Rubicon-est: Népszámlálások a Kárpát-medencében

2022. november 3. 18.00 óra

A Habsburg-monarchia országaiban, így a Magyar Királyságban is először II. József rendelte el 1784-ben a lakosság teljes körű összeírását. 1869-től kezdve pedig kialakult a tíz évenkénti rendszeres, átfogó népszámlálások gyakorlata. A kiegyezéskori Magyarországon 1870 és 1910 között öt alkalommal, Trianon óta, az elmúlt száz évben eddig tízszer került sor az ország népességének és házállományának módszeres felmérésére.

A mostani, összességében 16. magyarországi népszámlálás ismét komoly esélyt kínál a statisztikusoknak, kutatóknak, hogy az ország lakosságszámának történeti alakulásában kimutatható trendeket a legteljesebb adatgyűjtés alapján elemezze. Minthogy hazánk lakosságának száma 1981 óta folyamatosan csökken, a magyarországi demográfia a népesség térbeli,  műveltségi és foglalkozási szerkezetének beható vizsgálata mellett különösen nagy súlyt helyeztek népesedési  folyamatok, a házasodási, gyermekvállalási vagy éppen az öregedési és halálozási mutatók alakulásának elemzésére.

Természetesen az sem véletlen, hogy az első világháborút lezáró békeszerződések óta a magyarországi népesség sokoldalú elemzése mellett mindig is fokozott figyelem irányult a szomszéd országokhoz került területek etnikai szerkezetének vizsgálatára, a nemzetiségi, nyelvi és vallási csoportok, közösségek demográfiai fejlődésének kutatására.

A világjárvány miatt Közép-Európa országainak többsége egy-két évvel elhalasztotta a 2020-ban esedékes népszámlálást. Szlovákia, Horvátország, Ausztria után ez év szeptemberében már Romániában is véget ért a cenzus, de az eredményeket eddig csak az első két ország kezdte nyilvánosságra hozni. Szerbiában októberben, Magyországon pedig  novemberben fejeződik be a népesség megszámlálása. Ausztriában a rendelkezésre álló adatbázisok, nyilvántartások igénybevételével állították elő a 2020. évi népszámlálási adatsort. Ukrajnában pedig csak próbálkozások történtek ugyanerre, s legújabban újabb egy évvel elhalasztották az összeírást.

Kelet-Közép-Európai országainak, régióinak népesedési folyamataiban a 20. században is sok volt a hasonlóság. Így például a két világháború demográfiai, migrációs következményei, a belső és külső vándormozgalmak kiváltó okai vagy éppen a pártállami évtizedek voluntarista népesedési és urbanizációs politikája, a foglalkozásszerkezeti változások trendjei gyakran mutattak párhuzamokat. Mindez magyar szempontból azért is különösen érdekes, mert a Kárpát-medencének – mint az 1918 előtti történeti magyar állam törzsterületének – az 1918, illetve 1992 után létrejött nemzetállamokhoz tartozó részei s velük együtt a hét szomszéd országban élő magyar kisebbségek demográfiai, társadalomszerkezeti sajátosságai éppúgy folyamatosan változnak, mint a magyarországi 13 nemzetiségé.  Emellett a magyar-magyar migráció, valamint a régió több országában is bevezetett kettős állampolgárság miatt minden korábbinál több az érintkezési pont és a kölcsönhatás.

Az 1989–1992. évi rendszerváltozások óta eltelt harminc évben az egész régiót súlyosan érinti a negatív népesedési trendek felerősödése. Magyarországon az elmúlt évtizedekre vonatkozóan a népszámlálásokból, népmozgalmi adatokból és a 2016-os magyarországi mikrocenzus eredményeiből kiolvasható demográfiai fogyás okait érdemes a hosszabb távú és regionális demográfiai folyamatok figyelembe vételével elemezni. Ausztria kivételével – ahol az elmúlt években felerősödött bevándorlási hullámok hatására a népesség száma ez év áprilisában először az ország történetében meghaladta a 9 milliót – Magyarországhoz hasonlóan több szomszéd országban is erőteljes népfogyatkozás figyelhető meg. Ez sajnálatos hatványozottan érinti az asszimilációs és migrációs veszteségeknek egyformán kitett magyar kisebbségeket is.

A beszélgetés résztvevői:

• Kapitány Balázs, KSH Népességtudományi Kutatóintézet tudományos főmunkatársa
• Gyurgyík László, Selye János Egyetem Református Teológiai Kar oktatója

Moderátor: Szarka László, a Rubicon Intézet főmunkatársa