Sajtómegjelenés
A női választójog
Dr. Nánay Mihály
A Rubicon Intézet magyarországi választójogot és választásokat bemutató sorozatában külön kiadásként ezúttal a női választójog kérdését járjuk körül részletesebben.
A női választójog követelése szinte egyidős a felvilágosodás nyomán kialakuló népképviseleti berendezkedésekkel. Onnantól kezdve, hogy az emberi egyenlőség eszméjét a nyugati társadalmak elfogadták, előbb vagy utóbb mindenütt terítékre került a nők egyenjogúsítása (emancipációja), aminek természetesen részét jelentette a szavazójog elnyerése is.
A férfiak és nők közötti különbségtétel megértéséhez vissza kell nyúlnunk a középkori vallásos világképhez. A kialakuló középkori Európa gondolkodását minden tekintetben a keresztény vallás, a Biblia és az egyházatyák tanításai határozták meg. Ennek értelmében a középkori ember természetesnek tekintette a társadalom egyes tagjai között az Istentől rendelt különbségeket. Így létezett például a hadakozók rendje (bellatores, azaz nemesség), akiknek feladata volt a társadalom védelme, de pl. nem volt feladata a földeken zajló munka, hiszen emellett a középkori harcmodort nem is lehetett volna gyakorolni. Ugyanakkor a dolgozók (laboratores, azaz jobbágyok) Istentől rendelt kötelessége volt a társadalom működéséhez szükséges munka elvégzése, ugyanakkor senki sem várta tőlük, hogy az életüket kockáztatva ők védjék meg a társadalmat. Ennek megfelelően tehát a középkori felfogás szerint a társadalom minden csoportjának megvoltak az Istentől rendelt jogai és kötelességei, egyik sem tekinthető előrébbvalónak a másiknál, ha jól élte életét, mindenki ugyanannyira üdvözülhetett, vagy elkárhozhatott. Ugyanez igaz a nemek közötti különbségtételre: bár a nők politikai-gazdasági-közéleti tekintetben kevesebb joggal bírtak, szerepük mégis magától értetődően pótolhatatlan volt a társadalom működésében az élet számtalan területén különös tekintettel az anyaságra, vagy a család fenntartására. Az említett jogi különbséget alapvetően a Bibliára vezették vissza, amely szerint a nőt a férfi oldalbordájából teremtette Isten, valamint Éva csábította a paradicsomi ősbűn elkövetésére Ádámot. Ugyanakkor a másik oldalon Szűz Máriát minden emberi teremtény közül a legmagasabb tiszteletben részesítették, mint az ember megváltásában közreműködő személyt. Ezek után nem meglepő, hogy a középkorban számos nagyformátumú királynőt, régens asszonyt, özvegy birtokos asszonyt vagy akár apácarendfőnököt ismerünk. Születési jogon tehát a nők akár a politikai élet legmagasabb szintjeire is emelkedhettek.
Magyarországon a rendi korban az európainál is komolyabb jogokkal bírhattak nők. Özvegy birtokos asszonyok a szokásjog értelmében részt vehettek a vármegyegyűléseken és szavazhattak is ott akár tisztviselőkre, akár országgyűlési követekre. Sőt főrendű férjük halála esetén az özvegy nők távol lévő főrendként követ útján a törvényhozási jogot is gyakorolhatták a felsőtáblán! Nők adott esetben politikai tisztségeket is betölthettek! A magyar királynék örökös jogon Moson vármegye főispánjai voltak, de esetenként tudunk más női főispánokról is: a 16. században például Czobor Erzsébet Árva-, míg Zrínyi Ilona Sáros vármegye élén állt. Sőt, Werbőczy Hármaskönyvében szerepel, hogy a nők „teljeskorukat” (azaz nagykorúságukat) 16 évesen, míg a férfiak csak 24 évesen érték el!
Furcsa módon tehát a polgári, népképviseleti berendezkedések bevezetésekor a nők jogai némileg csökkentek – ugyanis elvesztették a rendi kiváltság útján örökölt jogaikat. Ezzel ellentétben főképpen az ipari forradalom következtében zajló társadalmi változások a nők közéleti szerepének erősödéséhez vezettek. A 19. században egyre többen költöztek városokba, ezzel felbomlottak a hagyományos falusi közösségek, illetve az ipari üzemekben és a kialakuló polgári államok hivatalaiban egyre több olyan munkakör jelent meg, melyet nők is el tudtak végezni. Természetesen a felvilágosodás emberi egyenlőséget hirdető gondolatából is egyenesen következett a női egyenjogúság. Ennek nyomán jelent meg először Nyugat-Európában a szüfrazsett mozgalom, melynek neve a legfontosabb elérendő női jog, azaz a szavazójog angol megfelelőjéből [kiírni a videóba: suffrage /lat. suffragium/] származik. A mozgalom nem riadt vissza az erőszakos megmozdulásoktól sem, akár a politikai merényletekig bezárólag. Érdekes, hogy nők részvételével a szavazójog kiterjesztése ellen is indult mozgalom, benne sok esetben jól szituált, képzett úri nőkkel. Leginkább a társadalmi hagyományokat féltették a nők politikába való bevonásától. A választójogot ellenző egyik 20. századi svájci nőszervezet mottója volt: „Egy jó anyának több hatalma van, mint egy szorgos szavazatot követelőnek.”
Nem meglepő, hogy a női választójog először a telepesgyarmatokon jelent meg. Egyfelől az itt újonnan alakuló társadalmakban kevésbé voltak meghatározók a történelmi hagyományok, másfelől a telepes-lét viszontagságai miatt általában aránytalanul sok volt férfi és kevés a nő, így a politikai életben nem volt akkora súlya a kérdésnek. A világszintű elsőség a még állami státuszt nem elérő amerikai Wyomingot illeti meg, ahol a demokraták abban bíztak, hogy a női szavazók az ő oldalukra billentik el a republikánus kormányzóval szemben az erőviszonyokat – illetve azt is remélték, hogy a szabályozás vonzó lesz a nők számára és így többen költöznek oda, csökkentve az aránytalanul nagy férfi túlsúlyt. Ennek megfelelően itt már 1869-ben bevezették a női választójogot, igaz, hogy a szövetségi szinten, a teljes Egyesült Államokban csak 1920-tól szavazhattak a nők. Országos szinten elsőként a világon Új-Zélandon fogadták el a női szavazójogot, 1893-ban, majd őket követte Ausztrália 1902-ben. Európában elsőként Finnországban szavazhattak a nők 1906-tól kezdve.
Magyarországon az alkotmányos, népképviseleti berendezkedés bevezetése után először 1871-ben országgyűlési vitában merült fel a női választójog gondolata, ám a felszólaló Madocsányi Pál kévpiselő, özvegy nők választójogát illető beszéde kapcsán a Képviselőházi Napló csak annyit jegyzett meg, hogy a honatyák „derültséggel fogadták”. A Magyarországon is meginduló társadalmi változásokat azonban nem lehetett visszafordítani. A nőnevelés reformkori úttörői (Brunszvik Teréz, Teleki Blanka, Leövey Klára) után az egyik első, a nők jogaira figyelmet felhívó, nagy hatású közéleti szereplő Hugonnai Vilma volt, aki Svájcban orvosi egyetemet végzett és hosszú küzdelem árán ismertette el Magyarországon orvosi diplomáját, így ő volt az első női orvos Magyarországon. 1895-től már itthon is megnyíltak az egyetemek a nők előtt, majd pedig megalakultak a női emancipációt célul kitűző egyesületek, sőt a Nők és Társadalom folyóirat is, a legismertebb magyar feminista, Bédy-Schwimmer Róza szerkesztésében. Legfontosabb céljuk természetesen a választójog elérése volt, aminek során – szemben a nyugati szüfrazsettekkel – tartózkodtak az erőszakos eszközöktől. Elsőként az 1917-es Vázsonyi-féle választójogi tervezetben jelent meg a női választójog, ami országgyűlési vitára is került, de végül a megszavazott törvényből a vita során kikerült ez a passzus. A női választójog végül a Károlyi-kormány javaslatára hozott 1918-as I. néptörvénnyel emelkedett törvényerőre: ennek nyomán a nők 24 éves koruktól további megszorítás nélkül szavazhattak (férfiak esetében 21 év volt a korhatár). A dolog szépséghibája, hogy a Károlyi-kormány nem sietett a választás kiírásával, így a kommunista hatalomátvétel miatt végül egyetlen választást sem tartottak ezen törvény alapján. A női választójogot a Tanácsköztársaság is helybenhagyta, sőt 18 évre szállította le egységesen a korhatárt, ám az 1919 áprilisában tartott választások minden más tekintetben nélkülözték a legitimitás kellékeit, az egész voksolás a választások karikatúráját jelentette – kezdve azzal, hogy egyetlen pártra lehetett szavazni. Az első választójogi szabályzást, mely alapján többpárti, valódi választásokon nők is szavazhattak, a sors iróniájaként nem valamelyik baloldali politikai irányzat, hanem az ellenforradalmi Friedrich-kormány valósította meg. Ennek értelmében nők és férfiak egyaránt 24 éves kortól, titkosan választhattak, igaz a nők esetében az írni-olvasni tudást is előírták. Az összehasonlítás kedvéért pedig érdemes látni, hogy olyan nyugati országokban is, mint Olaszország vagy Franciaország erre a II. világháború végéig kellett várni a női válaszójogra, sőt Svájc esetében 1971-ig! Visszatérve a Horthy-korszak Magyarországához: 1922-ben a Bethlen-kormány rendeleti úton szűkítette a választójogot. A nőket érintő legfontosabb változás, hogy a választójog korhatárát 30 évre emelték (szemben a férfiak 24 évével), valamint hat évnyi iskolai végzettséget is előírtak. Érdekes, hogy utóbbi kritériummal szemben a jogszabály megelégedett 4 évnyi iskolai végzettséggel is, ha az adott nőnek legalább három gyermeke életben van (akik közé a háborúban hősi halált halt gyermeket élőként beleszámították). A későbbiekben sem a választójogi rendelet törvényerőre emelése, sem a titkos választást ismét bevezető 1938-as választójogi szabályozás a női választójog tekintetében nem hozott újdonságot. A folyamat végpontjaként az 1945-ös választójogi szabályzás tette teljesen egyenlővé a női és férfi szavazatokat: ekkortól Magyarországon minden nő és férfi ugyanúgy szavazhat.