Járványtapasztalat: védekezés az ismeretlen ellen

150 éve tört ki az utolsó kolerajárvány Magyarországon – 1872. szeptember 14.

2022.09.14.

Kovács Örs

A kolera a Covidhoz hasonlóan sokáig ismeretlen fertőző betegség volt. Terjedését a Covid elleni mai módszerekhez hasonlóan próbálták megakadályozni. Az újabb és újabb hullámok során a fertőzés egyre erőtlenebbé vált, a védekezés ezzel párhuzamosan egyre szervezettebb és profibb formát öltött.

A pestis mellett– amely nagyjából 600 éven át fenyegette Európát – a 19. századtól egy újabb pusztító járvány ütötte fel a fejét Európában: a kolera. Magyarországon 1831 és 1915 között öt nagyobb és több kisebb rohammal pusztított, s összesen legalább egymillió áldozatot követelt. Az említett időszakban tizennégy alkalommal ütötte fel a fejét a gyilkos kór, és csak ötször oly módon, hogy nem állt kapcsolatban hadi eseményekkel. A betegség leggyakrabban Oroszország irányából terjedt el Európában. Sajnos a járvány olykor még napjainkban is felbukkan: például 1986-ban Romániában, 1991–1998 között Peruban, 2010-ben Haitin, illetve 2017-ben Jemenben. 

A 19. századot megelőzően a halálozás alakulása elsősorban a kiterjedt járványok, valamint az éhínségek periodikájától függött. A pestis világméretű visszaszorulása a többmilliós nagyságrendű járványos halálozás eltűnését jelentette. A fertőző betegségek által okozott halálozások tendenciózusan csökkennek az összhalálozáson belül, ezzel együtt viszont növekedésnek indult a daganatos, illetve a keringési betegségek által okozott halálesetek aránya. A híres demográfus Abdul R. Omran a 19. századot „epidemiológiai átmenetnek” nevezte el. Az eddig jellemző „pestis és éhínség” korszakát a „visszavonuló pandémiák” kora követte – benne a kolerával –, amelyet majd a „krónikus és ember okozta betegségek” korszaka vált fel. 

Történelmi járványtapasztalatok

Mi is volt a 19. század emberének történelmi „járványtapasztalata”? Ismerte a leprát – ha másként nem, a bibliai történetekből –, amelyre a beteg elkülönítésével válaszoltak, és amelyet jórészt Isten büntetéseként értelmeztek. Azaz a leprás ember bűnösnek számított, így nemcsak a betegség elkülönítése, hanem a bűn (=lepra) társadalmi megbélyegzése is megtörtént a kirekesztéssel. A pestist inkább kívülről jött kórként fogták fel, ellene a középkori városok az idegenek kirekesztésével, a városkapuk bezárásával próbáltak védekezni. Azaz itt nem a betegek elzárása, hanem a betegség előli elzárkózás történt meg. A védekezést orvosi ismeretek híján hatósági jelleggel szervezték meg, szabályozták a népességmozgást, a kereskedelmi forgalmat, fokozták az országhatárok védelmét. Az egészségügy érdeklődése, az egészségrendészet a külső környezetre összpontosított, mert gyógyítani még nem tudott. 

Magyarországon Mária Terézia uralkodása alatt állították fel az Erdélytől a Habsburg Birodalom déli részéig húzódó egészségügyi kordont. Egyes nagyobb forgalmat bonyolító határutaknál vesztegzárállomásokat is létesítettek. Ez az egészségügyi kordon, megerősítve a katonai őrséggel, a 19. század végéig védte az országot a járványveszélytől. Vesztegzár alá leginkább a Havasalföldről a Temesi bánságba járó idénymunkások és örmény, görög, orosz és macedón kereskedők kerültek. A karantén kezdetben 42 nap várakozást jelentett a határt átlépő utazók, valamint a kereskedők és áruik számára, ezt később a járványveszély miatt csaknem három hónapra, 84 napra növelték. A fertőzést nem hordozó árukat szellőztették vagy vízzel lemosták, a fertőzést hordozó árukat pedig a szabad levegőre tették ki vagy külön raktárban helyezték el, alkalmazták a füstölést és ecettel való kezelést is. Később (1770-től) a karantén időtartama ismét lecsökkent: járvány időszakában maradt a 42 nap, járványgyanú idején 28 nap, járványmentes időben 21 napot kellett eltölteni a vesztegzárállomásokon.

Megérkezik a kolera

A kolerát a pestishez hasonlóan külső kórnak tekintették. Két típusát különböztették meg: az enyhébb lefolyású – általában nyáron jelentkező – európait (cholera nostras) és az egész évben pusztító ázsiait (cholera asiatica). A Vibrio cholerae baktérium széklettel, hányadékkal, szennyvízzel, illetve az ezekkel érintkező élelmiszereken keresztül terjed. A kolera terjedését a földrajzi viszonyok is befolyásolták: a sivatag vagy a nehezen járható, magas hegységek természetes módon választották el a járvány sújtotta vidékeket a járványban érintetlen területektől. A Kárpátok hegyvonulatát is ilyen természetes védvonalként tartották számon a 19. századig.

A közlekedési viszonyok lassúsága is hozzájárult ahhoz, hogy a kolera sokáig őshazájában, Indiában izolálódott. A gőzhajózás elterjedése, a vasúti hálózat fokozatos kiépülése döntő szerepet játszott a világméretű járványok kialakulásában. Az „epekórság” 1–3 nap lappangási idő után magas lázzal, valamint súlyos hasmenéssel és hányással jelentkezik és gyors kiszáradáshoz vezet. Súlyos esetben alig egy nap alatt rosszabbra fordulhat a beteg állapota, a vér besűrűsödik, a vizeletkiválasztás szünetel, ez pedig halálhoz vezethet. A betegség első tudományos igényű leírását John Snow londoni orvos adta meg az 1854-es londoni kolerajárvány megfigyelése alapján, majd a kórokozót Robert Koch azonosította 1883-ban. Megfelelő táplálkozással és tisztálkodással, a vízhálózat tisztán tartásával megelőzhető, éppen ezért azok a területek, főleg a nyomornegyedek vannak veszélyben, ahol ezek a feltételek nem állnak fenn.

A kolera azonban rendkívül szeszélyes. Az 1831-ben kitörő magyarországi járvány adatai megmutatták, hogy bizonyos térségekben akár a teljes település is áldozatul eshetett a járványnak (227 ilyen település volt), míg 70 olyan települést is számon tartanak, ahol volt ugyan járvány, de senki nem halt meg. A statisztikák megmutatják, hogy a téli időszakban a járvány kevésbé pusztító, leginkább a nyártól decemberig tartó időszakban arat. 

Az utolsó országos hazai kolerajárvány

A Magyarországon 1872–1873-ban tomboló járvány részét képezte az 1863-ban kirobbant világjárványnak. Az Indiából induló kór elérte Burmát, Kínát és Japánt, majd a teljes amerikai kontinenst. Hajók utasai vitték be Arábiába, ahol a mekkai zarándokok között pusztított. Innen érhette el Észak-Afrikát, majd Olaszországot 1866-ban. Hazánkat ez a hullám ekkor dél felől, illetve a porosz–osztrák háború csapatmozgásaival együtt északról is elérte, nagyjából hetvenezer áldozatot szedve. 1869-től a járvány egy újabb hulláma indult el Indiából. Ez Afganisztánon és Iránon át jutott el Oroszországba, amelynek déli és nyugati területeire 1871-re ért el. Galíciából hurcolta be a máramarosi Rahó községbe egy ide vezényelt katona 1872 szeptemberében. Feltehetően ő volt az első magyarországi megbetegedés forrása. 

A betegség két hullámban pusztított az országban: 1872 telén szűnt meg átmenetileg, de 1873 tavaszán a járvány újraindult, és végigpusztított az egész országon. A járvány két hulláma Máramarosból kiindulva először az északkeleti vármegyékben tombolt Nyitráig, majd délnek fordulva a Dunántúlon Fejér, Győr, Sopron, Tolna megyékre került a sor, illetve Temes és Fogaras megyékre. A következő év tavaszán először Liptó és Békés megyékben észlelték a betegséget, amely a déli és délkeleti megyéket, majd Erdélyt sújtotta. A nyár végére lényegében az egész országban tombolt a járvány, 1873 szeptemberében Zala megyét érte el utoljára. A kolera éhínséggel és egy maláriajárvánnyal együtt jelentkezett, éppen ezért nehéz megbecsülni az áldozatok számát. A kolerában elhunytakról szóló hivatalos adatok 189 ezer embert tartanak számon, de a demográfusok ennél jóval magasabb kolerahalálozási számokat emlegetnek, 290 ezertől 450 ezer főig. Mindenesetre az tény, hogy a népességszám csak hat év múlva érte el a járvány előtti szintet. 

Fejlődő védekezés

A járvány hatalmas pusztítással járt, ugyanakkor elősegítette a tudatos védekezés kialakítását. Csak lassan vált elfogadottá az ivóvízfertőzés mint veszélyforrás. A korszakban még a talajfertőzés elmélete is uralkodó volt (bár Pettenkofer ezen elméletét félreértelmezték, hisz nem tagadta a baktérium szerepét, csak kiterjesztette a vizsgálódását a terjedés során a környezetre is), miként fertőzési gócként tartották számon a ruhákat és az ágyneműket is. Az 1870-es években is elterjedt gyógyszernek számított az ópium, a kámforszesz, a rummal, ecettel vagy citrommal kevert ivóvíz. Sokan még a külsőleg használatos fertőtlenítőszereket is beszedték. A kolera elleni védőoltást a 19. század végén fejlesztették ki (1892-ben Waldemar Haffkine, majd 1896-ban Wilhelm Kolle), első, laboratóriumi körülmények között előállított vakcinaként. 

Ami hamar feltűnt a kortársaknak: a szegényebb és rosszabb higiéniai körülmények között élők jóval nagyobb számban estek áldozatul, mint a gazdagabb, jobb életkörülmények között élő emberek (ez a felismerés volt a híres 1831-es koleralázadás egyik fő oka is). Az ivóvíz- és csatornahálózat megépítése vált az egyik legfontosabb megelőző lépéssé a dualizmus korában. Az 1890-es évekre már közös európai összefogás is létezett a kolera ellen – mint napjainkban a Covid ellen. 1892-ben elfogadták a tengeri hajók ellenőrzésére vonatkozó velencei, egy évvel később a szárazföldi védekezést szabályozó drezdai egyezményt. A fertőzött helyről érkező hajókat vesztegzár alá helyezhették, megtilthatták az ürülék, a fenékvíz és egyéb szennyvizek hajóról történő kiürítését, a szárazföldön vesztegzárakat és áruforgalom-korlátozást vezethettek be. Magyarország 1924-ben csatlakozott az egyezményhez. 

Megtörtént a védekezési rendszer kiépítése is. 1876-ban a közegészségügy rendezéséről született törvény általánosan kötelezővé tette a járványos betegségek bejelentését, az elsődleges intézkedési jogkörrel pedig a törvényhatóságokat ruházta fel. A törvényhatóságoknak kellett biztosítaniuk a kórházi férőhelyek létesítését, az ápolószemélyzetet és a gyógyszerkészletet, a fertőtlenítést, a betegek elkülönítésének megoldását. A törvény lehetőséget adott a járvány idején az orvosok vezénylésére is. Emellett folyamatos jelentéstételi kötelezettségük is volt. Az újabb járványhullámok további intézkedéseket generáltak. Létrehozták az 1880-as évek végén a Székesfővárosi Bakteriológiai és Közegészségügyi Intézetet, melynek legfőbb feladata az ivóvíz vizsgálata lett. Az 1892-es kolerajárványt (epidémiát) követően beszüntették Budapesten a szűretlen vezetékes víz szolgáltatását, és ugyanez a járvány adta a végső lökést a káposztásmegyeri vízmű felépítéséhez. Ekkor került sor a kerületek önálló tisztiorvosi szolgálatának megszervezésére. A betegek ellátása is rutinszerűvé vált az 1890-es évektől kezdve: elkülönítés a járványkórházban (például Budapesten a Markotányos utcában – ma Mihálkovics utca – fekvő barakk-kórház, majd később a mai Szent László kórház), ahol példás tisztaság uralkodott, és külön orvosi és ápolói személyzet várta a betegeket, akik már infúziót kaptak a kiszáradás elkerülésére.

A kolerára adott társadalmi és igazgatási válaszok kezdetben még emlékeztetnek a pestisjárványok elszigetelését célzó rendészeti eljárásokra, folyamatosan erősödött azonban a külső környezet felé fordulás, az intézményesülés, megfigyelhető a technikai fejlődés kiaknázása és a tudományos megközelítés megerősítése az egészségügyi gondolkodásban. Ennek köszönhetően az 1900-as évek kolerajárványai (epidémiái) már nem terjedtek ki az egész országra, és sokkal kevésbé voltak pusztítóak, mint az 1831-es vagy az 1872–1874-es járványok.