1973. március 29. – 50 évvel ezelőtt befejeződött az utolsó amerikai csapatok kivonása Vietnámból

2023.03.28.

Kovács Örs

Indokínában gyakorlatilag a második világháború folytatódott, csak új szereplőkkel, amelynek befejezését döntő mértékben befolyásolta az amerikai csapatok távozása a térségből. Egyfelől a dekolonizáció és annak öröksége találkozott az amerikai feltartóztatási politikával, másfelől a kommunista blokkon belül kialakult fokozódó ellentétek is fűtötték a háborút. Az amerikai politika változásai, döntéshozó szereplőinek cseréi is hatással voltak az eseményekre. Nixon 1968-ban már azzal az ígérettel lett elnök, hogy befejezi az 1965 óta közvetlen amerikai katonai részvétellel zajló háborút.

Francia Indokína

Indokína alapvetően kínai érdekszféra volt a megelőző évszázadok során. A két térség ellentmondásos viszonya úgy foglalható össze, hogy Vietnám mindig igyekezett a kínai befolyást csökkenteni, elkerülni. A 19. század közepén a meggyengült Kína nem tudta megakadályozni a III. Napóleon birodalomépítési kísérleteinek eredményeként ide érkező franciák hódítását. Az egész terület meghódítása csak 1899-re zárult le, a régiót francia égisz alatt egyesítették Indokínai Unió néven.

A francia jelenlét ellentmondásos eredményekkel járt. Egyfelől Vietnám jelentős fejlődésnek indult. A mai Vietnám gazdag cink-, ón- és szénforrásnak bizonyult, valamint a rizs-, a gumi-, a kávé- és a teaexport is jelentőssé vált. A mai Kambodzsa borsot, gumit és rizst szállított; Laoszban azonban nem voltak értékes áruk, és csak alacsony szintű fakitermelésre használták. A híres francia gumigyártó, a Michelin is az innen érkező alapanyagnak köszönhette felfutását. A francia ipari befektetések elsősorban az alkoholt, cigarettát és textilt előállító üzemekre fókuszáltak. Francia Indokína a francia gyarmatbirodalom egyik legnépesebb és leggazdagabb gyarmatává, gyarmatbirodalma ékkövévé vált.

Az első világháború után azonban kialakult egy olyan öntudatos és franciás műveltséggel rendelkező helyi polgári réteg, amely nagyobb beleszólást igényelt Indokína irányításába. Az ennek nyomán létrejövő politikai pártok valamennyien önrendelkezést követeltek, vagyis a helyi elit nagyobb részvételt igényelt a gyarmat irányításában. A nacionalisták mellett a Franciaországban tanuló és dolgozó indokínaiak közül többen – köztük Nguyễn Sinh Cung, aki később Ho Si Minh néven vált ismertté – az anyaországban megismerkedtek a francia kommunista párt képviselőivel, akik révén átvették a kommunista ideológiát, amely hazatérésük után fokozatosan teret nyert Francia Indokínában is. Ho Si Minh még Moszkvában is tanult, de a megerősítésében jelentős szerepet játszott az amerikai titkosszolgálat is, hiszen a japánok elleni harcban számíthattak rá. 

A második világháború alatt, 1941-ben alakult meg a japán megszállók ellen a vietnámi Függetlenség Liga, vietnámi rövidítéssel a Viet Minh. A Ho Si Minh által alapított mozgalom fő célja a gyarmati területek függetlenítése és egyesítése, ami nélkül nem lehetséges a forradalom megvalósítása. A Viet Minh nacionalista ernyőszervezetként szolgált, mivel Ho Si Minh tisztában volt azzal, hogy a nacionalizmus jóval szélesebb társadalmi réteget képes megszólítani, mint a kommunista ideológia. A kínaiak, britek és amerikaiak által felszabadított Indokínában a franciák tárgyalásokat kezdtek a Viet Minh vezetésével, amelynek tagjai egy laza államszövetségben gondolkodtak, amely biztosítja Indokína egységét. A franciák ennél szorosabb együttműködést képzeltek, sőt, a déli területeket hamarosan önállónak nyilvánították, így 1946 végére a haipongi incidenssel kezdetét vette a háború. Az északi területeken a Viet Minh erői által kikiáltott Vietnámi Demokratikus Köztársaságnak (VDK; Észak-Vietnám) Kína, majd 1950 után a Szovjetunió is nyújtott támogatást, míg a franciák 1949-től amerikai segítséget kaptak, de a hadi helyzetet ez sem tudta megfordítani. Pedig az utolsó időszakban a francia hadikiadások 80%-át az Egyesült Államok fedezte. A franciák 1954-es Dien Bien Phu-i veresége lezárta a háború francia szakaszát.

A genfi egyezmények és hatásai

1954-ben a Genfben megkötött egyezmények alapján tűzszünetet rendeltek el. Vietnámot átmenetileg két részre osztották a 17. szélességi fok mentén, kialakítva egy demilitarizált övezetet. A megállapodások következtében a déli területeken amerikai támogatással létrejött a Vietnámi Köztársaság (VK) – szemben a kommunista Észak-Vietnámmal (VDK). Laoszt és Kambodzsát a konferencián önálló államnak nyilvánították. A katonai erők átcsoportosítása után az egyezmény szerint mindkét területen tilos volt csapaterősítéseket, átfegyverzést és külföldi csapatokat fogadni. Népszavazás megtartását irányozták elő az ország egyesítésének kérdésében. Az egyezmény végrehajtásának ellenőrzésére egy nemzetközi ellenőrző bizottságot is létrehoztak, India, Kanada és Lengyelország részvételével. 

A franciák, a szovjetek és a kínaiak is elfogadták a megállapodásokat, az amerikaiak azonban nem írtak alá semmit, mert a kommunizmus terjedésétől tartottak a népszavazás megvalósulása esetén, amely valószínűleg egyesítette volna Vietnámot. Eisenhower elnök hangsúlyozta, hogy Indokínának a nyersanyaggazdagsága és lakosságszáma miatt sem szabad kommunista kézre kerülnie, ráadásul a dominóelv következtében veszélybe kerülne Burma, Thaiföld és Indonézia is. Kezdeményezésükre megalakult a SEATO (Southeast Asia Treaty Organization, Délkelet-ázsiai Szerződés Szervezete, 1954), amely az amerikai szövetségeseket fogta össze a térségben. A szerződés külön pontban rögzítette, hogy az Egyesült Államok csak kommunista agresszió esetén hajlandó csapatokat küldeni. A Vietnámi Köztársaság élére amerikai tartózkodásából visszatérő Ngo Din Diem politikája nem szolgálta Vietnám stabilizációját. Az országegyesítő népszavazást levették a napirendről, valódi földreformot nem hajtottak végre, politikája antidemokratikus, de kommunistaellenes volt. Nem véletlen, hogy sokan ellene fordultak, és az északiak támogatásával megalakult a Nemzeti Felszabadítási Front (DNFF), amelynek a déliektől eredő degradáló elnevezése a Vietkong (Viet Cong), ami annyit jelent, hogy „vietnámi komcsik”.

Az amerikai részvétel

1954-től kezdve a franciák helyét a SEATO-n keresztül egyre inkább az amerikaiak foglalták el. Az amerikaiak saját álláspontjuk szerint a hidegháború miatt „keveredtek bele” ebbe a háborúba. A harcokra szánt anyagi erőforrások, majd a bevetett tanácsadók, Kennedy idején pedig már a katonai alakulatok növekvő száma is jelezte ezt. Kennedy a romló helyzetért Diemet tette felelőssé, és lényegében tudomásul vette az ellene szerveződő puccsot, amely a vezető megölésével zárult. 

Az 1963-ban Kennedy helyébe lépő Johnson elnök még mélyebbre süllyedt a vietnámi dzsungelben. Az amerikai elnök anélkül kért a Kongresszustól háborút támogató határozatot az 1964-es tonkini incidens után, hogy felfedte volna a valóságot: az egyik megtámadott amerikai hajó elektronikus felderítő tevékenységet végzett. A választásokig így sem került sor többre, de a győzelem után Johnson fokozta a háborús tevékenységet. Itt azonban kiütközött az elnök határozatlansága, a vezérkar ugyanakkor nem titkolózott: 700 000-1 000 000 katona és hét év kell a győzelemhez. A jelzett katonai létszámot soha nem érték el… A korlátozott bombázás lépett a valódi stratégia helyére. A szovjet föld–levegő rakéták védelmében sikerült az északiaknak óvóhelyeket kiépíteni. A Vietkong ráadásul a falvakat használta bázisul, ami miatt az érvényben lévő szabályozások következtében összefüggésbe kerültek a bombázások a polgári lakosság elleni támadásokkal, ami zavarta Johnsont. Kifelé viszont tehetetlennek látszódott. Ez azt eredményezte, hogy a háborút kezdetben támogató amerikai közvélemény és sajtó 1966–1967 során szembefordult az elnökkel. 

Emögött nem csak a harctéri eredmények hiányát kell keresnünk. A koreai háború idején vezették be az Egyesült Államokban az általános hadkötelezettséget, a bevonulók száma a vietnámi háború idején folyamatosan nőtt. A közvélemény úgy érezte, hogy a gazdagok megússzák a besorozást, az egyetemisták pedig halasztási kérelemmel élhetnek. Így fehér és fekete munkás származásúak adták a bevonuló haderő zömét. Sokasodtak az egyházak vezette tiltakozások, ülősztrájkok a sorozóirodák előtt, gyakoriak voltak a behívóégetések. A média pedig fokozta a helyzetet. Úgy tálaltak fényképeket, olyan tévétudósítások jelentek meg, amelyek alapján az olvasók/nézők az amerikaiak és szövetségeseik kegyetlenkedéseiről értesültek. Johnson mindazonáltal nem volt elég kemény – pedig az összes közvélemény-kutatásban emelkedett a népszerűsége, amint fokozta a katonai nyomást –, és mivel 1967 végén már saját védelmi minisztere is a háború befejezését szorgalmazta, 1968 tavaszára beadta a derekát. Ehhez az is kellett, hogy alulmaradjon a Demokrata Párt elnökjelölő gyűlésén. Bejelentette, hogy nem indul újra, és elnöki ciklusa maradékát a béke megteremtésének szenteli. Ez nem sikerült, de az üzenet világos volt: Amerika nem akarja megnyerni a háborút.

A kivonulás

Az amerikai választásokat Richard M. Nixon egyebek mellett azzal az ígérettel nyerte meg, hogy befejezi a vietnámi háborút. Kezdeti népszerűségét kihasználva Nixon hajlandó volt olyan lépéseket tenni, amilyeneket elődje nem. Fokozta az amerikai légierő tevékenységét a Ho Si Minh ösvény ellen, 1969-ben korlátozott katonai akciót engedélyezett Kambodzsa ellen, majd 1970-ben – amerikai szárazföldi erők részvétele nélkül – Laosz ellen. 

Ezzel párhuzamosan meghirdették a vietnamizálás politikáját, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a korábbi elképzelésekhez képest felgyorsították a dél-vietnámi hadsereg kiképzését és felszerelését, hogy önállóan is képes legyen a gerillák elleni harcra és egy hagyományos háború megvívására az északiak ellen. Mindezt az amerikai csapatlétszám erőltetett csökkentése kísérte: négy év alatt huszadára csökkent a Vietnámban állomásozó amerikai csapatok száma, miközben a háború költségei is már csak a nyolcadát érték el a Nixon előttieknek. Nixon ettől az otthoni politikai nyomás enyhülését várta. Ez azonban nem így történt, mivel az olyan esetek, mint a My Lai-i mészárlás néven 1970-ben ismertté vált, civilek ellen végrehajtott támadás, az amerikai közvéleményben felerősítették a kivonulás igényét és megerősítették a békemozgalmat. 

Nixon a vietnámi háborút alárendelte a Kína felé történő nyitási politikájának. A kínai–szovjet ellentétek kihasználása növelte az amerikai politika mozgásterét és lehetőséget teremtett a vietnámi háború lezárására. 1972-ben az északiak az ekkor már kevés délen állomásozó amerikai katonát és a déli erőket megtámadták. A várakozással ellentétben a déli erők hatékonyabban harcoltak, és Nixon elnök az amerikai légierő nagyarányú bevetésével megállította az északi előretörést, komoly veszteségeket okozva a Vietnámi Néphadsereg konvencionális kötelékeiben. Az évek óta tartó párizsi béketrágyalásokra is hatott, hogy ezt követően az amerikaiak a háború legintenzívebb bombázását indították meg Észak-Vietnám ellen, aminek hatására Észak-Vietnám 1973. január 27-én aláírta a párizsi egyezményt. Az egyezmény lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok méltósággal vonuljon ki Dél-Vietnámból, ugyanakkor katonai erőket állomásoztasson a térségben. Az utolsó alakulatok kivonása március 2. és március 29. között zajlott, amikor is bezárták az utolsó amerikai katonai támaszpontot is. Nixon 1974-es bukásáig az egyezmény élt, utána új helyzet alakult ki. 

A két vietnámi félnek tárgyalnia kellett volna egymással, de erre nem került sor. A tűzszünet végül elmaradt. Az amerikaiak távoztával katonailag új helyzet alakult ki. A déliek a támadás mellett döntöttek, megpróbálták a lehető legnagyobb területet visszafoglalni abból, amit 1972-ben elveszítettek. Ennek következtében a déli erők túlterjeszkedtek, és a csökkenő amerikai támogatás, valamint a nemzetközi gazdasági nehézségek és a belső problémák miatt fokozatosan elvesztették a kezdeményezést. Az 1974 végén kezdődött Ho Si Minh-offenzíva 1975. április 30-án Saigon elfoglalásához vezetett. Ford elnök kongresszusi felhatalmazás hiányában nem segíthetett, így csak azok a képek maradtak meg, amelyeken a saigoni amerikai követség tetejéről kimenekítik a követség munkatársait. Ezzel ért véget a második indokínai háború.