A kékcédulás hadművelet

1947

Dr. Nánay Mihály

1947-re egyre inkább kezdett kibontakozni a hidegháborús szembenállás, így a szovjet vezetők eldöntötték, hogy fel kell gyorsítani Magyarország szovjetizálását. Az előző években tettek már lépéseket ebbe az irányba, de parlamentben még mindig a polgári pártok voltak többségben. Ahhoz, hogy a fordulatot végre lehessen hajtani törvényesnek tűnő keretek között, „ki kellett iktatni a parlamenti akadályt”. A Rákosi-vezette kommunisták ezt nem bízták a véletlenre.

1947 kora nyarán kijelentették, hogy az 1945-ben amúgy négy évre választott nemzetgyűlés elvégezte a feladatait, ideje immár végleges országgyűlést választani. A Baloldali Blokk pártjai természetesen támogatták a kommunista kezdeményezést, hiszen a két évvel korábbi csúfos szereplésüknél jobb eredményekre számítottak. Bár a Kisgazdapárt érdekeivel teljesen ellenkezett az előrehozott választás gondolata, a kommunistákkal együttműködő, megfélemlített pártvezetés mégis elfogadta. Rákosi természetesen nem kívánta a véletlenre bízni a szovjetek által is elvárt sikerét, így új választási törvényjavaslatot nyújtottak be. Az indoklás meglehetősen kendőzetlenül hangzott: „a magyar demokrácia nem hajlandó a választójog fegyverét a fasiszták kezébe adni”, illetve Rákosi kijelentette, hogy az előző szabályozás „túl szélesre tárta a demokrácia kapuit”. Hiába tiltakoztak ékesszólóan a Szabadságpárt képviselői, a kormánytöbbség megszavazta az új törvényt. Formailag a jogszabály nem eltörölte, hanem csak módosította az 1945-ös törvényt – ám ez mégis igen jelentős következményekkel járt.

Az általánosság terén újabb szűkítést tettek: már nem csak a magukat korábban németnek vallókat, hanem a magukat német anyanyelvűnek vallókat is kizárták a választójogból, ami nyilvánvalóan jóval nagyobb csoportot jelentett. Bővítették a szélsőjobboldalinak nevezett szervezetek körét, melyeknek vezetői szintén elvesztették választójogukat. Új elemként jelent meg, hogy a világháború előtti kormánypártok képviselőitől a passzív választójogot, azaz a választhatóságot vonták meg. Rákosi maga sem titkolta, hogy ez a legerősebb ellenzéki párt elnöke, Sulyok Dezső ellen szól. Ilyen módon legfenyegetőbb riválisukat törvényi úton tudták félreállítani – nem véletlen, hogy e választási törvény hírhedt ragadványneve a „Lex Sulyok” lett. A szavazatok egyenlőségét durván sértette az ún. premizálás. Ennek értelmében, ha egy párt vagy pártszövetség a szavazatok 60 %-át elérte, az országos listán automatikusan a mandátumok 80 %-át kapta meg és a maradék 20 %-ot osztották szét a szavazatok arányában. Így tehát egyes szavazatok többször is hasznosultak. Szintén durván antidemokratikus megoldás volt, hogy az 1945 óta kormányzó pártoknak törvényileg könnyebb szabályokat szabtak: ti. nekik nem kellett ajánlásokat gyűjteni a képviselő-jelölt állításhoz, míg az újabb pártoknak (jellegzetesen a polgári ellenzéki pártok) a kampány helyett / mellett az ajánlások begyűjtésével is kellett foglalatoskodnia. A választási törvény legnagyobb visszaélésekre lehetőséget teremtő intézkedése a választókerületi „laikus” bizottságok kialakítása volt. E bizottságok azért kapták a „laikus” jelzőt, mert nem a politikai pártok delegáltjai alkották, hanem „civilek”. Összetételük fölött természetesen a belügyi szervek éberen őrködtek, így tehát a kommunista befolyás érvényesülhetett bennük. E bizottságok a választói névjegyzékek összeállítása során teljesen tudatosan, a várhatóan polgári pártokat támogató szavazókat „kifelejtették” vagy bármilyen mondva csinált okra hivatkozva kihagyták. A választók sok esetben csak aznap szembesültek azzal, hogy nem szerepel a nevük a névjegyzékben – és ekkor már nem lehetett jogorvoslatot kérni. Ilyen módon közel fél millió szavazót zártak ki a választáson való részvételből.

A törvény később leghírhedtebbé vált eleme a nem a lakóhelyen való szavazás engedélyezése vált. Azon választópolgárok, akik nem lakóhelyükön szavaztak, igazolásként egy kék színű névjegyzékkivonatot kaptak, ezzel tudták azonosítani magukat a szavazás helyszínén. Ugyanakkor a „kék cédula” igen könnyen hamisítható volt, így több párt is élt a lehetőséggel és hamis „kék cédulákkal” növelte meg szavazatainak számát. Az élen e téren is a kommunisták jártak, mintegy 200 000 hamis, kékcédulás szavazatot adtak le. Volt olyan szavazó, aki 20 helyen adott le voksot.

Hiába a törvény minden említett kiskapuja, a Baloldali Blokk így sem tudott abszolút többséget elérni. Végül a kommunisták a második legerősebbé vált ellenzéki párt, a Magyar Függetlenségi Párt szavazatait támadták meg. A belügyi szervek „kiderítették”, hogy az MFP ajánlócédulái hamisak és így nem tudott kellő számú ajánlást összegyűjteni ahhoz, hogy képviselőjelölteket állítson. Az érvelés teljesen nonszensz volt, hiszen az MFP 670 000 szavazatot szerzett a választásokon, így elképzelhetetlen, hogy ne tudta volna összegyűjteni az ajánlásokat. Ennek ellenére a bíróság elfogadta a kommunisták érvelését és megsemmisítette a Magyar Föggetlenségi Párt szavazatait. Ennek eredményeként tudott csak a Baloldali Blokk nagy nehezen 50 % fölé kerülni, ezzel végre „kiiktatni a parlamenti akadályt”. Mondani sem kell, hogy az MFP eredményének megsemmisítése is durván sértette a szavazatok egyenlőségét, hiszen több, mint félmillió ember szavazatát hagyták figyelmen kívül.

A gyászos 1947-es választás a magyar parlamentarizmus hattyúdala volt jóidőre. A kommunista diktatúra idején ugyan tartottak választásokat, de ott csak egy párt közül lehetett választani, így teljesen lényegtelen volt, hogy van –e cenzus, vagy sem és hogy nyíltan vagy titkosan zajlik a szavazás.