Sajtómegjelenés

Választás és választójog a rendi Magyarországon

Dr. Hahner Péter

Választásokról szóló sorozatunk első része a rendi Magyarország világába kalauzol minket. Választójog és rendiség? Nem önellentmondás ez? Nos, első hallásra valóban kissé meglepő, de jobban megfontolva talán mégsem!

Kétségtelen, hogy a modern értelemben vett népképviselet a korszakban nem létezett. Az országgyűlés nem az ország lakosait képviselte, hanem a leginkább születésük vagy valamely más jogalap miatt kiváltságos rétegek alkották. Ugyanakkor kétségtelen, hogy egy adott várost képviselő küldött tevékenysége előnyöket hozhatott a város polgárjoggal nem rendelkező lakosainak is. Vagy ha Zemplén megye követe alacsonyabb vámokat tudott kiharcolni a tokaji boroknak, az nem csak a zempléni nemeseknek, hanem a jobbágygazdáknak is előnyös lehetett. Így közvetve a rendi jogokkal nem bíró rétegeket is képviselték.

1848 előtt Magyarországon a következő csoportok képviseltették magukat az országgyűlésen:
1. Az arisztokraták és a főpapok személyesen jelenhettek meg a felső táblán. Ők tehát csak a saját (legfeljebb a családjuk) nevében szólaltak föl, azonban csupán százas nagyságrendet jelentettek.
2. Az alsó táblán követek vettek részt, tehát itt már rendi képviselet érvényesült. A Magyar Királyságban a korszakban 49 vármegye volt – ne feledjük, Erdély teljesen elkülönült – melyek 1-1 szavazattal bírtak, de 2-2 követ képviselte őket. Rajtuk kívül a jász-kun kerület, a hajdúvárosok és Horvátország 2-2 követe, valamint a mintegy ötven szabad királyi város és két tucatnyi káptalan követei szavazhattak. És, majd elfelejtettem: a túrmezei gróf– de tényleg.

Ha megvizsgáljuk, hogy mennyiben érvényesültek 1848 előtt a modern szavazójog tulajdonságai, mai szemmel találunk hiányosságokat… Persze, az is igaz, hogy erősen anakronisztikus volna ezeket számon kérni a magyar rendi politikai élettől. Mindenesetre a választójog távol állt az általánosság kritériumától. Elvi alapon volt korlátozva, ugyanis csak a kiváltságos rendek gyakorolhatták. Érdekes ugyanakkor, hogy hiába volt egy nemes szegényebb, mint egyes jobbágygazdák, a nemessége miatt mégis részt vehetett az országgyűlési követválasztáson, tehát nem vagyoni alapon dőlt el a kérdés. Számítások szerint a reformkorban a társadalom kb. 4–5%-át tette ki a nemesség. Ehhez még hozzáadhatjuk a szabad királyi városok polgárjoggal rendelkező lakosait, akkor a 10%-tól sem jár messze a képviselettel bírók aránya az összlakossághoz képest. Az ő esetükben ugyanakkor bonyolultabb a helyzet, hiszen a városi követek személyéről a város tisztségviselői döntöttek, így csak közvetetten tudtak rá hatást gyakorolni az egyszerű polgárok. Bár köztudomású, hogy a nemesség és a polgárság mellett a harmadik politikai jogokkal bíró rend a papság volt, az ő esetükben azonban csak a főpapok és a középpapság testületei (káptalanok, szerzetesi konventek) jelenhettek meg, illetve küldhettek követet a diétára. Az igazán nagy tömeget alkotó falusi alsópapság a jobbágyokhoz hasonlóan nem bírt képviselettel.

A szavazatok esetében föl sem merült az egyenlőség. Óriási különbséget jelentett, hogy egyes vármegyékben néhány száz nemes élt (pl. a török korban elpusztult Csongrád), míg más vármegyékben több ezres létszámú nemességre (pl. a török korban megkímélt Zemplén) jutott ugyanúgy egy szavazat. A rendszert igazán aránytalanná mégis az tette, hogy a városi követek, valamint az egyházi követek együttesen 1-1 szavazatot adhattak csupán le, ami oda vezetett, hogy a vármegyei nemesség az alsó tábla szavazatainak 90%-nál is nagyobb arányát adta.

Érdemes még a választás mikéntjét, azaz a titkosság kritériumát is megvizsgálni. Az országgyűlési követeket a vármegyei közgyűléseken választották. Itt minden a megyében élő (vagyis birtokkal rendelkező) nemes részt vehetett. Híres példa, hogy az egyébként erdélyi Wesselényi Miklós báró azért vásárolt Szatmár vármegyében birtokot, hogy szatmári követként a magyar országgyűlésen részt vehessen, de Zemplénből induló Kossuth Lajos is hasonló módon lehetett 1847-ben Pest megyei követ. A vármegyeháza ülésterme természetesen korlátozott befogadóképességű volt. A követválasztást a szembenálló pártok igényeinek megfelelően szervező kortesvezérek így a sok helyről összegyűjtött nemeseket az üléstermen kívül gyülekeztették. A szavazók megnyerésének elengedhetetlen kelléke volt az etetés-itatás is. A követválasztás alkalmával a kortesvezérek vezényelték a felvonultatott nemeseiket, hogy mikor kell támogatólag kiáltani és mikor csendben maradni. A követeket ugyanis nem egyenkénti szavazással, hanem közfelkiáltással választották. Az ülést vezető méltóság (főispán, alispán vagy adminisztrátor) pedig a támogató kiáltás erőssége, valamint a legmeghatározóbb nemesek véleménynyilvánítása alapján mérlegelte, majd döntötte el, hogy kit választanak követté (ezt a sajátos mérleglést ponderálásnak hívták). Jól láthatjuk, hogy a szavazatok egyenlősége itt sem volt garantálható…

Szintén különbség a ma megszokott rendszerrel szemben, hogy a követeket nem csak megválasztották, hanem rögtön, részletekbe menő követutasítással látták el – vagyis kötött mandátummal bírtak. Azaz a képviselő nem a maga elképzelése szerint vett részt az országgyűlésen, hanem a vármegye követutasítását hajtotta végre. Ha az otthoniak elégedetlenek voltak a követ munkájával, akkor pedig vissza is hívhatták.