Könyvismertetés

Barbara Stollberg-Rilinger: Maria Theresa. The Habsburg Empress in Her Time.

(Mária Terézia. A Habsburg császárné és kora.)

Dr. Hahner Péter

Translated by Robert Savage. Princeton/Oxford. 2021, Princeton University Press. 1045 o. Eredeti kiadás: Maria Theresia. Die Kaiserin in ihrer Zeit. München, 2017, C. H. Beck oHG. (E recenzió az angol nyelvű kiadás alapján készült.)

A Münsteri Egyetem professzor asszonya nagyszabású összefoglaló művet készített Mária Teréziáról – csak a jegyzetei közel másfél száz oldalra terjednek, bibliográfiája pedig hatvan oldalra. Alfred Ritter von Arneth tízkötetes életrajza (1863–79) után alighanem ez a császárné legalaposabb, legtöbb forrást felhasználó, legterjedelmesebb életrajza. Részletes családfák, harminc színes és ötvenkét fekete-fehér illusztráció egészíti ki a szöveget. Információgazdagságát tekintve messze felülmúlja Edward Crankshaw (Maria Theresa, London, 1969), Franz Herre (Maria Theresia: Die grosse Habsburgerin, Köln, 1994, magyarul Mária Terézia, 2001) vagy Jean-Paul Bled (Marie-Thérèse d’Autriche, Párizs, 2001) életrajzi műveit.

A szerző a bevezetőben jelzi, hogy el kíván távolodni mind a tündérmesének beillő életrajzoktól, mind a felvilágosodás és a 19. század nőellenes előítéleteitől. „Mária Terézia ugyanúgy nem illett bele a feminista történészek kategóriáiba, akik áldozati szerepükből akarták felszabadítani az asszonyokat, mint ahogy a tradicionális történészekébe sem, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy a történelmet kizárólag a férfiak csinálják.” (14. o.) Barbara Stollberg-Rilinger az elemzést és narratívát kombinálva hol „mikroszkopikus”, hol „makroszkopikus” megközelítésben, több nézőpontból kívánta bemutatni a császárnét, kerülve minden „hamis intimitást”, saját bevallása szerint oly gyakran idézve a korabeli források ma már idegenül hangzó közléseit, amilyen gyakran csak lehetséges. Ezt azért szerencsére nem vitte túlzásba, mert Mária Terézia képes volt egy mondaton belül három nyelv szavait felhasználni. Egyik levelében például így köszönt el vőlegényétől: „Adieu mäusl, je vous embrasse de tout mon coeur, menagez vous bien, adieu caro viso, je suis la votre sponsia dilectissima.” („Isten veled, egérke, ölellek teljes szívemből, vigyázzon magára, isten vele, drága arc, szerető menyasszonya vagyok.” 54. o.) Ennél csak férje, Ferenc István írt zavarosabban. Azt például, hogy indulatai felülkerekedtek rajta, és sajnálja, hogy nem cselekedett másként, így fejezte ki: „Ma vivasite fig mir Regt an et je vous dret ne lavoyre pas fay pour bocoup.” (164. o.)

Stollberg-Rilinger kötete sok szempontból módosítja az uralkodónőről kialakult, hagyományos képet. Először is: amikor apja halála után átvette a birodalom irányítását, távolról sem volt olyan tapasztalatlan, ahogy azt korábban állították. A császár leányaként és Toscana nagyhercegének feleségeként „már otthonosan érezte magát a »mikropolitika« szférájában” (75. o.), vagyis a főúri családokkal, az egyházi előkelőségekkel, a külföldi követekkel kialakított kapcsolatok megszilárdításában és a patronátus rendszerének működtetésében. Trónra lépésekor a fordulat távolról sem volt oly éles, ahogy ezt néha maga is emlegette. Ezért az osztrák örökösödési háború során sem bizonyult oly tapasztalatlan, védtelen asszonynak, ahogy a korabeli röpiratok állították.

Bármilyen kiábrándítóan is hangzik, az életrajz azt bizonyítja, hogy Mária Terézia tulajdonképpen nem sokban különbözött kora más uralkodóitól. A szerző meggyőzően érvel amellett, hogy a császárné és legnagyobb ellenfele, II. Frigyes porosz király sok szempontból hasonlított egymásra. Mária Terézia számára is dinasztiája tekintélyének, hírnevének és nagyságának megőrzése volt az elsődleges cél. Meg volt győződve róla, hogy Isten felruházta őt mindazon képességekkel, amelyekre az uralkodáshoz szüksége volt, s ezzel magyarázható az a rendkívüli önbizalom, határozottság és kitartás, amellyel szembeszállt valamennyi külső és belső kihívással. Mindennek azonban megvoltak az árnyoldalai is: Mária Terézia saját értékrendje védelmében képes volt súlyos csapásokat mérni bizonyos társadalmi csoportokra, melyeket a vele rokonszenvező életrajzírók csak ritkán emlegetnek. Csehországból meglehetősen embertelen módon száműzette a zsidókat, s kegyetlenül bánt az örökös tartományok protestánsaival. Katasztrofális következményekkel járt az ausztriai prostituáltak Bánátba deportálása is: az első, negyvenkilenc fős csoportból két éven belül húsz fő meghalt, egy pedig elszökött. Mária Teréziát azonban ez nem gátolta abban, hogy éveken át deportáltasson 100-200 fős csoportokat, köztük bűnözőket, csavargókat, cigányokat s a legkülönbözőbb, veszélyesnek tekintett személyeket. Az elcsábított, elhagyott és teherbe ejtett nők büntetését azonban megtiltotta, az egyházközségeket és bábaasszonyokat pedig a támogatásukra szólította fel – minden bizonnyal a nemkívánatos újszülöttek meggyilkolását próbálta ezzel megelőzni. E téren több évtizeddel megelőzte korát.

Rendkívül érdekes a valláspolitikája is. Ugyanis pontosan az Istentől kapott hatalmába vetett hite segítette abban, hogy „fellépjen annak földi szolgái ellen, feláldozva az egyházi kiváltságokat a dinasztikus érdek oltárán. A szuverenitása alapjának tekintett hagyomány szentségébe vetett hite tette lehetővé számára, hogy bármit megtegyen, amit szükségesnek lát. Paradox módon ez tette lehetővé, hogy olykor még szakítson is ezzel a hagyománnyal.” (807. o.)

Mária Terézia uralkodása első évtizedeiben rendkívül ügyesen irányította saját és férje birodalmának komplex gépezeteit. „Más európai udvarokkal összevetve – talán Poroszország kivételével – napirendje valóban rendkívül zsúfolt volt. Amit mások boldogan ráhagytak minisztereikre, Mária Terézia ragaszkodott hozzá, hogy maga végezze el.” (364. o.) A szükségessé vált reformokat ő is nagyhatalmi, katonai szempontok alapján vezette be, mint a többi európai uralkodó. Az ellenzéknek pedig egyszerűen nem állt rendelkezésére legitim, általánosan elfogadott fórum a tiltakozásra, s ezért az utókornak úgy tűnhetett, a császárné az általános egyetértés légkörében kormányzott. A kötetből egy tehetséges uralkodóval ismerkedhetünk meg – aki azonban semmivel sem emelkedett olyan híres kortársai fölé, mint II. Frigyes vagy II. Katalin. Ők az új eszméket képviselő filozófusok támogatóiként váltak híressé – Mária Terézia inkább a hagyományos, paternalista uralkodó szerepében tett szert rendkívüli népszerűségre.

Már életében nagy szerepe volt a róla kialakított mítoszoknak, a bátor hősnő, a gyönyörű asszony, a szerető anya és a mindenki számára megközelíthető uralkodó legendájának. Mindez jelentős mértékben a tudatosan működtetett propaganda és reprezentáció eredménye volt. „Mária Terézia a kommunikáció virtuóza volt, mind szemtől szemben, mind írásban. Akik találkoztak vele, valamennyien elismerték, úgy tudott foglalkozni az emberekkel, hogy azt érezzék, valóban érdeklődik irántuk […] Felesleges lenne feltenni a kérdést, hogy legendás szívélyessége őszinte volt-e vagy színlelt.” (814. o.) A lényeg az volt, hogy (Podewils porosz követ szavaival élve) „csak jó tulajdonságait – ártatlanságát, nagylelkűségét, jótékonyságát, népszerűségét, bátorságát és nemességét – hangsúlyozva gyorsan meghódította alattvalói szívét […] Csak dicséretet hallottam a császárnéról. A nép egekig magasztalta.” (221. o.)

A hangsúlyozott szépség ekkoriban a politikai legitimáció forrása volt: az isteni áldás, erény és tisztaság jele. Mária Terézia olyan ügyesen élt ezzel, hogy egy porosz követ még tizenharmadik gyermeke megszületése után is „Európa egyik leggyönyörűbb fejedelmének” nevezte őt. (256. o.) Ugyanakkor távolról sem volt önhitt, bizalmasai körében gyakran csak „la grosse Therese” (a kövér Terézia) néven utalt önmagára, s már harminckét évesen öregnek és túlsúlyosnak nyilvánította magát egy levélben. A széles körben terjesztett uralkodói portrékon azonban vonzó vonásait hangsúlyozták, mert „szépsége értékes politikai tőke volt”. (257. o.) Akárcsak legendás termékenysége (tizenhat gyermeket hozott a világra), amely birodalma termékenységének és prosperitásának vált a szimbólumává.

A kötet közli annak a korabeli iratnak a képét, amelyre Mária Terézia kávéfoltot ejtett, majd mentegetőző jegyzetet fűzött hozzá. (235. o.) Vagyis személyi varázsának fontos összetevője volt, hogy tudott kedves lenni, bocsánatot kérni, önkritikát gyakorolni – de ez inkább fensőbbségének tudatából származott, mint szerénységből. Ő lehetett elnéző, megbocsátó, mert olyannyira felette állt más embereknek, hogy a sértések nem érhettek fel hozzá. Ami rendkívüli bőkezűségét illeti, az életrajz írója arra a következtetésre jutott, hogy nagyon is szűkmarkúan jutalmazott, de ezt nagy nyilvánosság előtt tette, hogy mindenki hasonló bánásmódban reménykedhessen.

A széles körben elterjedt legenda szerint Mária Terézia szinte kispolgárian családias életmódot folytatott. Ennek egyik illusztrációja lánya, Mária Krisztina híres festménye, amely Mikulás-napi reggeli a császári családban címmel került be a Habsburg Lexikonba (Budapest, 1990. 115. o.). A képen a császárt papucsban és háziköntösben látjuk, amint a kandallónál olvasgatva kávézik, Mária Terézia pedig gondos anyaként felügyeli, amint gyermekei megkapják ajándékaikat. E kép azonban nem a császári család életmódjának ábrázolása, hanem a népszerű holland festő, Cornelis Troots festményéről készült metszet másolata. Mária Krisztina egyszerűen családtagjai arcával helyettesítette a képen látható személyek arcát. (270. o.) Mária Terézia a képen látható kispolgári idillel szemben „a mindennapi életben az udvarnál, gyermekeivel való kapcsolatában, házassági stratégiájával és szinte minden más szempontból korának arisztokratikus szabályait követte”. (259. o.) Gyermekeit (akikkel viszonylag kevés időt tudott tölteni) arra tanította, hogy életük minden pillanatában reprezentálniuk kell. Tökéletesen hamis az a kép, amit az utókor a gyengéd, anyáskodó uralkodónőről alkotott, aki még egy koldusnő gyermekét is szeretettel megszoptatta – ahogy ez Alexander von Liezen-Mayer 1868-ban készült festményén látható. (318. o.) Az igazság az, hogy még a saját gyermekeit sem szoptatta; aprólékos előírások rendelkeztek arról, milyen tulajdonságokkal rendelkező szoptatós dajkáknak kell táplálniuk a császárné gyermekeit.

A legalacsonyabb rangú alattvalók által is megközelíthető uralkodónő legendája a szerző szerint azért terjedhetett el, mert hatalmas birodalma lakosainak csak elenyésző töredéke volt képes eljutni a távoli fővárosba és kísérletet tenni arra, hogy a császárné elé kerüljön. Minél nagyobb akadályokat támasztottak az udvari hatóságok a személyes kihallgatás elé, a folyamodók annál biztosabbak voltak abban, hogy Mária Terézia részéről szívélyes fogadtatásban részesülnének. A kiváltságos kevesek pedig (többségükben nemesek s csak igen kevés polgár), akik részesültek e kegyben, széles körben terjesztették, hogy az uralkodónő készségesen meghallgatja mindenki panaszát. Paradox módon apja, VI. Károly császár elé sokkal könnyebb volt eljutni, mint Mária Terézia elé, mégis neki sikerült elterjesztenie a mindenki által megközelíthető, anyai szeretetét minden alattvalójára kiterjesztő uralkodónő mítoszát. „Az alsóbb rendekhez tartozó nép csak három különböző szerepben juthatott be az udvarba: szolgaként, jótékonyság tárgyaként vagy szórakozás biztosítójaként.” (349. o.)

A könyvből megtudhatjuk, hogy Mária Terézia egyáltalán nem kérdőjelezte meg a korabeli genderhierarchiát, saját helyzetét kivételesnek tekintette, s valamennyi lányát arra intette, rendeljék alá magukat férjüknek. Stollberg-Rilinger úgy fogalmaz, hogy „örökölt hatalma kioltotta nemét”. (808. o.) A császárné nem hangsúlyozta női mivoltát, sohasem hasonlította önmagát Szűz Máriához (ahogy a szerző megjegyzi: ezt az utókorra hagyta), s a paternalista uralom nevében követelt engedelmességet alattvalóitól, mint egy szülő a gyermekeitől. Ha „országai anyjának” nevezte magát, ezzel csak a férfi uralkodótársainak példáját követte, akik népeik atyjának neveztették magukat.

A szerző alaposan elemzi a királynő és férje, a császár bonyolult kapcsolatát. Minden érzelmi kapcsolat dacára is nyilvánvaló, hogy a férj alárendeltségét nem érdektelenséggel, gyengeséggel vagy tehetetlenséggel, hanem helyzetének strukturális hátrányával kell magyaráznunk. „A császár mint a birodalom feje és felesége mint az örökös tartományok uralkodója szerepének formális elkülönítése nem leplezheti azt a tényt, hogy a birodalmi politika a dinasztikus célok eszköze volt. Bécsben Mária Terézia és nem a császár döntött a politikai kérdésekről.” (174. o.) Ráadásul a férj iratai nagy részét halála után megsemmisítették, talán maga Mária Terézia kívánta eltüntetni a nyomait nézeteltéréseiknek és konfliktusaiknak. Mindenképpen figyelemre méltó, hogy Mária Terézia (oly sok uralkodóval ellentétben) el tudta választani a rokonai iránti szeretetét a politikai téren kialakult nézetkülönbségektől.

Az életrajz meggyőzően tisztázza a bécsi rendőrségen belül létrehozott, hírhedt „szüzességi bizottság” kérdését is. Mária Terézia valóban nem kedvelte a kalandos szerelmi életet élő udvaroncait, és szigorúan felszólította az 1749-ben létrehozott bécsi rendőri bizottságokat az erkölcsök ellenőrzésére. Ekkoriban azonban a csábítás és házasságtörés Európa-szerte üldözendő bűnténynek számított, csak éppen az arisztokraták esetében a hatóságok szemet hunytak az efféle „bűnök” felett. Mária Terézia azzal okozott Európa-szerte meglepetést, hogy komolyan vette az erkölcsi előírásokat, s nemcsak a szegényektől várta el a morális szabályok betartását, hanem a főuraktól is. Kísérlete különben teljes kudarccal járt, az erkölcsi ügyekben szaglászó rendőrbiztosokat könnyű volt elkergetni, megfenyegetni vagy megvesztegetni.

Azt viszont még a legellenségesebb porosz követek sem tudták bebizonyítani, hogy a királynő nem felelt volna meg a legteljesebb mértékben az általa előírt erkölcsi követelményeknek. Kortársai csodálkozva írták róla, hogy „polgári házasságot kíván folytatni a császárral”, vagyis közös hálószobában alszik vele, nagyon szereti Lotharingiai Ferencet, és ragaszkodik a gyakori együttléthez. A házasfelek hűtlenségéről szóló pletykák teljesen alaptalanok, Mária Terézia barátnőjének tekintette azt a Maria Wilhelmina von Auersperg hercegnőt, akit oly sokan férje szeretőjének tartottak.

Ami a felvilágosodást illeti, nehéz meghatározni az uralkodónő nézeteit. Az orvostudomány egyik legfontosabb vívmányát, a himlőoltást elfogadta és támogatta elterjesztését. A babonákat megvetette, de nem próbált másokat lebeszélni róluk. A politikailag nem radikális német felvilágosodás képviselőit támogatta. Karl Anton Martini 1754-től a bécsi egyetemen a természet- és államjog tanára, II. József és II. Lipót tanítója lett, Joseph Sonnenfels pedig 1763-tól a kameralisztika professzora. A holland van Swieten udvari orvosa, az örökös tartományok közegészségügyi főnöke, az első bécsi orvosi iskola megalapítója, az udvari könyvtár vezetője, a cenzúra- és udvari oktatási bizottság elnöke volt. Vagyis udvara leginkább felvilágosult személyére bízta a cenzúra irányítását. Van Swieten még Montesquieu A törvények szelleméről című könyvének terjesztését is engedélyezte. Bécsben nem zaklatták a szabadkőműveseket sem, akik közé Lotharingiai Károly, Mária Terézia férje is belépett. A cenzúra azonban működött, s a császárné fenyegetve érezte magát a felvilágosodás „úgynevezett filozófusaitól”. Gyermekeit arra figyelmeztette, hogy az önzés vezéreli őket. Mivel koherens elméleti programmal nem rendelkezett, nem valamilyen átgondolt, konzervatív filozófia, hanem inkább afféle ösztönös ellenszenv fordította szembe a felvilágosodás határozottabb képviselőivel. A felvilágosultságát fitogtató II. Frigyesről így vélekedett: „Milyen élet az, amelyben az emberségességnek nincs helye?” (533. o.)

A kötet részletesen ismerteti a birodalom irányításának problémáit, a tartományi rendek és az uralkodó kapcsolatait, a kormányzat intézkedéseit, a belpolitikai reformokat és külpolitikai irányváltásokat. Megismerkedhetünk Mária Terézia legfontosabb segítőtársaival, az udvar és a kormány főtisztviselőivel. A szerző a hétéves háborút katasztrofális kudarcnak tekinti: „Poroszország immár állandó szereplő volt az európai politikai színtéren. Mária Teréziának nemcsak nem sikerült megvalósítania politikai céljait, nemcsak eljátszotta közigazgatási, pénzügyi és katonai reformjainak mérsékelt eredményeit, de sok szempontból rosszabb helyzetben találta magát, mint uralkodása kezdetén.” (452. o.) Ez arra is magyarázat, hogy a királynő, aki oly határozottan vetette bele magát az osztrák örökösödési és a hétéves háborúba, miért bizonyult oly tartózkodónak Lengyelország felosztása és a bajor örökösödési háború idején. „Az első két háborúban úgy érezhette – bár egyre kevésbé volt rá alapja –, hogy bizonyos elidegeníthetetlen, szent jogai vannak, melyeket meg kell védelmeznie vagy vissza kell hódítania az ellenségtől. Most pedig kénytelen volt felismerni, hogy saját fia követi az alig leplezett, hódító politika porosz modelljét.” (726. o.)

A kötetből alaposan megismerkedhetünk a császárné valamennyi gyermekével, neveltetésük, házasságkötésük problémáival. Mária Terézia a lehető legteljesebb kontrollt próbálta gyakorolni gyermekei felett, és egyáltalán nem osztotta Rousseau nevelési nézeteit. Így vélekedett: „Ha a gyerekeknek megengednénk, hogy azt csinálják, amit akarnak, parasztok lennének belőlük.” (476. o.) A szigor számtalan bonyolult és megoldhatatlan konfliktust eredményezett mind az anya és gyermekei, mind a gyermekek között. A szerző némi joggal nevezi „viperafészeknek” az uralkodónő éles ellentétek által megosztott családját. (795. o.)

Különösen alaposan ismerteti a szerző Mária Terézia és fia, II. József császár viszonyát. Az anya életének utolsó másfél évtizedét az keserítette meg, hogy férje halála után megosztotta a szuverenitást a társuralkodóvá nyilvánított Józseffel, s ezzel állandósította a konfliktusokat. Mária Terézia sokat szenvedett fokozatos elidegenedésük miatt – de arra nem volt képes, hogy ténylegesen átadja a hatalmat fiának.

„A mátriárka ősze”, ahogy a szerző Mária Terézia utolsó éveit nevezi, szomorú időszak volt. „A rendkívüli önbizalom, amelyet uralkodása kezdetén mutatott, már nem tűnt helyénvalónak. Nem tudott lépést tartani korával. Az a világ, amelyben az ő szabályai helyesek voltak, már nem létezett. Tudta ezt, és szenvedett tőle, de nem tudta megkérdőjelezni ezeket a szabályokat. Tragédiája abban állt, hogy olyan normákhoz ragaszkodott, amelyeket már alig ismert el valaki, és látnia kellett, hogy időszerűtlenné válnak […] Uralkodása kezdetén bármilyen külső kihívásokkal is került szembe, abszolút bizonyossággal tudta, hogy »mindenki elismeri, mivel tartozik nekem és ki vagyok én«. A végén egy un naturel d’un autre siècle-nek, egy másik század képviselőjének tekintette magát, és rendkívüli akaraterejét és fegyelmét arra fordította, hogy szép halállal haljon meg.” (822–823. o.)

A szerző végül így foglalja össze az uralkodás eredményeit: „Az új rendszer reformdinamikát katalizált, amely önfenntartóvá vált. Sok dolog megváltozott, de nem úgy, ahogy tervezték. A váratlan következmények új reformhullámokat követeltek meg, amelyek növekvő bürokráciához, emelkedő árakhoz és sokkal összetettebb államapparátushoz vezettek. A tervezők hiába bizakodtak abban, hogy az államgépezet egyszerűbb, tisztább és könnyebben manipulálható lesz. Mária Teréziát a modern állam megalapítójaként ünnepelni – ez annyi, mint összetéveszteni a reformerek racionalista fantáziálását a valósággal.” (818. o.)

Barbara Stollberg-Rilinger kiváló életrajzot készített, amely sokáig alapműnek fog számítani. Hibátlan mű természetesen nem létezik, de az egyetemes történelem szempontjából csak kisebb hiányosságokat vethetünk a szerző szemére. Vajon miért írta „Auersberg” formában a 280. oldalon az Auersperg családnevet, amely még a névmutatóban is helyesen olvasható? Miért állította XVI. Lajos királyról, hogy a bajor örökösödési háború idején „csaknem megalázó érdektelenséget tanúsított”? (721. o.) A francia király ekkor éppen beavatkozott az amerikai függetlenségi háborúba, és érthető, hogy nem kívánkozott egy európai konfliktusba is belebonyolódni. Az is furcsa, hogy szerzőnk még mindig elhiszi, Mária Antónia szexuális problémáit férje fitymaszűkületének kell tulajdonítanunk (778. o.), holott ezt a Stefan Zweig által elterjesztett legendát már oly sokan megcáfolták.

Magyar szempontból azonban komoly kifogásokat is támaszthatunk. Magyar történelmi eseményeket ugyanis alig találunk a kötetben. A híres pozsonyi jelenettel, melyben a nemesség életét és vérét ajánlotta fel Mária Teréziának, természetesen megismerkedhetünk, de Kollár Ádám, Hadik András nevét vagy a Ratio Educationist hiába keresnénk a vaskos kötetben. Mindez pedig arra utal, hogy sokkal nagyobb gondot kellene fordítanunk a magyar történettudomány eredményeinek idegen nyelveken történő publikálására.