Volt egyszer egy Csehszlovákia

Rubicon vitaest

2022. december 8. 17.00 óra

A beszélgetés résztvevői:

• Roman Holec professzor, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének főmunkatársa
• Simon Attila, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója, a Selye János Egyetem tanszékvezető tanára

Moderátor: Szarka László, a Rubicon Intézet főmunkatársa

Az 1918. október 28-án Prágában kikiáltott Csehszlovák Köztársaság  a Habsburg-monarchia világháborús vereségéhez és dezintegrációjához kötődő államalapítások fontos fejezete. 1917 óta egyre bizonyosabbá vált, hogy az Antant és a Nagy Háborúba belépő Egyesült Államok geopolitikai érdekeinek megvalósítása találkozni fog az 1620. évi fehérhegyi csata óta meg-megújuló cseh függetlenségi törekvések felkarolásával. Ebben a sok tekintetben mégis előzménytelen folyamatban a felső-magyarországi szlovákság egyfajta közvetetett önrendelkezéssel két nappal a prágai események után csatlakozott a születő csehszlovák államhoz.

Jóllehet kezdetben az államalapító T. G. Masaryk elnök és az örökös külügyminiszter Edvard Beneš különböző megfontolásokból ugyan elképzelhetőnek tartotta egyfajta „keleti svájci” modell kialakítását, a 3,5 milliós németség, a szlovák és rutén autonomista mozgalom, a a szlovenszkói és ruszinszkói magyarság önkormányzatiságát túlságosan veszélyes kísérletként húsz évre szőnyeg alá söpörték.

A két világháború közti első és a müncheni szerződés után létrejött második csehszlovák köztársaság a régióra jellemző multietnikus államok közt a legkevésbé tudta konszolidálni belső nemzetiségi viszonyait, ami 1939 tavaszán Hitler agressziója nyomán az ország megszűnéséhez, az 1939-1945 közt önálló Szlovákia létrejöttéhez vezetett.

A második világháború éveiben Beneš köztársasági elnökként erőteljes emigrációs politikát folytatott, amivel elérte, hogy 1944-re a nyugati szövetségesek és Moszkva egyaránt hozzájárult a csehszlovák állam újrateremtéséhez. Ennek részeként Benešnek sikerült elérnie a német kisebbség kitelepítéséhez való nagyhatalmi hozzájárulást, a szovjeteknek tett ígérete miatt pedig Kárpátalját kénytelen volt átengedni Moszkvának.

A „homogén szláv nemzetállam” programja jegyében Prága és Pozsony mindent elkövettek annak érdekében, hogy a dél-szlovákiai magyarságot Magyarországra telepíthessék. Mindez szintén jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Csehszlovákia egyre inkább kiszolgáltatottá vált a szovjetek közép-európai terjeszkedésének. Az 1948. februári kommunista hatalomátvétel nyomán az ország négy évtizedre része lett a kelet-közép-európai szovjet zónának.

A gazdasági erőforrások tekintetében igen komoly potenciállal rendelkező ország innentől fogva a szovjet érdekeknek rendelődött alá, ami a sajátos kommunista többpártrendszer ellenére az egymást érő koncepciós perekkel, egyházüldözéssel, a gyors és kíméletlen szövetkezetesítésekkel az 1960-as évek közepéig a sztalinista egypárti diktatúra mintáját követte.

A rövid ideig tartó, a történelemtankönyvekbe prágai tavaszként bekerült, Alexander Dubček nevéhez kötődő 1968. évi reformmozgalom részeként megszületett ugyan a cseh-szlovák szocialista föderáció, ezt azonban az 1969-ben hatalomra került Gustáv Husák „normalizációnak” nevezett ideológiai, politikai rendteremtése igen gyorsan recentralizálta. Nem véletlen, hogy 1989. november 17-én, a berlini fal leomlását követően, Václav Havelék is megpróbálták újrarendezni a cseh-szlovák viszonyt. Miután ez nem sikerült, a prágai szövetségi gyűlés többsége úgy határozott, hogy a 75 évvel korában létrehozott Csehszlovákiát békés úton ketté kell választani. Erre harminc évvel ezelőtt, 1993. január 1-jével került sor.