A palmiryi vérengzés

Katyń náci párja – 1940. június 20.

2022.06.20.

Kovács Örs

Nem sok olyan nép volt a II. világháború vérzivataros éveiben, amelyet egyszerre két nagyhatalom is el akart szinte törölni a föld színéről. Valószínű, hogy a lengyel elit megsemmisítését közösen hajtotta végre az országot az 1939. augusztusi Molotov–Ribbentrop-paktum alapján két oldalról lerohanó Németország és Szovjetunió. Ugyanis az előkerült dokumentumok alapján kiderült, hogy a Gestapo és az NKVD illetékesei több alkalommal is egyeztettek Zakopanéban, valamint Krakkóban 1940 februárja és áprilisa között, aminek során az egykori lengyel vezetés lefejezése is többször téma volt.

Lengyelország németek által elfoglalt területein felállították a Lengyel Főkormányzóságot, élén Hans Frankkal. A német megszállással szemben megalakult a Lengyel Földalatti Állam nevű ellenállási szervezet, amely fegyveres harcra szólította fel a lengyeleket. A németek ezt igyekeztek felszámolni, ezért tömeges letartóztatásokba kezdtek, megteltek a börtönök, sok lengyel hazafit, valamint katolikus papot és tanárt pedig koncentrációs táborokba hurcoltak, majd elkezdték a tömeges kivégzéseket. A németek a megszállás első hónapjaiban a lengyel parlament mögötti parkban több száz lengyel polgárt végeztek ki. A nemzetiszocialista ideológiát valló hatalom, tartva a kivégzések nyilvánosságra kerülésétől és az ellenállás fokozódásától, úgy döntött, hogy a Varsótól 30 kilométerre lévő Palmiry falu melletti erdőben fogja titokban folytatni a gyilkosságsorozatot. Amikor az ellenállás „szabályos” ítélethozatal után kivégezte a lakásán a félig lengyel, félig osztrák Igo Sym kollaboráns színészt, a megszállók huszonegy ártatlan ember vérét ontották ki, köztük két egyetemi professzorét. Majd amikor egy német polgármesterrel végeztek Legionowóban, mintegy 190 ember vérével kárpótolta magát a megtorló gépezet. Ezek az esetek már mind Palmiryben végződtek.

Az áldozatok három csoportból kerültek ki: a lengyel elit, az ellenállók és a zsidók. A tudatos kivégzések 1939. december 7-én és 8-án vették kezdetüket Palmiry közelében, a Kampinos-erdőben, egy tisztáson. A következő hónapokban többször érkeztek ide halálos szállítmányok. A kivégzéssorozat 1941-ig tartott, és összesen 1800 ember esett áldozatául. Katolikusok és zsidók, többnyire a varsói Pawiak, kisebb részben a Mokotów börtön rabjai. A vérengzések legpontosabban dokumentált eseménye 1940. június 20–21-én történt, amikor a lengyel politikai, kulturális és társadalmi elit 358 tagját gyilkolták meg egyetlen művelet során. A katyńi és a piaśnicai vérengzéssel együtt ez az esemény, illetve helyszín a lengyel értelmiség és a lengyel öntudat elpusztítási kísérletének szimbólumává vált.

A vérengzéseket a Gestapo irányításával a Varsóban állomásozó Ordnungspolizei és Reiter-SS tagjai hajtották végre, a műveleteket a Gestapo tisztjei felügyelték. Azokon a napokon, amikor a kivégzéseket végrehajtották, a lengyel erdészeti dolgozókat szabadnapra küldték, ezután a területet német fegyveresek vették körül, nehogy illetéktelenek bejussanak. A kivégzők úgy rendezték, hogy az áldozatok az utolsó pillanatig ne tudják, mi vár rájuk, akik ennek köszönhetően nem álltak ellen. Az áldozatokkal elhitették, hogy koncentrációs táborokba mennek, mivel személyes holmikat és felszereléseket vihettek magukkal a teherautókra. A megtévesztés részét képezte még, hogy olykor még az irataikat is visszaadták nekik, esetleg plusz étkezést kaptak az utazás előtt, illetve nem a „hagyományos” hajnali időpontban, hanem alkonyatkor került sor a vérengzésre. Amikor az erdei helyszínből a foglyok gyanút fogtak, elkezdték kidobálni személyes tárgyaik egy részét, hátha rátalál valaki.

A kivégzéseket minden alkalommal gondosan előkészítették. A tömegsírokat az Állami Munkaügyi Szolgálat (Reichsarbeitsdienst, RAD) Łomnában és a Hitlerjugend Palmiryban állomásozó egységei néhány nappal korábban megásták. A sírok általában 30 méter hosszú és 2,5-3 méter mély árkok voltak. Ha kisebb csoportokat vagy egyes személyeket öltek meg, akkor csak kráterszerű gödröket ástak, vagy egyszerűen ráhúzták a földet az áldozatokra. Az előre megásott tömegsírokba bekötött szemmel lőtték bele őket. A tömegsírokat igyekeztek eltüntetni, mohát, fenyőt telepítettek rájuk. Sőt, értesítést küldtek a családtagoknak, hogy hozzátartozóik „természetes okból elhunytak”.

Ekkor végezték ki többek között Lengyelország kétszer is megválasztott köztársasági elnökét, Maciej Ratajt. Ugyanúgy itt ért véget az 1932-es, Los Angelesben rendezett olimpia 10 ezer méteres bajnokának, Janusz Kusocińskinek az élete is, aki a II. világháború kitörése után pincérként dolgozott, de titokban a lengyel ellenállást segítette. Itt halt meg Jan Pohoski, Varsó háború előtti alpolgármestere, Ludomir Skórewicz, a varsói járás háború előtti elöljárója, Halina Jaroszewiczowa parlamenti képviselő, Henryk Brun gyáriparos, volt parlamenti képviselő, a Lengyel Kereskedelmi Szövetség elnöke és számos jeles író és publicista is. A beazonosítottak közel 1100 fős névsorából is látszik, hogy a németek nem véletlenszerűen, hanem nagyon is tudatosan válogatták ki áldozataikat.

Titokban mégsem maradt semmi. Palmiry falu lakosai, Adam Herbański erdész és a Lengyel Erdészeti Szolgálat munkatársai nemcsak a lövéseket hallották, hanem még a tömegsírokat is megjelölték. A háború után 24 tömegsírt tártak fel, a közel 1800 áldozatnak azonban alig több, mint a felét tudták csak azonosítani. 1941. július 17-ét követően a német hatóságok beszüntették a tömeggyilkosságokat Palmiryban. Valószínűleg rájöttek, hogy a lengyel ellenállás és a polgári lakosság tisztában van azzal, ami Palmiryban zajlik.

Van-e különbség Katyń és Palmiry között? Természetesen, és nem csak az elkövetőket illetően. A nácik ugyanis mindent pontosan dokumentáltak, fotókat is készítettek. Katyńban hadifoglyokat, elsősorban katonatiszteket végeztek ki a szovjetek, addig a nácik Palmiryben művészeket és értelmiségi civileket, köztük nagyjából minden tizedikként nőket, életkorra való tekintet nélkül. A legfiatalabb áldozat 16 éves volt. Voltak olyan családok, amelyeket mindkét szélsőséges diktatúra ebben a formában sújtott: például 32 évet élt Janina Lewendowska, a katonacsaládba született pilóta, aki a katyńi mészárlás egyetlen női áldozata volt, és akinek húga, Agnieszka a palmiryi vérengzés során halt meg. Vád, eljárás, ítélet egyik esetben sem született, az áldozatok legtöbbször a helyszínen ismerték fel, mi fog velük történni. 

A szovjetek szinte alig dokumentáltak valamit Katyń kapcsán, a kijelölt néhány fős végrehajtó alakulat nem is lett volna képes még leltárt is készíteni az öldöklés menetéről. A különféle előkészítő iratokat és jelentéseket pedig kevés kivétellel mind megsemmisítették az 1950-es években Hruscsov engedélyével. A Palmiryban történteket nagy figyelemmel rögzítették fényképeken, listákon és másféle dokumentumokon. Mindez részben a háború végén a lengyelek kezére került, és lehetőséget adott arra, hogy néhány személyt bíróság elé állítsanak. Az elkövetők közül Ludwig Fischert, a Lengyel Főkormányzóság varsói kerületének 1939 és 1945 közötti vezetőjét és Jozef Meisinger SS-ezredest a Varsói Legfelsőbb Országos Törvényszék 1947. március 3-án halálra ítélte. Meisingert és Fischert 1947 márciusában a Mokotów börtönben felakasztották.

A magyar közvélemény már 1940. október 18-án tudomást szerezhetett a Palmiryban történtekről. Ekkor jelentette a Londonban működő Lengyel Távirati Irodára és a Reutersre hivatkozva az MTI, hogy a német megszállás alatt lévő területeken naponta hoznak halálos ítéleteket különleges bíróságok, illetve végeznek ki embereket törvényszék mellőzésével. A híradás a Palmiryban kivégzettek számát 5000 főre becsülte, külön kiemelve, hogy az áldozatokat névtelen sírba temették, s a tömeges kivégzéseket „tisztára megtorlásképpen” hajtják végre a varsói harcok miatt. Ennek ellenére jóval kevésbé ismert ma is, mint Katyń, pedig a diktatúrák egyik közös jellemzőjére hívja fel a figyelmet: aki uralkodni akar egy népen, annak a nép lelkiismeretét képviselő értelmiséget kell elpusztítania. Ez azonban sem a vörös, sem a barna diktatúrának nem sikerült, és az áldozatokra történő emlékezéssel ma is erősítjük a diktatórikus rendszerek elutasítását.