1923. március 9. – Communitas Fidelissima – Szentpéterfa, a Leghűségesebb Község

100 éve történt, hogy a trianoni diktátum által elcsatolt Szentpéterfa község népszavazással visszatért az anyaországhoz

2023.03.08.

Kovács Örs

Horthy Miklós kormányzó visszaemlékezésében jegyezte fel, hogy a soproni népszavazás jelentősége önmagán túlmutatott, hiszen reményt adott a békés revízióra, és „a Magyarország köré font börtönfalakon megnyílt az első rés”. A kormányzónak igaza volt! Néhány évvel a békediktátum aláírása után, 1923 márciusában Szentpéterfa és tíz Vas vármegyei falu, azután 1924-ben Somoskő és Somoskőújfalu tért vissza, bizonyítva azon igazságot, hogy a „békeszerződések nem örökkévalóak”.

Az első világháborút lezáró béketárgyalások során a győztes nagyhatalmak Magyarország új határainak meghúzásakor csak kivételes esetekben vették figyelembe a vesztes állam lakóinak érdekeit. Ilyen kivételes példa volt a magyar–osztrák határvonal egy kisebb szakaszának megállapítása. Sopronban és környékén 1921-ben népszavazást tarthattak, amelyen a polgárok a Magyarországhoz való csatlakozásra voksoltak. Vas vármegye szombathelyi járásában az osztrák fennhatóság alá kerülő falvak 1923. január 10. és március 9. között átkerültek Magyarországhoz, s Szentpéterfa ezzel kiérdemelte a „leghűségesebb magyar község” címet.

Osztrák területi követelések Magyarországgal szemben

Az osztrák delegáció már az 1919-es Saint Germain-i béketárgyalásokon az összes történelmi, társadalmi, etnikai, gazdasági és politikai érvet felvonultatta, amely a Magyarországgal szembeni kérésére feljogosíthatta. Területszerzésre csak a szintén vesztes Magyarországgal szemben nyílott esély, amivel Dél-Tirol elvesztését kívánták ellensúlyozni. A terület etnikai összetétele önmagáért beszélt, és azt sem volt nehéz kimutatni, hogy többé-kevésbé az osztrák főváros gazdasági vonzáskörébe tartozik. Az osztrák igények befogadását erősítette, hogy a békeszerződés aláírása előtt Ausztria kinyilvánította, elutasítja az anschlusst. Jó pontnak számított az is, hogy Bécs nem támogatta a magyar Tanácsköztársaságot sem. A győztes hatalmak így népszavazás nélkül Ausztriának ítélték azt a mintegy 300 000 fő lakosú területet, amelyet az érintett megyék német nevében szereplő Burg szónak a felhasználásával (Wieselburg-Moson, Ödenburg-Sopron, Eisenburg-Vas megye) Burgenlandnak nevezték el.

A határmegállapító bizottság működése

Trianon után, már 1920 augusztusában fegyveres felkelések robbantak ki az országrészt birtokba venni szándékozó osztrákok ellen, emellett a terület lakosságának nagy része követelte, hogy kinyilatkoztathassák szándékukat, mely szerint vissza szeretnének térni a magyar fennhatóság alá. Az osztrák hatóságok ennek ellenére átvették a közigazgatás irányítását. A helyzet súlyos és folyamatos diplomáciai problémákat okozott, amelynek megoldása egyre sürgetőbbé vált. A soproni népszavazást elősegítő 1921. decemberi velencei jegyzőkönyv tartalmazta, hogy Ausztria elfogadja a Magyar–Osztrák Határmegállapító Bizottság döntését a végleges határvonal kialakításában, mert erre a békekonferencia is lehetőséget biztosított. A határvonalak a szöveges leírásban fix pontok között kerültek meghúzásra, de ennek közigazgatási és helyi gazdasági érdekekre tekintettel történő véglegesítése már a terepen tevékenykedő határmegállapító bizottság feladata volt. Emiatt a végleges határvonal meghúzásakor sor került még apróbb területmódosításokra, akár helyi népszavazásokra is. Ennek eredményeként fegyveres terület-visszafoglalás de facto elismerésére (Szomoróc) és a határkijelölő bizottság által hosszas huzavona után jóváhagyott határmódosításra a magyar–csehszlovák határon (Somoskőújfalu és nyolc nyugat-magyarországi falu esetében) került sor. 

A tényleges munka ugyan 1921 szeptemberében megindult, de a határmegállapító bizottság csak megszakításokkal tudott ülésezni. A bizottság munkáját hátráltatta a Lajtabánság megalakulása, majd a második királypuccs is. A bizottság etnikai, gazdasági és közigazgatási szempontok alapján vizsgálta meg, hogy a kérdéses terület hová kötődik. A bizottság francia elnöklet alatt működött, olasz, brit, japán, osztrák (Stefan Neugeberger) és magyar (Viliani Frigyes) tagokkal. A magyar fél az Ausztriához csatolt területek 27%-át követelte vissza, míg a további osztrák követelések Magyarországgal szemben csupán ennek a tizedét tették ki. Az eredetileg Ausztriának ítélt Vas vármegyei területrészen tíz falu – Felsőcsatár (akkor még Alsó- és Felsőcsatár), Horvátlövő, Narda (akkor még Kis- és Nagynarda), Ólmod, Pornóapáti, Szentpéterfa, Vaskeresztes (akkor még Német- és Magyarkeresztes) – került a határmódosítás célkeresztjébe. 

A tíz falu közül csak egy volt magyar többségű, a hat horvát és a három német többségű mellett. A tíz település lakóinak nyilvános meghallgatáson kellett vállalniuk hovatartozásukat a velencei konferencia döntésének értelmében. Azaz itt nem népszavazás történt, mint Sopronban és környékén. A helyszíni vizsgálat során az önkéntesen megjelent lakosok nyilvánították ki abbéli szándékukat írásban vagy szóban, melyik országhoz kívánnak tartozni. Tudunk arról, hogy a nyilvános „színvallás” után az osztrák területeken maradók közül sokakat retorziók értek, és 1924-ig több mint 1200 magyar hagyta el emiatt Ausztriát. A folyamat során több megmozdulás is történt a Magyarországhoz tartozás kifejezése érdekében Felsőcsatár, Narda és Szentpéterfa településeken. Általában elmondható, hogy a bizottság általi meghallgatások többsége a magyar fél számára volt kedvező. A döntés azonban elhúzódott. 1922 júliusában a Népszövetség Tanácsa elnapolta a döntést, mivel az érdekelt felek között túl nagynak ítélte az érdekellentétet. Ennek az lett a következménye, hogy a gróf Sigray Antal birtokán összegyűlt felkelők megütköztek Karácsfán (Hagensdorf) az osztrák katonasággal.

A területcsere

Ha nem is ennek az esetnek köszönhetően, de 1922 szeptemberében megszületett a döntés, amely Szentpéterfát és környékét Ausztriánál hagyta, de többek között Rendek és Rőtfalva Magyarországhoz került volna. A magyar fél amúgy összeségében igen kevés területet nyert volna, így kapóra jött a területcserére vonatkozó osztrák kezdeményezés. Rendek és Rőtfalva ugyanis a burgenlandi közlekedés olyan csomópontja volt, amely a tartomány ezen részén határátlépés nélkül ellehetetlenítette volna a közlekedést. Így a magyar kérésnek megfelelően nagyobb és népesebb községek kerültek vissza Magyarországhoz Ólmod és Szentpéterfa központtal. Ennek menete úgy nézett ki, hogy először a határmegállapító bizottság elnökének adták át az érintett településeket, aki továbbadta azt az érintett ország képviselőjének. 1923 január 10. és március 9. között került sor ünnepélyes keretek között a cserére. Ennek során tehát Magyarország átadta Rendek, Rőtfalva és Lovászd községeket, és megkapta az igényelt falvakat. 

A Magyar Nemzeti Szövetség – a Magyarok Világszövetségének elődje – pedig úgy döntött: mivel a legnagyobb küzdelmet a horvát többségű Szentpéterfa vívta, ezért neki a leghűségesebb falu címet adományozták. A település lakói háromszor is demonstráltak Magyarország mellett, egy alkalommal még az osztrák katonai kordont is áttörték. A község lakosságának nagy része Németh János tanító és Hirschl Ferenc községbíró vezetésével mindent elkövetett azért, hogy a falu visszakerüljön Magyarországhoz. A történet külön érdekessége, hogy a Magyarországhoz tartozásért küzdő községek lakóinak jó része – mintegy nyolcvan százaléka – saját bevallása szerint sem magyar ajkú. A helyiek ragaszkodásának oka 450 évvel ezelőttre vezethető vissza. A törökök által a Balkánról elűzött horvátokat ugyanis befogadta a korabeli Magyarország – azóta élnek sorsközösségben velünk, magyarokkal –, amit ezzel a késői gesztussal honoráltak. Ha gazdasági szempontból vizsgáljuk a történteket, akkor a falusiak szántóinak Magyarországon maradása is ezt a szándékot erősítette. Így végül csak a helyiek tulajdonában levő Szőlőhegy került az osztrák oldalra. A földeket azonban nem kobozták el, a gazdák ezután is háborítatlanul járhattak át művelni azokat.

A térség újraegyesülése

A kommunizmus beköszöntével, 1949-ben szögesdrótot húztak fel, a szentpéterfaiak pedig, ahogy később az országban oly sokan, egyik napról a másikra vesztették el a birtokaikat. A vasi falu helyzete igazán különlegessé vált: mivel az osztrák–magyar határ girbegurbán haladt, az egyenesen felhúzott vasfüggöny gyakorlatilag leszelte a települést az ország területéből. A helyiek így két kerítés, a vasfüggöny és a határt jelző között rekedtek, ki- és belépni csak hatósági engedéllyel lehetett. A szökés a vasfüggöny és a határkerítés zónájából könnyebb volt, mint az ország belsejéből. 1950 januárjában a határőrség átkerült az ÁVH irányítása alá, amely az úgynevezett zöld ÁVO-t is működtette. Szentpéterfán 45 sorkatona és 8-10 tiszt szolgált, akik egy 20 km-es körzetért feleltek Ják és Nagykölked között. A határsáv kialakítása után elkezdődtek a kitelepítések, az embereket kreált indokokkal megfosztottak házaiktól, és nyomorúságos lakokba költöztették őket az ország közepén. 1956-ban újabb kivándorlási hullámot élt meg a község. A rendszerváltozás után határátkelő nyílt meg itt, az európai uniós tagság következtében pedig ismét teljesen szabaddá vált a mozgás a környéken. Így vált újra valósággá a térség összetartozása.