A szovjet csapatok kivonulnak Ausztriából

1955. július 27.

2023.07.28.

Kovács Örs

„Ausztria szabad!” – kiáltotta a bécsi Belvedere palota erkélyéről az ünneplő tömegnek Leopold Figl osztrák külügyminiszter, miután 1955. május 15-én 11 óra 30 perckor aláírta az Osztrák Államszerződést. A második világháború után újra létrejött Ausztria történelmének talán legfontosabb pillanata volt ez. A John Foster Dulles amerikai, Harold Macmillan brit, Antoine Pinay francia, Vjacseszlav Mihajlovics Molotov szovjet külügyminiszterek által is aláírt dokumentumnak hála Ausztria semleges országgá vált a hidegháborúban, azaz valamennyi idegen katonai erőnek el kellett hagynia az országot. A szerződésben elismerték a független, demokratikus Ausztria területi sérthetetlenségét. A szovjet zóna kiürítése július 27-én, a nyugati zónák kiürítése pedig október 25-én fejeződött be. Mi kellett ahhoz, hogy 1945 után a szovjetek feladjanak egy általuk a második világháborúban elfoglalt területet?

Ausztria szerepe a hidegháborúban

A második világháború alatt, 1943. október 30-án született meg a Moszkvai Nyilatkozat. Ebben az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és a Szovjetunió kormányai elismerték, hogy Ausztria a hitleri expanzió első áldozatának tekinthető, és az Anschluss-t semmisnek nyilvánították. Ausztria szuverenitását helyre kell állítani. Ugyanakkor felelősség terheli a nácik mellett vívott háborúért, és figyelembe fogják venni, hogy mennyiben járul hozzá önmaga felszabadításához. 1945-ben a Vörös Hadsereg foglalta el Bécset. A szociáldemokrata Karl Renner vezette ideiglenes osztrák kormány még a harcok közepette rögzítette országa függetlenségét.

Az osztrák politikai elit számára a Moszkvai Nyilatkozat mindvégig hitvallásuk alapja lett, természetesen a felelősségükre vonatkozó rész elhallgatásával. Az áldozati szerep bemutatása annál jobban sikerült. Különben egy katonai erőszakkal annektált állam nem viselhet felelősséget cselekvőképessége hiányában, így szét kell választani az állampolgárok és az állam felelősségét. A háborús bűnöket elkövető osztrák állampolgárokat valóban felelősség terhelte.

Az 1945 után meginduló békeelőkészítő tárgyalások során az derült ki, hogy az osztrák kérdést a német kérdéssel együtt kívánják kezelni. Ausztria esetében, amely a szovjet vezetés szemszögéből „németek által” volt lakott, elsősorban a német kérdés megoldásáról volt szó, azaz a német nép és állam tartós meggyengítésére törekedtek. Abban nem volt vita, hogy Ausztriát leválasztják Németországról, abban azonban már igen, hogy mi legyen az ausztriai német vagyonnal vagy a katonai megszállással. Az 1948-as csehszlovákiai kommunista puccs – szovjet katonai jelenlét nélkül – pánikot keltett nyugaton, azaz meg kell akadályozni a szovjetek további terjeszkedését. Ráadásul Sztálin egy, a közép-kelet-európai államok esetében már alkalmazott „barátsági szerződést” akart kötni Finnországgal is.

Azonban a berlini blokád (1948. június és 1949. május között) és a jugoszláv Tito Ausztriával szembeni területei követelései arra ébresztették rá a nyugatiakat, hogy Ausztriát, az önvédelmi képességének növelése okán, fel kell fegyverezni. A blokád kudarcát látva Sztálin is megenyhült, és lemondott a jugoszláv területi követelések támogatásáról, cserébe a nyugati hatalmak beleegyeztek a szovjetek Ausztriával szembeni gazdasági követeléseibe. Ennek értelmében Ausztriának 150 millió dollárt kellett fizetnie a német tulajdonért a következő hat évben, továbbá a szovjetek megkapták az osztrák kőolaj-kitermelés 60 százalékát is, illetve az új kőolajlelőhelyek felfedezése esetén a felfedezéstől számított 25 évre a kitermelés jogát is. A javaslat értelmében a Szovjetunió megkapta a bécsi központú Duna-Gőzhajózási Társaság teljes magyarországi, romániai, bulgáriai és kelet-ausztriai vagyonát is.

Mégsem született meg ekkor az Államszerződés. Az Egyesült Államok ugyanis nem akart kezességet vállalni a fizetési kötelezettségekért, illetve úgy vélték, hogy nyugati katonai jelenlét nélkül Ausztriában is kommunista hatalomátvétellel kellene számolni.

A koreai háború (1950–1953) ismét elmélyítette az ellentéteket. Sztálin 1952-ben állt elő azzal a javaslattal, hogy Németország újra egyesüljön a kölcsönös katonai fegyverzetcsökkentéssel egyidejűleg. A szovjet politika fő célja az amerikai hadsereg európai jelenlétének ürügyül szolgáló német kérdés megoldása volt. Az újra egyesüléssel az amerikai csapatok az Atlanti-óceán nyugati partjára kerülhetnek. Sztálin halála (1953. március 5.) tovább puhított a szovjet állásponton.

Az Európai Védelmi Közösség (EVK) – végül francia vétó miatt – elhalt ötlete és a NATO déli bővítése 1952-ben (Görögország és Törökország) már mutatták a nyugati törekvéseket mind az NSZK, mind Ausztria megerősítésére. Mindeközben a Raab vezette új osztrák kormány Moszkvának üzenve többször kijelentette, hogy Ausztria katonai semlegességre törekszik (sem a NATO-nak, sem más katonai szervezetnek nem lesz tagja), továbbá megtiltana a jövőben országa területén bármilyen idegen katonai támaszpont létesítését. A katonailag semleges Ausztria nem jelentene egyoldalú előnyt a nyugati hatalmak számára, ugyanis Svájccal együtt egy semleges zónát alkotna az Alpok térségében, elvágva a NATO északi és déli szárnyát egymástól.

Az Államszerződés születése

A szovjetek 1954-től mutattak hajlandóságot a megegyezésre. Emögött részben a megszállással járó gazdasági terhek álltak. Az ausztriai jelenlét túlságosan költségessé vált, a korábban jelentősnek ígérkező kőolajlelőhelyek – amelyeket titokban tartottak –, időközben kimerültek. Molotov számára mindez azonban eltörpül a Németországhoz tartozás – az Anschluss megakadályozása mellett. A másik fontos változás az volt, hogy az EVK kudarca után az NSZK kinyilvánította csatlakozási szándékát a NATO-hoz. A szovjet fenyegetések ellenére Nyugat-Németország 1955-ben csatlakozott az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez. Ez a helyzet azt a veszélyt hordozta magában, hogy Ausztria megosztása a két német államhoz hasonlóan véglegesül, illetve a nyugati része akár csatlakozhat is a NATO-hoz. Ez a szovjeteknek sem volt érdeke, így 1955-re felgyorsultak Ausztria kapcsán az események. A szovjet elvárás az volt, hogy az Anschluss lehetőségét jogi és diplomáciai eszközökkel küszöböljék ki, illetve Ausztria nem csatlakozhat semmilyen katonai szervezethez, és nem engedélyezheti idegen katonai bázisok létesítését a területén.

Az osztrákok ezeket hajlandók voltak elfogadni, a dolguk már csak az volt, hogy a nyugati partnereiket is meggyőzzék a szovjet ígéretek komolyságáról. A nyugati félelmek ugyanis mindig abból fakadtak, hogy Ausztria semlegességének példája átragad a német kérdésre, és ezzel a nyugatiak elveszíthetik az őket védő amerikai katonai jelenlétet. Az 1955 tavaszán lefolytatott tárgyalások végül eredményre vezettek. A szovjetek hajlandóak voltak 10 millió tonna nyersolajért cserébe a – már lényegében kimerült – kőolajmezők és kőolaj-finomítók átengedésére, továbbá 2 millió amerikai dollár ellenében a Duna-Gőzhajózási Társaság Kelet-Ausztriában található tulajdonának átengedésére. Az egyéb korábbi német tulajdonért cserébe – amit a szovjetek 150 millió dollárnyi követelésben határoztak meg –, további áruk leszállítását kérték, ezt az osztrákok készek voltak teljes egészében elfogadni. Ezek után került sor az Államszerződés aláírására, amely szavatolta az idegen csapatok kivonását az Ausztriából.

Az Államszerződés következményei

Moszkva azt a reményt táplálta, hogy Ausztria egy második Finnországgá válhat, amely gazdaságilag a Szovjetuniótól függ. A teoretikusok és a pártideológusok a semlegességben a szocializmus előszobáját látták. Moszkva Ausztria példájával a „békés egymás mellett élést” propagálta. Katonai szempontból pedig új ürügyet kellett találni a közép-európai – magyarországi és romániai – szovjet katonai jelenlét fenntartására. Ez is indokolttá tette, hogy 1955. május 14-én a szocialista országok aláírták a Varsói Szerződést, ami lehetővé tette Moszkva számára, a Vörös Hadsereg „szövetséges haderőként” történő állomásoztatását az említett országokban.

Ausztriának óriási győzelem volt ez, mert nem békeszerződés született – ami elismerte volna Ausztriát, mint önálló nácibarát hadviselő felet –, hanem államszerződés. Az ország megtartotta területi integritását, ráadásul a háborús felelősségét megállapító rész kimaradt a preambulumból. Másrészt Ausztria jogi úton deklarálta örökös semlegességét, amikor a bécsi parlament elfogadta az erre vonatkozó semlegességi törvényt. Az 1938 után alapított német állami vállalatok osztrák állami kézbe kerültek. Volt olyan német diplomata, aki „rablóknak és tolvajoknak” tartotta az osztrákokat. Adenauer német kancellár a történelmi tényeket felsorolva azt hangsúlyozta, hogy hamis Ausztria áldozati szerepe, valamint az osztrák nácik felelőssége sem megkerülhető.

A helyiek hatalmas lelkesedését kiváltva a szovjetek megkezdhették csapatainak kivonását Ausztriából, amely 1955. július 27-én ért véget, ezzel a szovjetek először mondtak le egy általuk 1945-ben megszállt területről.