De Gaulle francia köztársasági elnök bejelentette Algéria függetlenségét

1962. július 3.

2023.07.04.

Kovács Örs

A kedd reggeli rendkívüli minisztertanácsi értekezlet végén de Gaulle tábornok egy hivatalos nyilatkozatban tette közzé: „Az 1962. július 1 -jén tartott népszavazás alapján az algériai nép a Franciaországgal együttműködő Algéria függetlenségére szavazott. [Következésképpen] Franciaország ünnepélyesen elismeri Algéria függetlenségét”. Ezzel a bejelentéssel ért véget a nyolc éve húzódó, véres háborúval kísért algériai válság. Franciaország így megszabadult az algériai „nyűgtől”, míg az algériaiak súlyos árat fizettek nemzeti létük megvalósításáért.

Algéria mint francia gyarmat

Algéria a 16. századtól az Oszmán Birodalom fennhatósága alá tartozott, a kikötőváros Algír pedig a kalózok fővárosa volt. Az európaiak kereskedelmi tevékenységét zavaró kalózkodás felszámolását Franciaország vállalta magára, azzal hogy rajtaüt az Algír központú kalózfészken. A francia hadsereg 1830 júliusában bevette a várost, de a terület teljes elfoglalása, a törzsi ellenállás leverése után, csak 1890-re fejeződött be. A megszerzett Algériát minden területen – gazdaságilag, politikailag és katonailag egyaránt – integrálták Franciaországba, sőt, az 1848-as alkotmány 109. cikkelye szerint, három tengerentúli megyeként hozzácsatolták az anyaországhoz. A 19. század második felében a jó termőföldek vonzották a francia, illetve más európai bevándorlókat, akik a 20. század közepére elérték a lakosság 10 százalékát. A különleges jogokkal rendelkező „feketelábúnak” nevezett telepesek, elsősorban szőlő- és bortermelésből éltek. Rájuk nem vonatkozott az ún. bennszülött-törvénykönyv, azaz ők teljes polgári és szociális jogokkal bírtak. 

A két világháború között az arab nacionalizmus jelszava lett az „Algéria a hazám, arab a nyelvem, iszlám a vallásom” jelszó. A mérsékeltebbek lépcsőzetesen kívántak haladni. Első cél az önrendelkezési jog elérése, a saját alkotmánnyal rendelkező algériai állam megvalósítása, amely azonban szoros kapcsolatban maradna Franciaországgal. Ez a reálpolitikai álláspont a második világháború alatt tovább erősödött. A nácik ellen harcoló francia ellenállást de Gaulle tábornok is innen irányította. Közben eltörölte a bennszülött-törvénykönyvet. Azonban Franciaország 1945 után sem kívánt lemondani Algériáról, így az elszakadást, függetlenséget követelők hamar a francia hatóságokkal találták szembe magukat. A szeparatisták 1954 októberében létrehozták a Nemzeti Felszabadítási Frontot (FLN) és a Nemzeti Felszabadító Hadsereget (ALN); a robbantások és szabotázsakciók végrehajtásával kirobbantottak egy közel nyolc évig tartó háborút.

Algéria a francia belpolitikában az 1950-es években

Francine Faure, Albert Camus özvegye így fogalmazta meg saját érzéseit, amelyet oly sokan tapasztaltak: „Kettészakadtam. Félig francia, félig algériai vagyok, de valójában mindkét országtól megfosztottak. Egyiket sem ismerem el, mert soha nem úgy gondolok rájuk, mint különálló országokra.” Algéria sokak számára valódi érzelmi kötődést jelentett, és jobban érthető az angol–ír viszony relációjában, mint valamelyik távoli gyarmat helyzetével – például India vagy Indokína – való összevetésben. Azaz ahhoz, hogy Franciaország elengedje három megyéjét, össze kellett törnie az érzelmi kötelékeket, és lényegében fel kellett számolnia a feketelábúak telepeit Algériában. A helyzetet tovább bonyolította, hogy 1951-ben Algéria területén értékes olaj- és gázlelőhelyeket fedeztek fel.

Az Algérie française-nek (francia Algéria) három nagy tábora volt. Az egyikbe tartozott a hadsereg vezetésének jelentős része. Bár nem de Gaulle volt a legkedveltebb köreikben, de a hadsereg tisztelte őt. A másik táborba a II. világháború után feléledő szélsőjobb erői tartoztak, Pierre Poujade papírkereskedő vezetésével. A középső és délnyugati térség kisvállalkozói által felkarolt párt erőteljesen bírálta a parlament tehetetlenségét. Indokína elvesztése iránti keserűségből is sok követőre találtak. Az afrikai, különösen az algériai válság kialakulása is lendített a párt szekerén, hisz ők határozottan francia Algériát, valamint a kisembereket sújtó adórendszer átalakítását követelték. A poujadista mozgalom hátán az 1956-os választásokkal a parlamentbe bekerült csoportokat már Jean-Marie Le Pen vezette. A harmadik tábor a gaullista mozgalom volt, amely jól látta, hogy Algéria kérdése visszaemelheti Franciaország élére a Tábornokot. De Gaulle nem akadályozta, hogy saját tábora a többiekkel egyesüljön. Az Algérie française képviselői szilárdan hitték, hogy nem engedné el Algériát és újrakezdené a háborút. De Gaulle hallgatása lehetővé tette, hogy ezek a csoportok is támogassák, miközben ő nem vesztette el a népszerűségét. 

A IV. Köztársaság rendszerének működésképtelenségét az indokínai és az észak-afrikai, különösen az algériai válság mutatta meg igazán. Jóllehet, a belpolitikai folyamatok önmagukban is elég bizonyítékkal szolgáltak: a IV. Köztársaság 12 éve alatt 23 kormány próbálta meg irányítani az országot, az 1953-as elnökválasztás pedig lényegében kabarévá silányult, azáltal, hogy a 13 választási forduló után a két esélyes jelölt helyett egy ismeretlen és jellegtelen harmadik jelölt, René Coty lett az elnök. A gyarmati háborúk és a szuezi válság lényegében szétszakították a költségvetést. Az IMF és az amerikai hitelek segítségével próbáltak úrrá lenni a gazdasági válságon. Az egymást váltó kormányok tehetetlenül szemlélték a velük szembe jövő problémákat, így nemcsoda, hogy nem tudtak mit kezdeni az algériai eseményekkel sem.

De Gaulle visszatérése 

1954-ben, az FLN támadássorozatával, az ún. „vörös mindenszentek” napjával indult meg a sok áldozattal járó háború. Válaszul 1955-ben szükségállapotot hirdettek, és a francia hadsereg partra szállt Algériában. Innentől egy csaknem áttekinthetetlen helyzet kezdődött. Ugyanis ez a háború egyszerre volt polgárháború és függetlenségi háború is. A szeparatisták, a francia hadsereg mellett, harcoltak a harkikkal (a franciákkal együttműködő algériai harcosok) szemben is, míg a feketelábúak titkos hadserege (OAS) harcolt éppúgy a francia hatóságok ellen, mint az algériai szeparatisták ellen. Egy 1958-as felmérés alapján, a francia közvélemény 51%-a már nem hitt abban, hogy képesek lesznek megtartani Algériát. Massu és Salan tábornokok közben Közjóléti Bizottság néven ellenkormányt hoztak létre, ezzel próbálták biztosítani saját uralmukat Algériában. 

De Gaulle 1958-as hatalomátvételét gyakran puccsként emlegetik, amiből annyi feltétlenül igaz, hogy a hadsereg egy részének viselkedése valóban előmozdította az eseményeket. A májusi kormányválság végül azt eredményezte, hogy a Nemzetgyűlés 1958. június 1-jén megválasztotta a Tábornokot, hat hónapos vészhelyzeti jogkörrel, miniszterelnöknek. A Massu és Salan által kezdeményezett polgárháborús veszélyt kihasználva De Gaulle kettős játékot játszott. Francia Algériát ugyan nem ígérte meg, de véget kívánt vetni a pártok vitájában elmélyült válságnak. A puccsistákat sem ítélte el, miközben az állam tekintélyét és cselekvőképességét kívánta helyreállítani. A hat hónap időtartamra, rendkívüli hatalommal felruházott jogkörét az új alkotmány elfogadtatására használta fel. A köztársasági eszme tovább élését hangsúlyozta azzal is, hogy az alkotmánytervezetet szeptember 4-én hozta nyilvánosságra, utalva a III. Köztársaság alapításra. Az V. Köztársaságot megalapító új alkotmányt népszavazásra bocsátotta, amelyet a választók csaknem 80%-a támogatott. Az algériai válság ismét előidézte azt a különleges politikai helyzetet, amelyet 1940-ben egyszer már megélt a francia társadalom, amikor de Gaulle egy személyben testesítette meg a nemzeti egységet.

A válság megoldása, az eviani egyezmény

De Gaulle hatalomra kerülésével azonban cseppet sem javult Algéria helyzete. A francia hadsereg kegyetlenkedései, a felállított koncentrációs táborok, túl nagy ára voltak a remélt katonai győzelemnek. 1960-ra de Gaulle eljutott az „algériai Algéria” gondolatáig, illetve az önrendelkezés lehetőségét kínálta Algériának. A francia hadsereget nagyszerű beszédeivel, a tisztek áthelyezésével maga mellé tudta állítani. 

Az 1961. május 20-án kezdődtek meg a felek közti tárgyalások Evian városában. Franciaországnak három fő célja volt: zz egyik a szaharai térség megtartása az olajkészletek miatt, a második az Algériában élő európai kolónia védelme, a harmadik pedig a harkik védelme. A tárgyalások alatt az OAS merényleteket hajtott végre, amelyben a köztársasági elnök is célpont volt. De Gaulle az ellene irányuló akciót szerencsésen túlélte. Az FLN támadásai és az OAS francia nagyvárosokban elkövetett merényletei még inkább erősítették de Gaulle álláspontját: el kell engedni Algériát. 

Lényegi kérdésekben nagyon hamar megegyeztek. A szerződés szinte semmilyen garanciát nem tartalmazott a harkik számára és igen keveset az európaiaknak. A függetlenség kikiáltása után három évig megtarthatták állampolgárságukat, ám azután választaniuk kellett. Az egyezményt az 1962. áprilisi népszavazáson a résztvevők 91%-a erősítette meg. 1962. július 1-én proklamálták Algéria függetlenségét. Két nappal később de Gaulle, mint a köztársaság elnöke, a nemzetközi közösség tagjai közül elsőként, elismerte az új államot.

Sajnos az egyezmény nem hozott azonnali békét, mert az OAS immár csak a pusztításra vágyott: kórházak, iskolák, olajtárolók repültek a levegőbe. Az FLN sem maradt adós. Így a francia hadsereg rendteremtése nem érhetett célt. 1962 végére a legtöbb „feketelábú” elhagyta az országot. Becslések szerint 750 ezren tértek vissza Franciaországba. Az algériaiak között kirobbant harcokban legalább 30 000 harki vesztette életét. A Franciaországot támogató algériaiak duplán szenvedtek. Akik maradtak, azokat kiközösítették, akik Franciaországba menekültek, azok a rasszizmus áldozataivá váltak. 

A vietnami háborúhoz hasonlóan az algériai háború sem érte el célját. Franciaországnak nem kellett volna háborút vívni a függetlenségi tárgyalások során biztosított eredményekért. Az eviani szerződést a konfliktus bármely szakaszában elfogadták volna.