Könyvismertetés
Talpra állás Szakály módra
Recenzió Szakály Sándor új gyűjteményes kötetéről.
Dr. Nánay Mihály
Talpra állás Trianon után. Interjúk, esszék, tanulmányok. Facultas Humán Gimnázium – Magyar Napló. Budapest, 2021. 351 o.
Szakály Sándor nevét a történelem iránt érdeklődő olvasóknak nem szükséges bemutatnunk, hiszen a két világháború, valamint az azok közötti időszak elismert szaktekintélye, véleményével, interjúival, írásaival nemcsak a szűkebb szakmai közeg, hanem a szélesebb nyilvánosság is gyakorta találkozhat. Mindezt ráadásul a tavalyi évben Széchenyi-díjjal is elismerték. De hogy ezek a gondolatok ne süllyedjenek az online médiafelületek gyorsan gördülő hírfolyamának régebbi rétegeibe vagy az adott újságok és periodikák könyvtári polcaira, Szakály Sándor – más kiváló történészekhez hasonlóan –időről időre gyűjteményes kötetekben jelenteti meg írásait (mint például korábban: Történelem és publicisztika [2015], Történelmünkről – hosszabban, rövidebben [2018], Múltunkról és jelenünkről [2018]), hasonlóan jelen recenziónk tárgyához.
Az említettekkel összehasonlítva azonban jelen kötetnek már a címadása is „extra” jelentéssel bír: „talpra állás”. Ez egyfelől természetesen szól a száz évvel ezelőtti időszak fő problémáiról, másfelől a szerző személyes élethelyzetéről is. Eddigiekben ha Szakály professzortól személyes gondolatokat olvashattunk, úgy leginkább szűkebb pátriája, Somogy és azon belül is szülőfaluja, Törökkoppány és családja iránti megbecsülését és háláját fejezte ki. Ezúttal azonban a könyv ajánlásában és a bevezetőben olvashatjuk, hogy 2019–20-ban igen súlyos betegségen esett át, 226 napot töltött kórházban, és utána is még hónapok teltek el a valós talpra állásig. Így tehát jelen kötet nemcsak témájában, hanem a szerző személyes életében is a talpra állás dokumentuma.
A kötet három fő egységre oszlik. Az első blokkban az elmúlt években különböző print és online periodikákban megjelent interjúkat olvashatjuk. Minthogy a kötetben szereplő műfajok közül az interjú a legszabadabb, magától értetődően itt találjuk a legszélesebb tematikus horizontot (de talán leginkább a Trianon köré szerveződő beszélgetések dominálnak, köztük a kötet címét is adó interjú). A második egységben a szerző rövidebb-hosszabb publicisztikáit találjuk, általában valamilyen fontos 20. századi évforduló (például a második világháborúba való belépés 80. évfordulója) kapcsán. A kötet legterjedelmesebb, harmadik fejezetét a tanulmányok alkotják. Ezek sorában Szakály Sándor közelebbi kutatási témáját, a két világháború korának hadtörténetét találjuk meg legnagyobb arányban (például a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregének létrehozása, a Nemzeti Hadsereg létrejötte stb.). Itt külön is meg kell említeni, hogy a szerző interjúiban is említett fontos tudományos célkitűzésének (a két világháború közötti Magyarország katonai felső vezetésének összefoglaló bemutatása egy életrajzi munkában) megvalósításából ízelítőt adva annak két részletét már jelen kötetben is megtalálhatjuk: a magyar királyi Honvéd Ludovika Akadémia parancsnokainak, valamint a Ludovika II. Főcsoportja parancsnokainak életrajzi adatait, melyek kutatóknak, de érdeklődőknek is hasznos támpontot adnak a téma feltérképezéséhez.
A teljes kötetet végigolvasva az érdeklődő széles áttekintést kaphat a 20. század első felének magyar történeti kérdéseiről, különösen hadtörténeti vonatkozásban. Az egyes írások azonban önmagukban is kerek egészet alkotnak, így célszerű lehet válogatni közülük. Az alábbiakban is ezt a módszert választjuk, a legérdekesebbnek talált egy-egy interjút, esszét és tanulmányt járjuk körül kicsit közelebbről.
Az interjúk sorában utolsó helyen szerepel az 1945-ös kitörés 76. évfordulóján készített, Elkerülhető lett volna Budapest elpusztulása? című beszélgetés. Az interjúnak az évforduló mellett különös aktualitást adott egy újonnan előkerült dokumentum. A VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár Kocsis László vezérkari ezredes (a Ludovika Akadémia egykori parancsnoka) által készített kézirathoz jutott hozzá, melyben a Budapestet védő magyar alakulatok parancsnokáról, Hindy Ivánról szerepel egy részletes leírás. E dokumentum több új információval gazdagítja a főváros ostromáról alkotott véleményeket. Egyértelműen kiderül belőle, hogy a német hadvezetés nem fogadta el a még korábbi, december 30-án reálisan végrehajtható kitörés tervét, azaz Budapest egyértelműen Bécset és a Német Birodalom területeit is védte. A dokumentum – Almay Béla vezérkari ezredesre mint szemtanúra hivatkozva – hírt ad arról is, hogy a jól ismert Osztyapenko és Steinmetz parlamenterek mellett volt egy harmadik, sikeres szovjet küldetés is, ugyanis december 27-én Hindy Ivánnál orosz küldöttek jártak a megadás feltételeit felkínálva, ám azokat Hindy elutasította. A legfontosabb állítás az összegzésnél található, amivel a recenzens is csak egyetérteni tud: „Nonszensz náciknak nevezni azokat, akik fejet hajtanak Budapest védői előtt. Mondhatta volna a katona a Kárpátokban is, hogy »akkor tegyük föl a kezünket!«, vagy történhetett volna minden hasonlóan, mint Bécs esetében, de ehelyett az emberek vállalták, hogy amíg lehet, megvédik a várost. Ott volt például az Egyetemi Rohamzászlóalj, melyben még zsidó munkaszolgálatosok is harcoltak a szovjetek ellen […]. Ezek az emberek a hazájukat védték.”
Szakály Sándor egyik védjegye a lehető legpontosabb fogalmazás. Jelen sorok írója is több alkalommal kapta már meg kritikaként, hogy a főherceg kifejezés helyett miért és mennyiben volna pontosabb, közjogilag helyesebb a magyar királyi herceg kifejezés használata. Ugyanez a precizitás jelenik meg Szakály professzor Magyarország második világháborús hadba lépését körüljáró írásában is (Hadba lépés a Szovjetunió ellen). A szerző már hosszú ideje minden lehetséges fórumon felemeli a szavát az 1941-es évvel kapcsolatos pontatlanságok ellen, hiszen a jogilag egyértelmű tényállást a hadiállapot beálltának kihirdetése jelenti. Tény ugyanis, hogy Magyarország nem üzent hadat a Szovjetuniónak, hanem a hadiállapot az 1941. június 26-i szovjet légitámadások után állt be, amit a magyar fél csak deklarált. E témának különösen erős aktualitást ad az orosz–ukrán háború és az azzal kapcsolatos nyugati törekvések. Szinte kísértetiesen összecsengenek a mai gondolatokkal Werth Henrik 1941-es érvei, melyekkel a háborúhoz való csatlakozás szükségességét támasztotta alá: „[…] 3. mert erre kötelez keresztény nemzeti alapon álló világnézetünk és a bolsevimussal szemben foglalt állásfoglalásunk úgy a múltban, mint a jelenben is; 4. mert politikailag a tengelyhatalmak mellett véglegesen lekötöttük magunkat”. Az esszének további fontos üzenete, hogy a korabeli eseményeket ne „az utólagos előrelátás bölcsességének” birtokában vizsgáljuk, hanem a korabeli körülmények között, így sokkal reálisabb és valósabb képet kaphatunk a korszakról. Ennek kapcsán álljanak itt a szerző e téren legfontosabb gondolatai: „A Magyar Királyság politikusainak és katonai vezetőinek többsége – az adott időszak katonai elemzőihez hasonlóan – úgy vélekedett, hogy egy esetleges német–szovjet háború gyors lefolyású lesz és az német sikert hozhat. […] A trianoni békediktátummal »kényszerpályára küldött« Magyarország katonai és politikai vezetőinek nagy többsége 1941 júniusában úgy látta, hogy a Szovjetunió elleni háborúban való részvétel Magyarország javát szolgálhatja.” Mindez pedig akár elgondolkodtató tanulságul szolgálhat mai korunkban való tájékozódáshoz is.
A tanulmányok sorát az 1918-as összeomlás katonai kérdéseit vizsgáló írás nyitja (Katonai összeomlás és az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása). A szerző objektíven foglalja össze a kérdés legfontosabb tényeit, ám az írást olvasva az örök kérdés vetődik fel: vajon előre meg vannak-e írva a történelem fordulópontjai a nagy társadalmi-gazdasági folyamatok szorításában? Mennyiben fogadható el a determinizmus és mennyiben állíthatók középpontba a személyiségek, valamint a személyes döntések? Véleményünk szerint ez utóbbi elem az 1918–1919 kérdését vizsgáló szakirodalomban (így részben a vizsgált tanulmányban is) viszonylag háttérbe szorul. Úgy véljük, az összeomlás egyik legfontosabb tényezője, hogy nem létezett (vagy nem jutott meghatározó pozícióba) markáns akarat, önmagát beteljesítő pozitív jóslat (hit) az ország fegyveres védelmére, egyben tartására. Ehhez képest minden további kérdés (a hadiipar teljesítőképessége, a katonák morálja, a nemzetiségek ellenállása, stb.) másodlagos körülmény. Éppen ezért úgy véljük, hogy az összeomlás (vagy legalábbis annak mértéke) nem szükségszerű következmény, hanem ahhoz számos emberi döntés vezetetett, melyek közül csak néhányat idézünk a tanulmányból: „A hazatérő – nem egy esetben a katonai fegyelmet fenn- és betartó – alakulatokat fegyvereik leadására szólították fel, és a leszerelt legénységet gyakorlatilag «szélnek eresztették». […] A Katonatanács tevékenysége csak a züllesztéssel és a fegyelem aláásásával illethető.” Mindezek fényében a korabeli vezetés legsúlyosabb hibája (a következmények felől nézve bűne), hogy a tanulmány következő idézetében foglaltak csak túl későn valósultak meg: „az antant korábbi ígéreteiben – kérdés, hogy voltak-e egyáltalán olyanok, amelyeket komolyan lehetett venni – bízók rá kellett, hogy döbbenjenek: a legyőzöttek esetében ismét a rómaiak által alkalmazott elvvel kell szembenézniük: vae victis – jaj a legyőzötteknek!”
A Horthy Miklós 1919-es karrierjét, valamint a Nemzeti Hadsereg kialakulását vizsgáló tanulmányok mellett a Rőder Vilmos honvédelmi miniszter és Vattay Antal kormányzói főhadsegéd életét összefoglaló írásokat emelnénk ki (Rőder Vilmos – katona és/vagy politikus?; Tábornokból „templomszolga”). Mindkét tábornok szédületes katonai pályát futott be, a katonai döntéshozatal legmagasabb szintjére jutva. Különösen megdöbbentő 1944 utáni sorsuk: Rőder Vilmos illegalitásba vonult a nyilas hatalommal szemben, és a svéd követség igazolta a német megszállókkal szembeni fellépését. Az antifasiszta múlt ellenére 1951-ben őt is kitelepítették Békés megyébe, és csak évek múltán térhetett vissza Budapestre, ahol teljes elfeledettségben halt meg. Vattay Antal is hasonló sorsra jutott: 1944-ben, a kiugrási kísérlet bukása után a németek letartóztatták és internálták, majd a nyugati hadifogságot is megjárva csak 1946-ban térhetett haza. Hiába élt azonban később visszavonultan Budapesten, 1950-ben az ÁVH letartóztatta és az 1946: VII. tc. („hóhértörvény”) alapján – demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vádjával – tíz év börtönbüntetésre ítélték. 1957-ben büntetését három év próbaidőre felfüggesztették, életét mint egy budapesti plébánia irodistája fejezte be.
Bízunk benne, hogy a fent bemutatott példák meggyőzően illusztrálják, milyen átfogó vagy éppen elmélyült, nem utolsósorban pedig érdekes képet kaphat 20. századi történelmünk sorsdöntő kérdéseiről, aki elolvassa Szakály Sándor Talpra állás Trianon után című kötetét. A szerzőnek csak azt kívánhatjuk, hogy még sok hasonló kötetet publikáljon, és várjuk a katonai felső vezetést bemutató mestermunkát is!
