymással a demokratákat és a királypártiakat. „A hazafiasság volt a modern eszmevilág egyetlen eleme, amelyet az ellenforradalmi jobboldal is elfogadott” – írta Maurice Agulhon francia történész. Ezért a Dreyfus-ügy idején a közvélemény élesen megosztott volt. A többség a hadsereg tekintélyére és az államérdekre hivatkozva elvetette a perújrafelvételt, a kisebbség az emberi jogokra hivatkozva követelte azt. Tüntetések, verekedések, merényletek követték egymást, s az antiszemiták egyre hangosabban követeltek halált a zsidókra. Az antiszemita megmozdulásoknak Francia-Algériában több halálos áldozatuk volt. 1899-ben egyes szélsőjobboldaliak már az Élysée-palotára akartak támadni, s az auteuil-i lóversenyen inzultálták Loubet köztársasági elnököt. Az efféle provokációk végül erélyes fellépésre késztették a radikális republikánusokat. Waldeck-Rousseau által vezetett kormányuk (1899–1902) határozott intézkedésekkel véget vetett a szélsőségesek agitációjának, és elrendelte a perújrafelvételt Dreyfus ügyében, akit 1906-ban rehabilitáltak.

A főszereplő

Polanski filmjének főszereplője nem az áldozat, nem Dreyfus, hanem Georges Picquart alezredes, aki ekkoriban került a katonai kémelhárítás, az úgynevezett Második Iroda élére. Nem kedvelte a zsidókat, és meg volt győződve Dreyfus bűnösségéről. De tisztességes ember volt, és amikor felismerte, hogy a kapitány deportálása után újabb levelek kerültek elő, amelyek a kémtevékenység folytatódását bizonyítják, a levelek kézírása pedig azonos azzal, amelynek alapján kimondták az ítéletet, közölte feletteseivel: „Dreyfus ártatlan.” Ezzel megtorlások sorozatát indította el önmaga ellen. Előbb a határra küldték, az ottani hírszerzés ellenőrzésére, majd áthelyezték az észak-afrikai helyőrségekhez. Itt ébredt rá, hogy nem viheti magával a sírba a titkot. Egy gyermekkori barátjánál, Louis Leblois ügyvédnél letétbe helyezte vallomását. Ezután le is tartóztatták, de a perújrafelvételt követelő mozgalmat már nem lehetett leállítani.

A történelmi pontosságú remekmű

Polanski filmje azért kiváló, mert végtelenül tárgyilagos. Egyáltalán nem teszi rokonszenvessé az áldozatot, a merev, barátságtalan Dreyfust, akiről többen is megállapították, hogyha a hadsereg más ártatlanra sújtott volna le, Dreyfus aligha kelt volna a védelmére. Nem azért kellett rehabilitálni, mert jó vagy rokonszenves ember lett volna – hanem azért, mert ártatlan volt. A rendező a hadsereg irányítóinak korlátoltságát sem hangsúlyozza túl: nem rosszindulatú intrikusok ők, nem véres szájú gyűlölködők, hanem egyszerű, középszerű hivatalnokok, akik elfogadják a korabeli előítéleteket, és ezeknek megfelelően cselekednek. Picquart nem gáncs nélküli lovag, nem az üldözöttek védelmezője, „mindössze” egy becsületes katonatiszt, aki a kötelességét végzi.

Igazi történelmi filmet látunk, aprólékosan korhű díszletekkel, jelmezekkel, berendezési tárgyakkal, a színészek pedig rendkívül meggyőzően alakítják a korabeli dokumentumokból fennmaradt, hiteles kijelentéseket hangoztató, történelmi alakok szerepét. Polanski semmivel sem „dúsította fel” a cselekményt, nem talált ki mellékszálakat, újabb epizódokat, fordulatokat, hanem teljesen hű maradt a történelmi valósághoz. A film mégsem vált száraz vagy unalmas beszámolóvá. Sor kerül benne párbajra, üldözésre, gyilkossági kísérletre, tiltott szerelmi viszonyra és a katonai fegyelem által alig leplezett, rendkívül feszült konfliktusokra.

Az efféle filmeket az oktatásban is be lehet mutatni. A diákok megismerhetik belőle az egykori kémelhárítás módszereit, a katonatisztek becsületkódexének szabályait, a régi Párizs hangulatát s nem utolsósorban az erkölcsi és a hivatali kötelezettségek konfliktusát.