2022.08.15.

Kovács Örs

Az indiai brit gyarmat kezdetben a Brit Kelet-indiai Társaság irányítása alatt állt, majd az 1858-as szipojlázadás után a Brit Korona vonta igazgatása alá, és egy főkormányzó képviselte az uralkodót. 1876-ban Viktória királynő India császárnője lett. Ezután Indiai Birodalomnak hívták, amely magába foglalta a mai Pakisztán, India, Banglades és Mianmar (Burma) területeit. (1937-től leválasztották róla Burmát.)

A 19. században induló indiai nacionalizmus nemcsak a brit gyarmati világ lebontását, hanem az új nemzeti identitás felépítését is megcélozta. Kezdetekben ez nem jelentett mást, mint a domíniumi státus megszerzését, de a 20. században már egyértelműen a brit koronától való teljes elszakadás vált prioritássá. A megvalósítás módját illetően számos alternatív elképzelés született, amelyek képtelenek voltak egymással együttműködni ideológiai különbözőségük miatt. A hindu nacionalisták egyértelműen a vallást kívánták egységesítő elemként kikiáltani, míg az Indiai Kongresszus Párt tagjai egy szekuláris berendezkedésű és a vallási kisebbségeket tiszteletben tartó, modern államot képzeltek el.

A brit jelenlét szinte a társadalom minden rétegének, csoportjának a fejlődését és érdekérvényesítését hátráltatta. Az alkotmányos reformok útjáról minduntalan kiderült, hogy a függetlenség távoli ígéretéhez vezetnek, és a briteknek valójában nem áll szándékukban lemondani indiai birtokukról. A fegyveres harc útja járhatatlannak tűnt, hiszen Nagy-Britannia katonailag a földkerekség egyik legerősebb országa volt. Még a szipojfelkelést követő megtorlások részeként a lakosságot teljesen lefegyverezték. A közigazgatás és a rendőrség minden fontosabb pozícióját egészen az 1930-as évek végéig angolok töltötték be.

A függetlenségi mozgalom mindezek ellenére fokozatosan erősödött, különösen miután a vaisja (a dolgozók csoportja) kasztbeli Mohandász Karamcsand Gandhi állt a mozgalom élére. Az első világháború után India még domínium sem lett, pedig jelentős véráldozattal segítette az antantot. Gandhi erőszakmentes mozgalma passzív ellenállást hirdetett. „Ennek a [passzív ellenállási] mozgalomnak a gyökerei […] Ausztria−Magyarországra nyúlnak. […] Magyarország […] Ausztria uralma alatt állt, amely mindig ki is használta. Azért, hogy zavarba hozza Ausztriát, egy Dick [Deák] nevű magyar arra tanította az embereket, hogy ne fizessenek adót Ausztriának, ne szolgálják ki hivatalnokait, és még a nevét is felejtsék el. […] Ez a fajta szellem végül lehetővé tette számukra, hogy érvényesüljenek Ausztriával szemben. Ma Magyarországot nem Ausztria alárendeltjének, hanem azzal egyenlőnek tekintik” – írta Gandhi 1907-ben.  

Az Angliában jogot végzett Gandhi hamar felismerte, hogy az indiai közösség gondolkodására csak vallási érvekkel lehet hatni, mivel ezek alkották honfitársai ismeretanyagát, erkölcsi szabályait. Dél-afrikai tartózkodása idején az indiaiak képviseletét ellátva számos később alkalmazott módszert – például bojkott, adómegtagadás, sztrájk – kipróbált, miként az ottani börtönt is. Többször összerúgta a port a brit kormányzóval, a Magyarországon 1919-ben Kun Bélával tárgyaló Jan Smuts tábornokkal is.

Az első világháború után India vált akcióinak helyszínévé. Gandhi elsősorban erkölcsi, nem politikai tanokat próbált átültetni a gyakorlatba, amelyeknek morális dimenziója mindig sokkal fontosabb volt számára, mint politikai aspektusa. Politikai sikerei ellenére többször is megtorpant, amikor akciói áthágták az általa felállított morális, legtöbbször az erőszak-nélküliségre vonatkozó szabályokat. Gandhi módszerei pontosan megírt politikai követelésekként fogalmazódtak meg a gyarmati hatalom felé. A forgatókönyv nagyjából ugyanúgy alakult Gandhi minden politikai tömegakciója, a satjagraha esetén: a törvényes, bár erkölcsileg kifogásolható hatósági tettek ellen először csak valamilyen írásos formában (petíció, levél, értesítés, tárgyalások kezdeményezése) tiltakoztak. Kudarc esetén a tiltakozó mozgalmat tömegmozgalommá emelték, és megeskették a tömeget az erőszakmentességre. Az esküvel morális tartalmat adtak a politikai tiltakozó akciónak és a tiltakozó személyét magasztossá emelték. Az eskütétel utáni politikai akció lefolytatásakor azonban gyakran elfajultak az események és erőszakossá váltak.

A tapasztalat az mutatja, hogy az erőszakmentesség elvét csak bizonyos résztvevőlétszámig lehetett megtartani, országos méretekben már kontrollálhatatlannak bizonyultak a tiltakozások, annál is inkább, mivel az erőszakmentesség fogadalma nélkül is meglehetősen békés hindu lakosságot gyakran a visszaütésig provokálta a rendőri brutalitás. A polgári engedetlenséget a textilipar, házi szövés-fonás feltámasztásának utópisztikus kísérlete kísérte. Gandhi legismertebb politikai akciója, az 1930-as sómenet során a satjagraha módszere jól láthatóvá vált: külsőségeiben, fogalomhasználatában a hinduizmus szokás- és szimbólumrendszerére épített, tartalmában a jogi normákat ismerő, betartó, ám annak gyengeségeit saját érdekből maximálisan kihasználó módszer volt. Gandhi tiltakozott az érinthetetlenség gyakorlata ellen, nemzeti iskolát és egyetemeket követelt. Az oktatás fókuszába a hasznos ismereteket és a fizikai munkát helyezte.

Vezetésével a Nemzeti Kongresszus nevű párt tömegpárt lett, és az egész országot behálózta. A britek többször bebörtönözték, mozgalmát is feloszlatták – amely mégis mindig tovább működött –, sőt sztrájkok és tüntetések zajlottak a börtönidőszakai idején. Végül az indiaiak tiltakozása ellenére 1935-ben megszületett az India kormányzásáról szóló törvény, amely laza szövetségi berendezkedést, a tartományi önállóság elérését és a kisebbségi érdekek megvédését célozta. Ugyanakkor reális veszéllyé vált Mohamed Ali Dzsinnah mozgalma, a Muszlim Liga törekvése is egy önálló Indiától független muszlim állam létrehozására. Dzsinnah az 1940-ben elfogadott, lahorei nyilatkozat néven ismertté vált dokumentum elismerését kívánta megvalósítani, amely Indiát két különálló szuverén államra, egy hindura és egy muzulmánra osztotta volna.

A második világháború szinte polgárháborús hangulatban találta Indiát. Egyesek a japánokkal akartak együttműködni a britek ellen, Gandhi India kiválását követelte a gyarmatbirodalomból, mert senki nem kérdezte meg őket a háborúról. Amikor 1939. szeptember 1-én kitört a második világháború, az indiai képviselők Nehru kezdeményezésére visszavonultak a központi és vidéki törvényhozó testületekből, ezzel tiltakozva a britekkel való együttműködés ellen. Gandhi teljes mértékben ellenezte a háborút a britek oldalán, mások azonban egy demokratikus kormány felállításához és India háború utáni függetlenségéhez kötötték volna a britek támogatását a háborúban. A britek elutasították ezt a javaslatot, és Indiát a képviselők megkérdezése nélkül vonták be a háborúba, mire Gandhi meghirdette új polgári engedetlenségi mozgalmát, a Quit India!-t. Ennek keretében a briteket India azonnali elhagyására szólították fel. 1945 után a britek már nem tarthatták fenn tovább a pozícióikat. A Kongresszus, valamint a Muszlim Liga Gandhi közreműködése nélkül, sőt akarata ellenére egyezett meg az utolsó brit alkirállyal, Lord Mountbattennel India felosztásáról és Pakisztán megteremtéséről. 1947-re így megvalósult a brit indiai birodalom felosztása: a szekuláris Indiára és a muzulmán Pakisztánra.

Gandhi egy idő után elhagyta a tárgyalások helyszínét, és elment oda, ahol úgy érezte, nagyobb szükség van rá: gyalogszerrel járta végig Bengál falvait, ahol tombolt a hindu–muzulmán vallásháború, majd Kalkuttába utazott, hogy véget vessen a vérengzéseknek. Utolsó böjtjével Gandhi kikényszerítette Pakisztán és India alkuját. A fanatikus hinduk a hinduizmus ellenségét látták benne. Gandhi a muszlimokkal való megbékélést hirdette, és sokan úgy értékelték, hogy engedményei bátorítólag hatottak az önálló Pakisztán mellett kardoskodókra. Gandhi a megbékéléssel kívánta megőrizni India egységét, de a fanatikus hinduk India felosztásának elősegítőjét látták a politikájában. Ezért dördült el 1948. január 30-án Delhiben, Gandhi szokásos imagyűlésén a fiatal púnai újságíró, Nathuram Godsze gyilkos fegyvere.

India sorsa Gandhi tragikus halála után sem oldódott meg. A felosztást az emberi történelem legnagyobb népességvándorlása követte: 15 millióan, hinduk és muzulmánok új hazát keresve lépték át a határt.