„A szovjet hatalom nem büntet, hanem megjavít”

A Gulag-rendszer eredete, céljai és átalakulása 1945-ig

2023.05.21.

Kovács Örs

A cári Oroszországban a 17. század óta alkalmazták a kényszermunkatáborok intézményét Szibéria lakatlan részein és az orosz Távol-Keleten. Az elhagyott Szahalin szigetén 1863-ban létesítették az első olyan lágert, ahol az elítéltek már a munkahely közvetlen közelében kerültek elhelyezésre. A cári rendszer hagyományaira épültek a Szovjetunió területén felállított koncentrációs táborok is. A második világháború alatt a táborok rendszerét újraszervezték a hadifoglyok nagy száma miatt. A Gulagok mellé kialakították a Gupvi táborait is.

Történelmi előzmények

 A kényszermunkát mint büntetési formát már a cári Oroszország is alkalmazta. I. (Nagy) Péter cár (1689–1725) is előszeretettel alkalmazott kényszermunkásokat Pétervár megépítésekor. A rabokat eleinte a börtönökből vezényelték ki, őrszemélyzet kíséretében, szaktudást kevéssé igénylő, nehéz fizikai munkára. Dolgoztak erődítési munkálatoknál, kikötők építésénél (Tallinn, Riga), az Urál arany- és ezüstbányáiban, valamint a századforduló nagy vasútépítéseinél. 

„Az egykori Ausztrália és Cayenne mellett Szahalin az egyetlen hely, ahol tanulmányozni lehet a bűnözőkkel való betelepítést […] Az általam olvasott könyvekből kiderül, hogy a börtönökben emberek millióit hagyjuk elrohadni, céltalanul és barbár módon; vasra vert embereket tízezer kilométernyi messzeségbe kergettünk a fagyban, szifilisszel fertőztük, demoralizáltuk őket, növeltük a bűnözők számát, majd mindent a vörös orrú börtönőrökre hárítottunk. Ma már az egész művelt Európa tudja, hogy nem a börtönőrök a bűnösök, hanem mi valamennyien, csak éppen nem a mi dolgunk, csak éppen bennünket nem érdekel.” – írta meg Anton Pavlovics Csehov egy levelében kiadójának 1890-es szahalini látogatásának célját. A milliós tömeggel némileg ugyan túlzott a nagyszerű író, de jól körülírta a nyomorúságos körülményeket. Ő volt az első olyan író, aki önként utazott Szibériába, ellentétben például az odahurcolt Dosztojevszkijjel.  

A cári Oroszországban ún. kátorgákat hoztak létre a politikai ellenségek száműzetésére. A kátorga szó eredeti jelentése gálya, később a cári Oroszország büntetőtelepeinek gyűjtőneve, amely egyszerre jelent száműzetést és kényszermunkát. Szibériát és Szahalint éghajlata és földrajzi fekvése úgyszólván predesztinálta arra, hogy a 19. században ott építsék ki a kor leghírhedtebb büntetőtelepeit. A kényszermunka gazdasági szerepe azonban igen csekély volt, 1870 és 1914 között mindössze évi 10–30 ezer főt érintett. 

Érdekesség, hogy az 1830-as és 1863-as lengyel, illetve az 1848–1849-es magyar szabadságharcok után is kerültek távoli, szibériai kényszermunkatáborokba lengyel és magyar katonák, felkelők. A magyarok esetében különösen igaz volt, hogy nem voltak az orosz cár alattvalói, így nem tartozhattak az „államellenes bűnözők” közé sem. Mégis a „titkos” megjelölésű törzslapjaikon „külföldi politikai bűnözőként” szerepeltek. Ennek ellenére ugyanazok a szabályok voltak érvényesek rájuk, mint az orosz köztörvényesekre vagy „politikai bűnözőkre”. A fogságba esettek között sok náció képviseltette magát, hiszen az orosz eljárás más népekkel, államokkal való konfliktusok után is hasonló volt. A külföldi foglyok között, a lengyelek és magyarok mellett, osztrákok, németek, olaszok, franciák is voltak, de akadtak köztük dánok, svédek, törökök is. A szibériai deportálás olyan nagy méreteket öltött – egyes adatok szerint húszezer személyt érintett –, hogy a cári hatóságok és a börtönigazgatóságok nem győzték az adminisztrációt, a rabok elhelyezését, ellátását. Mivel a cári Oroszország ezzel az eljárással megszegte a nemzetközi egyezményeket, még az állampolgárságukat is letagadták, vagy módosították. Valódi állampolgárságuk csak akkor derült ki, amikor az amnesztiát kapó személyeknek nyilatkozniuk kellett, hogy melyik európai országba térnek haza. A magyar rabokat a kínai határhoz közeli nyercsinszki kényszermunkatáborba vitték, ahol föld alatti ércbányákban – halálos dózisú radioaktív sugárzás mellett – megbilincselve, a külvilágtól teljesen elzárva, embertelen körülmények között dolgoztatták.

Összeségében a cári Oroszország hatóságai által kiépített táborok és módszerek megteremtették az alapot a bolsevik hatalomátvétel után meginduló koncentrációs táborok működéséhez.

A lenini modell

Bár az 1917-es februári forradalom egyetlen tollvonással eltörölte a kényszermunka intézményét, a bolsevikok 1917 októbere után megreformálták az igazságszolgáltatást. Úgy képzelték, hogy a munkával lehetséges az átnevelés. „A szovjethatalom nem büntet, hanem megjavít” – hirdette a felirat a börtönök és lágerek falán. Két új hivatalt hoztak létre, az Igazságügyi Népbiztosságot és a Csekát (Összoroszországi Rendkívüli Bizottság). Az előbbi a köztörvényesekkel, az utóbbi a „politikai bűnözőkkel” foglalkozott. 

Az Igazságügyi Népbiztosság megörökölte a cári börtönök túlzsúfoltságát, amelyen nem tudott változtatni. A köztörvényesek átnevelése tűrhető bérért és ellátásért cserébe zajlott, és viszonylag gyorsan visszaengedték őket a társadalomba, amely sok veszélyt hordozott magában. 

A Cseka ezzel szemben koncentrációs táborokat állított fel a lakatlan peremvidékeken, ahonnan szinte lehetetlen volt a szökés. A táborok valódi önfenntartó ipari-mezőgazdasági komplexumokká fejlődtek. A rabok többnyire fakitermelésen, bányászatban vagy halászatban dolgoztak. 1920 végén már 43 kormányzóságban 84 munkatábor működött nagyjából 50 000 „lakóval”. Lenin 1922 áprilisában javasolta, hogy a Cseka lágerei is kerüljenek át az Igazságügyi Népbiztosság irányítás alá. A Cseka hatalmának megtörését célzó intézkedés végül kudarcba fulladt, mert a „javíthatatlanok” elhelyezésének ürügyével a hírhedt Szolovki-szigetek és még további 10 tábor a Cseka ellenőrzése alatt maradt.

Sztálin radikális reformjai

1925 után a kétféle tábortípus között már nem igazán volt különbség. 1930-ban Sztálin formailag is egyesítette ezeket, az átnevelést ismét felváltotta a kényszermunka. Létrejött a Gulag. (A szó az orosz Glavnoje Upravlenyije LAGerej szavak összevonásából alakult ki, amely a Táborok Főigazgatóságát jelenti.) A politikai rendőrség és a szovjet belügyminisztérium különleges részlegének számított – vagyis ezek a szervek felügyelték a foglyok kényszermunka-rendszerét. 

A Gulag innentől kezdve a szovjet tervgazdaság részét képezte, s jelentős jövedelmet termelt az állam számára. Olyan nagyberuházásokat végeztettek el a rabokkal mint a fehér-tengeri csatorna vagy a Kotlasz–Vorkuta vasút megépítése. A Kolima völgyében felfedezett aranyérc és nyersanyagok kitermelését szintén a rabok végezték el. Természetesen ehhez szükség volt a létszámuk növelésére, amelyre első körben a kulákok elleni „harc” adott muníciót. Az új szocialista munkamorálban a késést, a lopást, a tervben előírt normáktól való elmaradást, azonnal kényszermunkával torolta meg a hatalom. A „nagy tisztogatások” idejére (1934–1938) a vörösterror totálissá és irracionálissá vált, folyamatosan több millió elítéltet produkált. A körülmények, a kínzások, a gyilkosságok miatt 5,5–5,7 %-os volt a halandósági index évente.  

A másik terület, amelyben a Gulag igen eredményes volt, a tudományos kutatás. Kísérleti táborokat is létrehoztak, ahol kiváló tudósokat – például a repülőgéptervező Tupoljevet – kényszerítettek szabadságukért cserébe hatékony felfedezésekre, fejlesztésekre, elsősorban a hadiipar, vagy éppen az atomkutatás számára. 

Az 1930-as években megkezdődött a Szovjetunió különböző népeinek megtizedelése, Gulagra történő deportálása is. Ezek igazán a második világháború alatt és után teljesedtek ki, mivel a nácikkal való együttműködéssel vádolták őket. Erre csak néhány példát említünk: Volga-menti németek, csecsenek, kalmükök, ingusok, krími tatárok. 

A Szovjetunió egész területét behálózták a Gulag-táborok, innen ered Szolzsenyicin „szigetvilág” metaforája. A túlélők – miután kiszabadultak – általában már a táborok környékén települtek le, ez a folyamat jelentősen hatott a Szovjetunió társadalmi mozgásaira is.

A Gupvi felállítása és a magyar foglyok száma

A II. világháború alatt az NKVD, vagyis a szovjet Belügyi Népbiztosság vezetője már 1939. szeptember 19-én kiadta az utasítást a Hadifogolyügyi Parancsnokság (Upravlenyije pogyelam Vojennoplennih, UPV) létrehozására, amihez később az internáltakat is hozzárendelték. 1945 januárjában, amikor már millió feletti létszámban őriztek katonákat és civileket e parancsnokság vezetése alá tartozó lágerrendszerben, akkor a Gulaggal egy szintre emelték. Így lett a neve Gupvi, vagyis Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság (Glavnoje Upravlenyije po gyelam Vojennoplennih i Internyirovannih). Ebből következik, hogy ezekben az intézményekben hadifoglyok és civilek is szenvedtek. 

Nyilvánvaló, hogy jelentős eltérés van a trianoni Magyaroroszágról, illetve a sikeres revízió utáni 1941-es országterületről elhurcoltak számában. A magyar áldozatokat három kategóriába sorolva érdemes számba venni és számukat összevetni az előbbiekben ismertetett két országterület alapján. Az első kategória a hadifoglyoké; a kutatások a magyar honvédség veszteségeit 430 000 fő körülire teszik, a trianoni országterületre vonatkoztatva. Ha azonban az revízió során visszaszerzett területek veszteségeit is hozzáadjuk, akkor ez összesen már 700–720 ezer főt tesz ki.

Ehhez a számhoz adódik hozzá az elhurcolt polgári lakosság tömege, akiket a második kategóriában találunk, bár a szovjetek gyakran őket is hadifogolynak minősítették. Az elhurcolásuk egyik célja a hatalmas emberveszteség pótlása – tehát (rabszolga)munkaerő beszerzése –, a másik a megtorlás. A szovjet rendszer eddigre már jól bejáratot módszerekkel rendelkezett a kényszermunka gazdasági felhasználásában.

A harmadik kategóriában az etnikai tisztogatás áldozatait találjuk, külön kiemelve a német származást, mint indokot. Utóbbiak között jelentős számban nőket is találunk. A trianoni országterületről nagyjából 170–180 ezer ember esett áldozatul ennek a folyamatnak. Az 1941-es országterületről etnikai tisztogatások keretében még legalább 80–90 ezer magyar került a Gupvi táboraiba. A németségük miatt deportáltak száma összesen 80–105 ezer főre tehető az 1941-es országterületet illetően. 

Összesítve, a katonaként és a civilként szovjet fogságba esettek száma összesen 960 000–1 025 000 fő közé tehető Magyarország második világháborús területére vonatkozóan. Ezt a szovjet adatok is alátámasztják, így az 1 millió fő körüli számot biztosra vehetjük, amelyben 2/3:1/3 arányban vannak a katonaként és a civilként elfogottak. Valójában tehát a magyarok nagy többsége a Gupvi táboraiban raboskodott a szovjet „Gulagon”.