Film-történelem

Victor Fleming: Elfújta a szél

Dr. Hahner Péter

 

 

Victor Fleming: Elfújta a szél (Gone with the Wind). 1939, 238 perc. Amerikai film

 

 

Ne becsüljük le történelmi szempontból sem ezt a régi, nyolc Oscar-díjjal megjutalmazott filmklasszikust! Igaz, a fő lélektani probléma, Scarlett szerelmi háromszöge ma már kissé idejétmúltnak tűnhet. Roger Ebert amerikai kritikusnak igaza volt: „Az Elfújta a szél legádázabb küzdelme nem Észak és Dél, hanem Scarlett vágyai és hiúsága között dúl.” Az is tagadhatatlan, hogy a film elfogultan, egyoldalúan mutatja be az amerikai „régi Dél” társadalmát. Victor Fleming filmjében a rabszolgatartó államok vezetői nem azért fognak fegyvert, hogy továbbra is szolgasorban tarthassák fekete bőrű embertársaikat (márpedig akárhogy csűrjük-csavarjuk, végső soron igenis ezért fogtak fegyvert!), hanem afféle lovagias és hazafias felbuzdulásból. Az északiak pedig nem felszabadítóként jelennek meg a filmben, hanem erőszakos fosztogatókként, s fondorlatos harácsolókként. A fekete rabszolgák pedig vagy szánalmas és éretlen kiskorúak, vagy hűséges alkalmazottak, akik jobban ragaszkodnak rabtartóik családjához, mint újonnan elnyert szabadságukhoz. Azt viszont pontosan megtudhatjuk a filmből, milyen képet alkotott saját múltjáról a 20XX. század elején az „amerikai Dél”. 

 

 

A film moziplakátja.

 

A film azonban azt is bemutatja (s ezzel már a történész is egyetért), hogy milyen meggondolatlanul vetette bele magát az amerikai polgárháborúba (1861—–65) a déli uralkodó osztály. Érdemes figyelni arra a beszélgetésre, amely a Wilkes -család báljára meghívott férfiak körében kerül sor a film elején: ebből pontosan megtudhatjuk, hogyan vélekedtek a déliek az északiakról, és a két régió tényleges erőviszonyairól. Az apró részletek meglepően pontosan idézik fel a kort: a színészek korhű jelmezeket viselnek, valamennyi elhangzó zenei betét korabeli induló, a háború elején rendezett, jótékony célú táncmulatságon pedig még nem a közismert „csillagkeresztes” lobogó függ az emelvény mögött, hanem az Unió zászlajára emlékeztető zászló, amelyet a polgárháború első évében használtak. Atlanta ostromának bemutatása rendkívül hatásos, a néző szinte a bőrén érzi, mit is jelentett egy ostrom alá vett városban élni az első „modern” háborúban. (Csak az érdekesség kedvéért: a hatalmas, égő pályaudvari épület, amely oly látványosan omlik össze a menekülők mögött, a King Kong című film díszlete volt. A trópusi sziget óriási építménye ott állt a stúdió udvarán, és így szabadultak meg tőle.)

A legmegrázóbb jelenetre azonban az atlantai pályaudvaron kerül sor. Scarlett elrohan, hogy orvost hívjon szülés előtt álló barátnőjéhez, majd a távolodó képben szinte elvész a sebesült katonák tengerében, ahogy egyéni problémája is jelentéktelenné válik egy egész társadalom haldoklása közepette. Különböző polgárháborús indulók foszlányai hangzanak fel (köztük egy európai karácsonyi ének is, a Tannenbaum, oh Tannenbaum, amely Amerikában Maryland, My Maryland címmel vált indulóvá), s végül a kép bal oldalán, a sebesültek tengere fölött lobogni kezd a Konföderáció megtépett, „csillagkeresztes” zászlaja. Ezt a képsort ugyanúgy „tanítani kellene” a filmtörténet oktatása során, mint a Psycho zuhanyozó-béli gyilkosságának montázsait.

Megrázó és felejthetetlen az ültetvényes világ pusztulásának bemutatása is. Nagy kár, hogy a film második részében Scarlett érzelmi problémái kerülnek előtérbe. A déli asszonyok lelkierejét és kitartását azonban nagyszerűen idézi fel a film. Emlékezetes pillanat, amikor Scarlett pisztolylövésére megjelenik a lépcsőn a nagybeteg Melanie, férje kardjára támaszkodva, de mindenre készen.

A film rendkívül nagy sikert aratott az amerikai Délen, az ottani lányok még azt is megbocsátották, hogy a rendező nem közülük választott, hanem egy angol színésznőt, Vivien Leigh-t kérte fel Scarlett szerepére. Állítólag azzal vigasztalták magukat, hogy legalább nem egy „jenki” (vagyis északi) lány kapta meg a szerepet… 

 

Close Bitnami banner
Bitnami