November 12: „A berlini fal még akár 100 év múlva is állni fog” – A Honecker-per

30 éve, 1992-ben megkezdődött Erich Honecker volt keletnémet párt- és állami vezető pere

2022.11.14.

Kovács Örs

Ahogy a kommunizmusnak nem volt nürnbergi pere, úgy az 1956 utáni megtorlás felelőseinek sem kellett soha számot adniuk tetteikért. 1990-től kezdve egészen a mai napig egyetlen volt magyar vezető kommunista politikust sem ítéltek el, és csupán egyetlenegyet ültettek a vádlottak padjára, Biszku Béla egykori belügyminisztert, az 1956-os megtorlások egyik fő felelősét. Más volt kommunista diktatúrákban azért olykor sor került valamilyen felelősségre vonásra. Ezek közül talán a legismertebb a Jaruzelski-, a Zsivkov- és a Honecker-per vagy a rögtönítélő bíróság által elítélt, majd kivégzett Ceaușescu-házaspár ügye.

Nehéz kérdés, hogyan lehet felelősségre vonni egy bűnös politikai rendszer felelőseit. A jogászok és az értelmiségiek között is vita bontakozott ki ennek a kérdésnek a megítélésében. A filozófus Hannah Arendt szerint az emberek a természetükből adódóan nem képesek megbocsátani azt, amit nem lehet megbüntetni, azonban nem tudják megbüntetni azt, ami megbocsáthatatlannak számít. Így ő elutasította az utólagos felelősségre vonás lehetőségét. Mások attól tartottak, hogy ha a náci bűnökkel egy kalap alá veszik a kommunista bűnöket, azzal relativizálják a nácizmust. Megint mások azzal érveltek, hogy vagy mindenkit meg kell büntetni, vagy ha erre nincs teljeskörűen lehetőség, akkor viszont senkit sem, mert az is igazságtalan, ha lenne olyan, aki megússza. 

Mindezekkel szemben ugyanakkor sokkal szélesebb volt azoknak a tábora, akik azt hangsúlyozták, hogy szükséges az utólagos igazságtétel a szocialista utódállamokban, mivel az a múlttal való szembenézés és a társadalmi megbékélés legfontosabb eszköze. A többség elfogadta volna a valódi demokrácia és a jogállam (azaz a jog uralma) létrejöttének első tesztjeként az átmeneti igazságszolgáltatást („transitional justice”), amely átvezet a diktatúrából a demokráciába. Csehszlovákiában kizárták a korábbi rezsimben közreműködőket a közéletből, Lengyelországban be kellett ismerniük a bűnösöknek bűnösségüket, és akkor új esélyt kaptak az érvényesülésre. Magyarországon múltjuk ellenére megtarthatták a tisztviselők felelős beosztásaikat, csak a választások miatt veszítettek pozíciókat a nomenklatúra tagjai. Németországban azonban egy más modell érvényesült, amely a büntetőjogra épült: a múltról szomorú tapasztalatokkal rendelkező és működő demokrácia (NSZK) ítélkezett nagy szigorral egy addigra már megszűnt állam (NDK) tette(se)i felett.

Honecker rögös útja a hatalomig

Saar-vidéki bányászcsaládba született 1912-ben. Már tízévesen tagja lett egy kommunista gyermekcsoportnak, négy évvel később pedig belépett a Német Kommunista Ifjúsági Szövetségbe. Honecker tizennyolc évesen, már a Német Kommunista Párt teljes jogú tagjaként, Fritz Molter fedőnéven a moszkvai pártakadémiára mehetett tanulni. Egy év múlva meggyőződéses sztálinistaként érkezett haza, élete hátralévő részét főfoglalkozású forradalmárként, majd politikusként élte le. A Saar-vidéken a párt ifjúsági szervezetében tevékenykedett, ennek azért van jelentősége, mert a nácik 1933-as hatalomra jutása után is folytathatta tevékenységét, mivel ez a terület még nem tartozott Németországhoz. Pedig pártját addigra már betiltották. Szülőföldje, a Saar-vidék Németországhoz csatlakozásáról szóló népszavazás ügyében a csatlakozás ellen kampányolt, hiába. Így Franciaországba menekült 1935-ben. Nyáron visszatért Berlinbe, és részt vett az illegális kommunista párttevékenységben, amiért a Gestapo letartóztatta, és 10 év börtönre ítélték. A börtönből 1945 májusában, a világháború végét kísérő káosz során szabadult ki. 

A háború után a Moszkvából hazatérő Walter Ulbricht frakciójához csatlakozott, s a munkáspártok egyesítéséből létrejött állampárt, a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) egyik első tagkönyvének birtokosa lett. A Német Demokratikus Köztársaság 1949-es kikiáltása után a párt Központi Bizottságának titkára, 1958-tól a mindenható Politikai Bizottság tagja volt. Kezdetben ismét az ifjúság ideológiai meggyőzésével foglalkozott, majd a biztonsági ügyek felelősévé nevezték ki. E minőségében ő irányította a hidegháború jelképévé vált berlini fal felépítését, az 1961. augusztus 13-i eseményekről büszkén vallott 1980-ban megjelent emlékirataiban.

Honecker, „a százötven százalékos”

Később Brezsnyev támogatását élvezve az Ulbricht által képviselt gazdasági liberalizációt – így a Kádár-féle új gazdasági mechanizmust is – helytelenítő belső ellenzék élére állt. 1971-ben sikeresen megdöntötte Ulbricht hatalmát, ezután tizennyolc évig állt az NSZEP élén, és tizenhárom évig volt keletnémet államfő. Honecker a gazdaság- és társadalompolitika egységét hirdette. Vezetése alatt az NDK megpróbálta megvalósítani a „fogyasztói szocializmust”, amely a többi szocialista országhoz képest magas életszínvonalat, stabilitást, lakásépítéseket eredményezett. A külpolitikában sikerült elérnie az NDK elismertetését, s 1987-ben államfőnek kijáró külsőségek közepette fogadták hivatalos látogatásán a másik német államban, a Német Szövetségi Köztársaságban. Ugyanakkor „az első német munkás-paraszt államban” kegyetlenül lecsaptak az ellenzékre, a kemény valutában mindig szűkölködő NDK szó szerint „eladta” az NSZK-nak a politikai foglyokat.

A keményvonalas nézeteiből élete végéig jottányit sem engedő – ahogy hatalomra kerülésekor mondták: másfélszer olyan elvakult, mint Ulbricht volt – Honecker az 1980-as évek közepén hibásnak minősítette a Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár által elindított peresztrojkát és glasznosztyot, visszautasította a reformoknak még a gondolatát is. Kádárt már régóta a szocializmus árulójának, burkolt szociáldemokratának bélyegezte. Sokat idézett mondása volt 1989 januárjában, hogy „a berlini fal még száz év múlva is állni fog, ha nem szűnnek meg a felépítését szükségessé tevő okok”. A keletnémet rezsim azonban 1989 szeptembere után, amikor a magyar vezetés szabad utat biztosított a Nyugatra vágyó NDK-állampolgároknak, megroppant, Honecker hatalma hetek alatt összeomlott. Tízezrével távoztak a hivatalos sajtóban „aszociális elemeknek, konzummenekülteknek” titulált, jobb életre vágyó emberek. A „jobb NDK-t” akaró többség százezres tüntetései végül kikényszerítették Honecker lemondását 1989. október 18-án, és a berlini fal is leomlott november 9-én.

A perindítás jog nehézségei

A német újraegyesítés régi-új kérdések elé állította a német jogtudományt és jogalkalmazást. Miként ítélhető meg a letűnt diktatúra jogtalan/igazságtalan cselekedeteinek sora? A német nyelv erre a Vergangenheitsbewältigung (szembenézés a múlttal) kifejezést használja. Mindemellett érdemes szem előtt tartani, hogy mindennapi életünkben is kétséges, hogy a múltbeli események utólagosan rendezhetőek-e. 

Bármely országban, ahol diktatúra volt valaha, az utólagos megítélés szempontjából döntő jelentőségű, hogyan alakul a vezető elit személyi folytonossága, illetve megvan-e a megfelelő politikai akarat a múlttal való szembenézésre. A német újraegyesülés következtében azonban – ellentétben a többi posztkommunista állammal – egy újonnan alakult állam jogászainak kellett végrehajtaniuk az eljárást. Mivel az NDK a nemzetközi jog szerint beolvadt az NSZK-ba, egy évtizedek óta szilárd, demokratikus jogállam képviselői ítélték meg a diktatúra tetteit. Mindezt azzal a tudattal tették, hogy a történéseket kívülállóként, objektíven képesek megítélni. Így a kiindulópont nem volt összehasonlítható az 1945 utáni, nácik elleni perekkel, mivel a kommunizmus bűneivel kapcsolatban a jogászoknak többnyire hiányoztak a személyes tapasztalataik. A másik fontos differencia, hogy 1989 után felhasználhatták a náci bűnösök elleni eljárások tapasztalatait, és ismerték azt a kritikát is, hogy nem voltak elég szigorúak a büntetések a nácik tetteinek megítélésekor.

Tisztázni kellett azt is, hogy mely cselekmények kerültek a vizsgálódás tárgyai közé. Ezek a hatalomgyakorlásból eredő jogtalanságok, és amelyek alapvetően ellentétesek az emberi és a szabadságjogokat tiszteletben tartó cselekvéssel. Összefoglaló néven rendszerjogtalanságok. A német múltrendezés körében ide a következő magatartásformák sorolhatók: a német–német belső határon történt erőszakos cselekmények, a „joggal való visszaélés” politikai okokból elkövetett esetei, az Állambiztonsági Minisztérium keretein belül lezajlott jogtalanságok, a keletnémet kémek tevékenysége, választási csalás, egyes gazdasági bűncselekmények és a dopping. 

Az egyesült Németország jól ismerte a „Schreibtischtäter” (íróasztal-elkövető) kifejezést. Ezt használták a németek azon vezetőkre, akik közvetlenül (azaz személyesen) nem vettek részt a bűncselekmények fizikai elkövetésében, azonban azt a háttérből előmozdították vagy éppen ők idézték elő azokat. A legismertebb közülük a náci Adolf Eichmann ügye volt. Az NDK megszűnésekor újra felbukkant ez a probléma és ez a kifejezés: az NDK-vezetőknek a nyugati határon történt, halállal végződő lőfegyverhasználatokban való közvetett felelőssége esetében. A felelősségre vonás kapcsán az okoz nehézséget, ha egyetlen aláírt dokumentum, egyetlen telefonhívás sem bizonyítja a parancs megtörténtét, ami így a diktatórikus rendszerek bukása után a felelősségelhárítás egyik fő eszközévé vált a bíróságon. Azonban pont az Eichmann-per tapasztalatai nyomán jogtudósok kidolgozták a szervezet általi tetturalom elméletét. Eszerint a bűnös rezsimek – mint amilyen a náci Németország volt – szembehelyezkednek az alkalmazandó törvényekkel, és úgy működnek, mint egy maffia. Azaz úgy működik a rezsim, mintha automatikusan, a végrehajtó személy egyénisége nélkül működne. Ezt az elméletet használták az NDK vezetőivel szembeni perekre is, és e mentén ítélték el Honecker utódját, Egon Krenzet és a társait. 

A visszamenőleges hatály problémáját ismét a náci diktatúra bűnei utólagos megítélésének mintájára oldották fel. Az érvelés szerint az NDK törvényei is elviselhetetlenül igazságtalanok voltak, hasonlóképpen a náci korszakban alkotottakhoz. Épp ezért alapelvvé vált az NDK jogsértéseinek elbírálásánál, hogy ami az elkövetéskor a jogállami normák szerint bűncselekmény volt, azt utólag meg kell büntetni, még úgy is, hogy ha az az elkövetéskor érvényes jogrend szerint nem számított büntetendőnek. Így a berlini falnál leadott sortüzek elkövetői nem hivatkozhatnak arra, hogy ami korábban, az elkövetéskor jogszerű volt, az később sem válhat jogszerűtlenné. 

Az elévülés kérdését is sikerült Németországban megoldani. Azoknak a bűncselekményeknek az esetében, amelyeket az NDK-rezsim hatalombirtokosainak az utasításával vagy jóváhagyásával követtek el, és amelyeket a jogállami kritériumok figyelmen kívül hagyásával akkor nem üldöztek, az elévülés nem következett be. A német újraegyesülés pillanatában ezen ügyek üldözése újraindult, azaz az elévülés szünetelt 1949. október 11. és 1990. október 2. napja között, így ez az időszak az elévülési időbe nem számítható be. Ezzel minden akadály elhárult az NSZEP által uralt diktatúra tetteinek kivizsgálása elől. Magyarországon hiába fogadott el német mintára az elévülés kapcsán egy törvényt a parlament, végül azt az alkotmánybíróság megsemmisítette, míg Németországban nem. Ez máris megmutatja a két állam diktatúrafeldolgozásának különböző útját.

A per

Honecker ellen még saját elvtársai indítottak eljárást – a lemondatásánál a később vele együtt perbe fogott Erich Mielke egykori állambiztonsági miniszter azzal fenyegetőzött, hogy kompromittáló információkat tesz közzé –, amellyel indokolták volna lemondását. 1989 végén árulás, bizalommal való visszaélés és a szocialista tulajdon súlyos hátrányos sikkasztásának vádjával illették. Az eljárás elől a berlini szovjet követségre, majd Moszkvába menekült. A Szovjetunió felbomlásakor a moszkvai chilei követségen keresett menedéket – mivel a lánya férje chilei volt –, ahonnan hosszú jogi kötélhúzás után végül kiadták és 1992-ben az immár egységes Németországba vitték. 

A bűnügyi dossziéja életútján és politikai karrierjén túl tartalmazza az általa elkövetett, törvénybe ütköző cselekedetek (korrupció, a közjavak eltékozlása, hazaárulás, gyilkosságra való felbujtás) lajstromát és elemzését. Pere 1992 novemberében kezdődött, a 75 vádpont többsége a berlini falnál, a német–német határon eldördült lövésekhez kapcsolódott. A 783 oldalas vádiratban 68 ember „kollektív emberölésében” való részvétellel vádolták meg, akiket akkor lőttek le, amikor megpróbáltak elmenekülni Kelet-Németországból. 1961-től lényegében tűzparancs volt érvényben a berlini fal mentén, és Honecker 1974-ben elrendelte, hogy „a határon való áttörés kísérletei esetén a lőfegyvereket kíméletlenül kell használni, és azok az elvtársak, akik sikeresen használták lőfegyvereiket, dicséretet érdemelnek”. A per során Honecker elismerte, politikai felelősséggel tartozik a berlini fal építéséért és a határokon történt halálesetekért, de azt állította, hogy jogi vagy erkölcsi bűnössége nincs. Azzal is védekezett, hogy a Varsó Szerződés tagállamainak döntését hajtotta csak végre a berlini fal megépítésével, amelyre a hidegháború eszkalációja – a harmadik világháború elkerülésének vágya – miatt került sor. Védekezésként idézett nyugatnémet politikusokat, akiknek véleménye szerint a fal valóban csökkentette a feszültséget és stabilizálta a két államot. Azzal folytatta gondolatmenetét, hogy a per nem is róla, hanem a kommunizmus elítéléséről szól, illetve vitatta a nyugatnémet bíróság joghatóságát is az ügyben. 

Az eljárást – vádlott-társaiéhoz (Willi Stoph volt miniszterelnök és Erich Mielke) hasonlóan – egészségi állapota miatt beszüntették. Elhatalmasodó májrákja miatt az alkotmánybíróság úgy döntött, hogy a több mint nyolcvanesztendős, végstádiumú rákbetegségben szenvedő Honecker elleni büntetőeljárás – figyelembe véve halála közeli bekövetkeztét – nem érheti el legitim célját. Az eljárás további folytatása azt eredményezné, hogy a gyanúsítottat puszta eszköznek tekintenék, ami sérti az emberi méltóságot. Kár, hogy a diktatúra áldozatainak emberi méltóságára senki nem gondolt… Ráadásul a beteg, felelősségre vont öregember bizonyos rokonszenvet váltott ki, bármit is tett korábban. Ez is hozzájárult a per beszüntetéséhez. A másik három vádlottat – Heinz Kessler honvédelmi minisztert, Fritz Streletz honvédelmi miniszterhelyettest és Hans Albrechtet, a határsáv kommunista parancsnokát – viszont négy, illetve hét és fél év közötti börtönbüntetésre ítélték. 

Honecker Chilében fejezte be az életét 1994-ben. Bár soha nem ítélték el, a lehető legnagyobb büntetés az volt számára, hogy meg kellett érnie az NDK bukását, életműve összeomlását.