„Megpróbáljuk a lehetetlent, hogy elérjük a lehetségest!”

A rendszerváltásra emlékezünk: a lakiteleki találkozó – 1987. szeptember 27.

2023.02.10.

Kovács Örs

A magyar rendszerváltozás egyik legfontosabb eseménye zajlott 1987 szeptemberében Lezsák Sándor kertjében. A népi-nemzeti értelmiségiek megfogalmazták aggodalmukat a magyar nemzet sorsát illetően, és hitet tettek a békés, demokratikus rendszerváltoztatás mellett. Lakitelek, mint helyszín ekkor már nem volt ismeretlen a fiatal értelmiségiek előtt, miként a pártállam hatóságai is figyelemmel kísérték az itt zajló eseményeket. A nacionalizmustól az antiszemitizmusig sok mindennel megbélyegezték már ekkor a résztvevőket, pedig „csak” a létező kádári diktatúra okozta társadalmi, gazdasági, kulturális, lelki, demográfiai stb. válság leküzdésére tettek a résztvevők javaslatokat, követelve a sajtószabadságot, az önálló és független nézetek, programok kifejtésére alkalmas keretek megteremtését.

„A torkon vágott forradalmak pirosát és gyászát viseljük.” – idézte a lakiteleki találkozó megnyitóbeszédében Nagy László költőt Lezsák Sándor. A szintén költő és tanárember nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor társaival – Bíró Zoltánnal, Für Lajossal, Fekete Gyulával, Kiss Gy. Csabával, Csoóri Sándorral, Bakos Istvánnal és Csurka Istvánnal – együtt megszervezte a találkozót, amelynek végén kiadták a korszakos jelentőségű Lakiteleki Nyilatkozatot, illetve létrehozták a pártállami rendszer monolit tömbjét megbontó Magyar Demokrata Fórumot.  A megnyitó beszédéből származó Nagy László idézet és a cikk címében olvasható Lezsák Sándortól származó gondolat kijelölte az összejövetel kereteit: azaz a nemzet sorsa iránti aggodalom és a diktatúra felszámolásának akkor még beláthatatlan igénye fogalmazódott meg. Erről szólt A magyarság esélyei címmel megrendezett tanácskozás Lakiteleken, a Lezsák Sándor kertjében felállított sártorban.

Az értelmiség tenni akarás céljából a lakiteleki találkozó előtt legutóbb a II. világháború idején gyűlt össze ilyen nagy elszántsággal, akkor a népi írók. Az ő műveiket publikáló Püski Sándor Magyar Élet Könyvkiadójának baráti társasága és a Soli Deo Gloria református ifjúsági szövetség 1943 augusztusában rendeztette meg „Kiútkeresés 43” címmel találkozóját Balatonszárszón. Akkor jelen volt többek között Németh László, Féja Géza, Kodolányi János, Erdei Ferenc, Veres Péter, Karácsony Sándor írók, sőt a világhírű tudós, Szent-Györgyi Albert is. Püski Sándor személye kötötte össze a szárszói és a lakiteleki találkozót, hiszen őt 1943-ban és 1987-ben is a megszólalók között találjuk.

A népi-nemzeti értelmiség és a „demokratikus ellenzék” kapcsolata

A nyolcvanas években két ellenzéki csoportosulás alakult ki, amelyek közös gyökerekkel is rendelkeztek. Ezek közé tartozott az 1956-os forradalom örökségének felvállalása, de ilyen volt az 1970-es évek Lengyelországa is, amelynek ellenzéki mozgalmaitól mindkét csoport tanult. A magát „demokratikus ellenzéknek” nevezők lengyel mintára szerveztek illegális szabadegyetemeket, amelyeken a lengyel eseményeket is megvitatták. Az első magyar szamizdatlapok is lengyel mintára, a lengyelektől eltanult módon jelentek meg.  1976-tól rendszeressé váltak magyar ellenzékiek – például Haraszti Miklós, Bence György, Kis János – látogatásai Lengyelországban. ifj. Rajk László kifejezetten azért ment ki, hogy megtanulja a szamizdat-gyártáshoz szükséges nyomdatechnikai módszereket, Magyar Bálint és Demszky Gábor pedig a Szolidaritás által bevetett ellenzéki technikákat tanulmányozták. A „demokratikus ellenzék” Beszélő című szamizdatlapjában 1981 után vita indult a kommunista rendszer jövőjéről.

Ebben az időben a népi-nemzetinek nevezett ellenzékieknek is kialakultak a lengyel kapcsolatai: Kovács István és Kiss Gy. Csaba baráti viszonyba került a legendás Waclaw Felczak történészprofesszorral, aki rajtuk keresztül megismerte Csoóri Sándort és körét. A kulturális kapcsolatok terén elsősorban ez a csoport volt aktív; írókkal, irodalmi lapokkal és katolikus értelmiségi körökkel keresték a kapcsolatot. 1981-től a lengyel kérdés különösen forróvá vált, mivel Jaruzelski tábornok hadiállapotot hirdetett. A magyar ellenzék erre reagálva nemcsak lengyel gyermekek táboroztatását szervezte meg, hanem írásaiban is kiállt a lengyel ellenzék mellett. A népi írók elégedetlenségét az is táplálta, hogy műveiket általában cenzúrázta a hatalom. A létező keretrendszerben igyekeztek egyensúlyozni, és erre olyan folyóiratokban találtak fórumot, mint például a Tiszatáj, a Mozgó Világ, a Forrás vagy az Alföld, amelyek teret engedtek a nemzetben gondolkodó, többpárti demokráciáért küzdő értelmiség megszólalásainak. Sikerült olyan nagy tekintélyű gondolkodók köré gyűlniük, mint Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Nagy László, Ilia Mihály vagy Czine Mihály. A körükben felnövekvő új nemzedék talált egymásra a lakiteleki kertben.

Jóllehet a két ellenzéki politikai irányzat tapasztalataiban, céljaiban voltak közös elemek, ám szellemi gyökereik, ebből fakadóan helyzetértékelésük, nemzetstartégiai elképzeléseik és taktikájuk is különbözött. A „demokratikus ellenzék” az illegális politizálás útját járta. Felmondták a hatalommal létező alkut, és földalatti technikával, ugyanakkor nyilvánosan politizáltak. Erre legjobb példa a szamizdatként megjelenő Beszélő, amelyen azonban feltüntették a szerkesztők nevét, lakcímét és telefonszámát is. Azaz a politikai tevékenység egyik eszköze a hatalom provokálása volt. Ugyanakkor a hivatalos intézményekkel nem kívántak kapcsolatba lépni, és „csak” az emberi jogaikat kívánták gyakorolni, amikor politizáltak, gyülekeztek, lapot készítettek. Végül a liberális és demokratikus „Nyugathoz” való felzárkózásban látták a jövőt, a kiutat a diktatúra által okozott politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális válságból.

A népi-nemzeti ellenzék a legális politizálás útját választotta, és közben mozgástere kitágítására törekedett. Ennek az volt a lényege, hogy rendezvényeiken rávilágítsanak egy-egy olyan jelenségre, amely akadályozza a tevékenységüket, vagy egy-egy olyan társadalmi, kulturális vagy politikai kérdésre, amellyel a kormányzat nem, vagy megítélésük szerint rosszul foglalkozott. Ez utóbbira jó példa volt a határon túli magyarok ügye. „Bennem mindig volt egy tartózkodás [a demokratikus ellenzékkel szemben], mert ösztönösen érzékeltem azt, hogy ők védettek. […] A Szabad Európa, ha valami baj van, rögtön a védelmükbe vette őket. Egy Tiszatáj szerkesztőjét […], hát nem védtek. […] Rokonszenveztem azzal, hogy igen, lehet másképpen, de ebben Csoóri Sándor tanított, hogy mi itthon vagyunk, nem vagyunk hajlandók lemenni illegalitásba. A lakiteleki találkozók és az egyéb szerveződések is mind ammennyire lehetett nyilvánosak, és azzal nem tudtak igazán mit kezdeni.” – utalt Lezsák Sándor a kapcsolatok összetettségére.

1985-ben Monoron mégis létrejött egy közös találkozó az ellenzéki csoportok között, kiegészülve az állampárt belső ellenzékéhez tartozókkal, többnyire a Pénzügykutató Intézethez tartozó reformközgazdászok csoportjával. A találkozó azonban inkább az ellentéteket hozta felszínre: míg a népi-nemzeti csoportnak szélesebb társadalmi beágyazottsága, de kevésbé koherens ideológiája volt, addig a „demokratikus ellenzék” kiforrottabb ideológiájához keresett társadalmi bázist. Politikai szempontból a két ellenzéki csoportot a nemzeti identitás, a nemzeti szuverenitás és összetartozás kérdése feloldhatatlanul elválasztotta egymástól.

Kis János 1987-ben megírt Társadalmi Szerződés című dolgozata pedig azt jelezte, hogy a „demokratikus ellenzék” a saját útját kívánja járni. Közvetlen célként a közmegegyezés újraértelmezését és Kádár távozásának kikényszerítését tűzte ki. A népi-nemzeti értelmiségiek a Társadalmi Szerződés politikai tartalmát, a rendszerváltoztatás tervezett formáját és időrendjét is vitatták. „Bíró Zoltán lakásán […] írtuk össze. Mindenki hozott neveket, nagyon ritka volt, ha valakire többen azt mondták inkább ne. Ennek nem az volt az oka, mert politikailag kétes vagy valami, hanem nem akartunk annyira sokat. Egy 60 – 80 emberről volt először szó. […] Az én feladatom volt értesíteni, címet találni” – mondta a találkozó meghívottjaival kapcsolatban Lezsák Sándor. Emiatt is szervezték meg a lakiteleki találkozót, ahová meghívták Pozsgay Imrét, az állampárt egyik vezetőjét, a Hazafias Népfront elnökét is. Pozsgaynak az volt a feltétele, hogy ne hívják meg a Beszélő szerkesztőit és Rácz Sándort, az 1956-os Nagy-Budapesti Munkástanács elnökét. Végül a „demokratikus ellenzék” köreiből Konrád György fogadta el a meghívást, Vásárhelyi Miklós és Magyar Bálint nem.  „Vásárhelyi Miklós igent is mondott, hogy jön a találkozóra.  Az utolsó pillanatban, rákérdeztem telefonon, hogy jön, de lumbágója van. Nyilván más oka is volt.” – árnyalta a képet Lezsák Sándor. „Konrád nagyon korrekt volt, őt nem érdekelte. […] Tudomásul vette, hogy a magyar közéletnek van egy ilyen része, amelyik meg akarja egy kicsit jobban ismertetni saját magát.” Ott volt többek között Bozóki András, Gombár Csaba, Bihari Mihály, Lengyel László, Csengey Dénes, Czakó Gábor, Balczó András, Pomogáts Béla, Makovecz Imre, Cseh Tamás, Kubik Anna, Závada Pál, Áder János, Szabad György és Jeszenszky Géza is. A felszólalók között Lengyel László szóvá is tette, hogy a demokratikus ellenzék fontos szereplői, Vásárhelyi Miklós és Kis János nincsenek jelen.  Fekete Gyula erre azt válaszolta, hogy ez egy baráti találkozó, nem pedig a magyar társadalom reprezentánsainak összeválogatott társasága. Konrád György egyetértett ezzel az állásponttal. Az együttműködés későbbi esélye mégis jelentősen csökkent.

Miért Lakitelek?

Lakitelek, mint helyszín sem volt előzmény nélküli. Lezsák Sándor először a lakiteleki tanyasi iskola, majd általános iskola magyar–történelem szakos tanára, egyben a helyi színjátszó kör vezetője volt. Már 1979-ben – nem kis nehézségeket leküzdve – itt szervezte meg a Fiatal Írók Találkozóját, ahol a nemzettudat aktuális kérdéseit elemezték.  A felszólalásokban hangsúlyosan jelent meg a határon túli magyarság problematikája is. A találkozó jegyzőkönyvének cenzúrázott kiadványában azonban nem kaphattak helyet olyan fontos gondolatok, mint például az államhatárok közé nem korlátozható haza fogalma, vagy a határon túli magyarság ügyében uralkodó itthoni tájékozatlanság.

Lakitelek igazán jelképes helyszínné az 1985. október 22-én Lezsák Sándor által szervezett Élő Antológia-est miatt vált. A meghívottak mind a nemzeti sorskérdések és 1956 emléke iránt egyaránt elkötelezett művészek voltak, a versek mellé kiállítás társult. A zsúfolásig megtelt művelődési házban vastaps kísérte a megjelent költők verseit; az ügynöki jelentések a díszletet egy 1956-ot jelképező koporsónak értelmezték. Valójában annyi történt, hogy a két-három méter széles, egy méter magas dobogót lefedték vászonnal, és rátettek egy vázát virággal. „A bevezetőben arról beszéltem, hogy »Európa csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai«. Mindenki értette, hogy miről beszélek.” – idézte fel az eseményt Lezsák Sándor. A nyitó vers pedig hangfelvételről Illyés Gyula előadásában az Egy mondat a zsarnokságról volt. Nem csoda, hogy az állambiztonsági szervek nagy érdeklődését számtalan jelentés, míg tevékenységét Lezsák azonnali elbocsátása jelezte a helyi művelődési háztól. Miként az estről egyedüliként tudósító Népszava újságírójának, Kovács Júliának is ez lett a sorsa. A résztvevők közül elnémították Csurka Istvánt, Nagy Gáspárt folyamatosan vegzálták, a Tiszatáj című folyóirat vezetését lecserélték. Ezzel azonban végleg megteremtették a genius loci-t.

1987-ben felmerült, hogy „kell egy olyan találkozó, hogy nézzünk szembe önmagunkkal, mit akarunk, milyen esélyünk van, milyen lehetőségünk van, akkor Für Lajosék javasolták, hogy talán Lakitelek. Mert Pesten vagy nem volt akkora terem, vagy pedig nem vállalta senki. Mivel Fekete Gyulának, másoknak voltak élményei lakiteleki találkozókkal kapcsolatban, így esett rám a választás, hogy próbáljuk meg. Én mondatm, hogy a művelődési házban nem fog menni, ott van az udvarunk, az elég nagy. Egy lakodalmas sátrat bérlek, és tulajdonképp ott össze lehet jönni.” – emlékezett a helyszínválasztás körülményeire Lezsák Sándor. A találkozó után ez a sátor is jelképpé vált. „A sátorral meg úgy voltam, mit kezdjek vele. Volt, aki nagyon pénzt akart, egy svájci barátom, hogy ő megveszi. De nem fogom pénzért eladni azt a sátrat. És akkor ollóval szétvagdostuk.” – döntötte el Lezsák Sándor azt, hogy megismételhetetlenné váljon az 1987-es találkozó.

A találkozó sajtóvisszhangja

A lakiteleki találkozót nyíltan szervezték meg, nyilvánvalóan Pozsgay részvétele egyfajta védelmet is adott. A szervezőknek egyetlen percre sem jutott eszükbe, hogy a találkozó illegális szerveződés legyen. Ennek érdekében telefonon és találkozók során hívták meg a résztvevőket, tudva, hogy a telefonokat lehallgatják, és az előkészületeket feltérképezik. A felszólalók által előadott témák érintették a tulajdonviszonyok, valamint az újraelosztás rendszerének megváltoztatását, a politikai-hatalmi viszonyok átalakításának, többpártrendszer bevezetésének az igényét, az általános politikai bizalmatlanságot, politikai pluralizmust, a vidék Magyarországát és az Európához való viszonyu­lást, végül egy új nemzeti gondolat megfogalmazásának kérdését.  Az összejövetel végén nyilatkozatot fogadtak el, amely az ország állapotát gazdasági, társadalmi és politikai válság együtteseként írta le. A válság leküzdéséhez széleskörű társadalmi összefogást, a politikai vezetők részvételét és nyílt párbeszédet sürgettek; követelték a sajtószabadságot, az önálló és független nézetek, programok kifejtésére alkalmas keretek megteremtését. A nyilatkozatban – a hatalommal folytatandó, sokoldalú nézeteknek teret adó társadalmi párbeszéd keretéül – egy magyar demokrata fórum megalakítását javasolták.

Pozsgay jelenléte ellenére az Egyesült Államokban hamarabb írtak a találkozóról, mint Magyarországon.  A szervezők közül hiányzott az éppen az Egyesült Államokban tartózkodó Csoóri Sándor, aki kétségbeesve telefonált haza, mert Amerikában az a hír járta, hogy egy antiszemita jellegű összejövetelt tartottak a Duna–Tisza közén lévő kistelepülésen. A New York Times budapesti tudósítója Henry Kamm később azt írta a találkozóról, hogy a demokratikus ellenzék kihagyásával egy népi-nemzeti irányultságú társaság tartott összejövetelt, amely sokkal inkább nacionalistának minősíthető, mint liberálisnak, és megismételte a hamis antiszemita vádat is.  

A lakitelekiek célja a teljes nyilvánosság elérése volt, ennek érdekében a politikai döntéshozóknak levelet írtak, de erre többnyire semmilyen vagy elutasító válasz érkezett. Grósz Károly miniszterelnök udvarias hangú válaszlevélben utasította el a kérést. Sőt, a szervezők javaslatát kezdetben még Pozsgay sem fogadta el, így a találkozót ekkor még teljes csend vette körül. Azonban a „szabad világban” működő sajtónak feltűnt az esemény; a Szabad Európa Rádióban Kasza László pár nappal később változatos találgatásokba bocsátkozott, mert nem adtak hírt hivatalosan a sátorban történtekről. A skála az antiszemiták találkozójának vádjától a Pozsgayval kötött szövetségen át a baráti találkozóig terjedt.

„Pozsgay tett a sátorban egy fogadalmat, hogy ez meg fog jelenni, és nem jelent meg. És akkor kétségbeesetten szerveztem egy nemzetközi sajtótájékoztatót – voltak nemzetközi újságírói kapcsolatok – Lakiteleken október végére. És aztán ezt visszavontam, mert közben kaptam [egy jelzést], hogy meg fog jelenni a Magyar Nemzetben.” – emlékezett Lezsák Sándor arra, hogyan próbálta meg áttörni a hallgatás falát.  És valóban, november közepén a Hazafias Népfront lapjában, a Magyar Nemzetben egy Pozsgayval készült interjúban mégis értesült a nyilvánosság az addig csak szóbeszédként terjedt lakiteleki találkozóról, sőt a cikkben a Lakiteleki Nyilatkozat is ott szerepelt. Pozsgay a találkozót nem minősítette „ellenzéki találkozónak”, hanem csak vitapartnerekről beszélt. A Nyilatkozatot is közreadta, de jelezte, hogy „sok vitatható és tovább vitatandó elemet tartalmaz.”  A Pozsgay-interjú után sem árasztották el a hazai politikai napilapokat a találkozóról szóló írások. Néhány amerikai magyar újságban vagy éppen a délvidéki Magyar Szóban azért jelentek meg cikkek a rendezvényről. Ugyanakkor az ősz folyamán a Jurta Színházban zajló nyilvános viták során a Nyilatkozat szellemében megkezdődött a társadalmi vita és programalkotás, valamint a Magyar Demokrata Fórum szervezetté formálása – de ez már egy másik történet.

Mi volt a jelentősége a lakiteleki találkozónak?

Ez a kis Bács-Kiskun megyei település az 1970-es évektől kezdve egyre fontosabb szerepet töltött be a diktatúra lebontásán munkálkodók soriban. Az irodalom egy eszköz volt a rendszerkritikára, és az itt szervezett irodalmi találkozók megágyaztak a politikai találkozóknak is. A népi-nemzeti gondolkodású értelmiség meg akarta mutatni magát, szeretett volna együtt gondolkodni a jövőről. A kiadott Nyilatkozat, majd a következő találkozón párttá vált Magyar Demokrata Fórum a közös történelmi emlékezet részévé emelték Lakiteleket. A következő évtizedekben pedig sokan dolgoztak, tettek azért, hogy az ott megfogalmazott célok teljesüljenek.