Film-történelem

Egy arisztokrácia búcsúja

A párduc

Dr. Hahner Péter

 

Luchino Visconti: A párduc (Il gattopardo), 1963. 186 perc. Olasz–francia, színes.

 

 

Hát igen, a filmcímekkel mindig baj van. Az angol cím (The Leopard) leopárdra utal, a magyar cím párducra, holott minimális nyelvismerettel is nyilvánvaló, hogy az olasz címben gepárd szerepel. A magyar forgalmazók azonban ártatlanok, a hibát a regény fordítója követte el, s annak első magyar nyelvű megjelenése óta senki sem próbálta kijavítani e tévedést.

 

 

A filmmozi plakatja. Forrás Wikipedia (1)

A film plakátja. Forrás: Wikipedia

 

Lampedusa fejedelme

 

A legritkább esetben sikerül a regényirodalom klasszikusaiból olyan filmet készíteni, amely a filmművészetnek is klasszikusa lesz. Ezúttal sikerült. A szerző, Giuseppe Tomasi di Lampedusa (1896–1957) Lampedusa fejedelme, Palma di Montechiaro hercege, Torretta bárója volt, olasz címei mellett ráadásul első osztályú spanyol grand. Vagyis a szicíliai arisztokrácia egyik legelőkelőbb családjából származott. Harcolt az első világháborúban, majd hadifogoly volt Magyarországon, s hamarosan megörökölte apja címeit. Regényét két kiadó is visszautasította, s csak egy évvel a szerző halála után jelent meg. A konzervatívok hevesen támadták az arisztokrácia és az egyház ábrázolása, a baloldaliak pedig a nemzeti egyesítés illúziómentes bemutatása miatt. A regény azonban egy év alatt huszonöt kiadást ért meg, világszerte bestsellerré vált, és 1959-ben elnyerte a legtekintélyesebb olasz irodalmi díjat, a Premio Stregát.
Roger Ebert amerikai filmkritikus úgy fogalmazott, hogy „A párducot az egyetlen ember írta meg, aki megírhatta, az egyetlen ember rendezte, aki megrendezhette, és az egyetlen ember szerepel benne, aki a főszerepet eljátszhatta.” Az író arisztokrata volt, aki egyik dédapja emlékiratait használta fel, Visconti annak az uralkodó osztálynak a leszármazottja volt, amelynek világát bemutatta, Burt Lancaster pedig olyan erővel sugározza a herceg érzéseit, hogy aligha tudunk mást elképzelni a szerepében.

 

 

Garibaldi partraszáll

 

A regény és a belőle készült film cselekménye 1861-ben és az ezt követő években játszódik, az olasz egyesítés idején, amikor Garibaldi partra szállt az „Ezrek” élén Szicíliában, s a történelem radikális fordulatot vett. A Nápoly–Szicíliai Királyságot ekkor csatolták az egységes olasz államhoz. A főszereplő, Salina hercege, a köztiszteletben álló arisztokrata elfogadja az új helyzetet. Tisztában van vele, hogy osztálya háttérbe szorulásával a régi értékek egy része is elvész, de tudja, hogy nem tehet ez ellen semmit. Inkább a maga eszközeivel segíti családja újabb nemzedékének törekvéseit, valamint a távolról sem kifinomult, kifejezetten műveletlen, de nagyravágyó polgárság felkapaszkodását. Tudja, hogy az új rendszer sem lesz becsületesebb a réginél, de sztoikusan átadja a helyét a társadalomban, a családban és az életben – felkészülve a halálra. (Negyvenöt éves ugyan – de ez abban a században időskornak számított.)

 

Hercegek alkotása

 

A regény tele van mitikus utalásokkal, Szörényi László a naturalizmus, történeti irónia és mitologizmus sajátos elegyeként jellemezte. A rendező azonban alighanem jól tette, hogy a mitikus utalásokkal nem terhelte meg a filmjét. Ő történelmi, társadalmi és lélektani drámát készített. Filmjében ott kavarog a 19. század szicíliai társadalma, büszke hercegnők, aggódó papok, intrikáló politikusok, hűséges cselédek, nagyképű katonatisztek és vérbő prostituáltak, akiket talán sohasem ábrázoltak ilyen érzékletesen és emlékezetesen. Szemtanúi lehetünk a palermói utcai harcoknak, a hercegi birtokra való megérkezés szertartásának, részt veszünk egy véget nem érő bálon, ünnepi misén, díszes vacsorákon és politikai választásokon. Bepillantást nyerünk a hercegi hálószobába, az országúti fogadók világába s még egy főnemesi bál mellékhelyiségébe is. Alberto Moravia olasz író a film megtekintése után kijelentette: „Ez Visconti legtisztább, leginkább kiegyensúlyozott és legpontosabb filmje.” Valóban az, korhűségét jól jelzi, hogy Claudia Cardinale kapott egy 19. századi, hímzett zsebkendőt, amit a kézitáskájában őrzött – és a filmben elő sem kellett vennie.

 

 

Szereposztás: Cserkaszov, vagy Lancaster

 

A színészek kiválasztása nem is lehetett volna sikeresebb, többen is valószínűleg e filmben nyújtották életük legjobb alakítását. Claudia Cardinale talán sohasem volt ilyen gyönyörű, Alain Delon pedig ilyen vonzó. Felejthetetlen monológot ad elő Serge Reggiani a vadász, Don Francisco Ciccio Tumeo szerepében: ő az egyszerű kisember, aki legalább egy gesztussal jelezni kívánta a megbuktatott uralkodó iránti háláját – de ezt az új rendszer máris megalázó módon megakadályozta. Emlékezetes alakítást nyújt Paolo Stoppa a felkapaszkodó kispolgár és Romolo Valli is az arisztokratákat tanulmányozó, öntudatos, de óvatos pap szerepében. Még a fiatal Terence Hill is felbukkan egy mellékszerepben. De Burt Lancaster alakja mögött valamennyien eltörpülnek. Ezt a filmet ő „viszi a vállán”, a néző az első perctől nem a színészt látja, hanem a méltóságteljes, férfias, idősödő, bölcs Salina herceget, aki olyan erős, hogy olykor könnyedén felemel egy felnőtt férfit, de a film utolsó jelenetében az utca sarába térdel az oltáriszentséget vivő pap láttán.
Burt Lancaster így emlékezett vissza a szerepek kiosztására: „Eredetileg egy oroszt (Nyikolaj Cserkaszovot) akartak, de ő túl öreg volt. Aztán Lawrence Olivier-t akarták, de ő túl elfoglalt volt. Amikor engem javasoltak, Visconti így kiáltott: »Ó, nem! Egy cowboyt?« De éppen befejeztem az Ítélet Nürnbergbent, amit ő megnézett, és szüksége volt hárommillió dollárra, amit a 20th Century-Fox biztosított számára, ha amerikai sztárt alkalmaz, így aztán bekövetkezett az elkerülhetetlen. És egy gyönyörű házasság lett belőle.”

 

A teljes siker

 

Nino Rota csodálatos filmzenéje rendkívül nagy szerepet játszik abban, hogy A párduc oly jelentős sikert aratott. A film elnyerte a cannes-i filmfesztivál díját és a David di Donatello-díjat, olasz díjakat kapott a producer és a papot játszó Romolo Valli. Az Olasz Filmkritikusok Nemzeti Szindikátusa három díjat ítélt meg a filmnek, Visconti két Sant Jordi-díjat kapott érte, az amerikai National Board of Review a legjobb külföldi filmként díjazta. Még a Vatikán is a 45 „nagy film” közé választotta a művészet kategóriájában. A The Guardian magazin szerint ez minden idők legjobb regényadaptációja, a torontói nemzetközi filmfesztivál pedig a 100 alkotás közé választotta, amit minden filmbarátnak látnia kellene.
A film eredetileg 205 perc hosszúságú volt, de Cannes-ban már egy 195 perces változatot mutattak be. Visconti a 187 perces változatot kedvelte legjobban. Sajnos a brit és amerikai forgalmazók 161 percre csökkentették a film hosszát. A blu-ray lemezeken szerencsére a 185 perces változat látható.

Close Bitnami banner
Bitnami