Halálra ítélik Rajk László volt belügyminisztert, Szőnyi Tibort és Szalai Andrást

1949. szeptember 24.

2023.09.24.

Kovács Örs

„A Központi Vezetőség Rajk Lászlót és dr. Szőnyi Tibort mint idegen, imperialista hatalmak kémeit és trockista ügynököket a Magyar Dolgozók Pártja tagjai sorából kizárja.” – adta hírül a Szabad Nép 1949. június 16-án, a Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége és Központi Ellenőrző Bizottsága határozataként az első hírt a Rajk-perről. Rajk László, a hivatalban lévő külügyminiszter ekkor már május 30-a óta a Péter Gábor vezette ÁVH „vendégszeretetét” élvezte. A Szabad Nép cikkének alcímében megjelent, hogy egy „Trockista kémcsoport leleplezése” történt. A per során 200 embert tartóztattak le, 15 embert végeztek ki a mellékperekkel együtt, és 80-nál többen kerültek börtönbe. Hogyan illeszkedett perük a kommunista diktatúra kiépítésének folyamatába? Miért buktak ekkorát, ennyire váratlanul a cikk címében szereplő kommunista elvtársak? Miért kellett feltétlenül kivégezni őket?

A nemzetközi helyzet

1949-ben már zajlott a hidegháború, sőt annak első éles európai konfliktusa is tartott már Berlinben. Nem véletlen, hogy Sztálin felgyorsította a kommunista hatalomátvételt a keleti blokk országaiban, hiszen stabilizálni kívánta uralmát a térségben. 1949-re szinte minden közép-kelet-európai szovjet befolyású országban kiépült az egypártrendszer, és javában zajlott már a párton kívüli politikai ellenfelekkel való leszámolás. A hatalom monopolizálásához kommunista irányítás alá kívánták helyezni a szellemi és kulturális életet, valamint az oktatást. A propagandának közben reagálnia kellett a világpolitikai eseményekre is, hogy elfedjék a Szovjetunió esetleges diplomáciai, politikai kudarcait. Ilyen volt Tito szembefordulása Sztálinnal, vagy éppen a frissen kikiáltott Izrael állam, amely a szovjetek helyett inkább az amerikaiaknál kereste támaszát. 

Magyarország a második világháború vesztes országaként a Vörös Hadsereg megszállása alá került, a kiépülő kommunista diktatúra pedig igen hamar megkezdte saját gyermekeinek felfalását. 1949-ben először merült fel – mivel a többi párt vezetője, illetve a szociáldemokraták eltávolítása inkább csendben történt – egy párton belüli ellenség elleni per elindítása. Erre Sztálin Szovjetuniója kínált mintát, 1948-ban ugyanis megindultak a tisztogatások az úgynevezett „leningrádi perben”, ahol a tudományos és kulturális élet szereplői váltak áldozattá, köztük sok zsidó is. Az Antifasiszta Bizottság megszűnése után Magyarországon is gyanússá vált, aki a háború előtt vagy alatt nyugaton élt, vagy tagja volt valamilyen antifasiszta mozgalomnak. Ennek köszönthetően került gyanúba Szőnyi Tibor és svájci csoportja, illetve az Angliából hazatértek is.

A fő cél egy nyugatos – kozmopolita – zsidó értelmiségi kémper lett volna, mindenki okulására és a kozmopolita elemek megfélemlítésére. A Titóval való szakítás után már a spanyol polgárháború egykori magyar veteránjai, köztük Rajk László sem érezhette magát biztonságban. Szalai András ellen pedig jól felhasználhatóvá vált az a tény, hogy a második világháború első éveiben Jugoszláviában élt és Zágrábban mérnöki tanulmányokat folytatott. A szovjet NKVD-tisztek közreműködésével elindított per hasonlított a „béketábor” más országaiban lefolytatott perekre (a Slánský -per Csehszlovákiában, a Kosztov-per Bulgáriában). A Rajk-per abban tért el tőlük, hogy a szovjet–jugoszláv konfliktus hatására nagyon erős titóista szállal gazdagodott. Végül az is egy szempont lehetett, hogy a nagy nemzetközi felháborodással járó Mindszenty-per zaját tompítsák, eltereljék róla a figyelmet.

A három halálra ítélt vádlott múltja

Annak érdekében, hogy megértsük, miért jutott Rajk, Szőnyi és Szalai a kivégzés sorsára, ismerkedjünk meg velük közelebbről. A per eredeti koncepciója szerint a „nyomozás” egyrészt a „svájci csoport” tevékenységére, másrészt a ’30-as évek magyarországi illegális kommunista mozgalmára korlátozódott volna. Végig hangsúlyozták, hogy a vádlottak nem munkásszármazásúak, hanem „lumpenértelmiségiek” voltak. 

Kezdetben a per kulcsfigurája Szőnyi Tibor volt. Szőnyi polgári végzettségét tekintve ideggyógyász szakorvos és pszichológus volt, az 1930-as években Bécsben, majd Prágában dolgozott. A németek elől már 1939-ben Svájcba emigrált, a zürichi klinikán kapott állást. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front svájci szervezetének egyik alapítója és egy illegális antifasiszta lap szerkesztőjeként dolgozott. 1945 tavaszán az amerikai titkosszolgálat (OSS) – Szőnyi ugyanis 1944-ben, Noel H. Field közvetítésével, találkozott Allen Dulles-szel, az OSS európai részlegének vezetőjével  – és Tito partizánjainak segítségével tért vissza Magyarországra..

Hazatérése után pártkarrierje gyorsan haladt, a párt Központi Vezetőségébe került mint a Szervező Bizottság titkárságvezetője, majd országgyűlési képviselő és a Káderosztály vezetője lett. Szőnyi tehát egy fontos bizalmi állást kapott, azonban itt egy hatalmas hibát követhetett el: 1948-ban – a Szociáldemokrata Párt egyesülésre kényszerítésekor – feljegyzést készített arról, hogy Péter Gábor és az ÁVO megfigyeli saját pártjának tagjait is. Rákosihoz és Farkas Mihályhoz fordult, akik nyilvánosság előtt elítélték az ÁVO ebbéli tevékenységét, de Szőnyi azt nem tudhatta, hogy éppen akiknek jelezte észrevételét, azok bízták meg Péter Gábort a párttagok megfigyelésének titkos feladatával. Így válhatott Szőnyi célponttá, amelyhez muníciót a Fielddel való kapcsolatai adtak. A Fieldről szóló jelentések Farkas Mihály honvédelmi miniszter asztalán landoltak, aki Péter Gáborékat is bevonta a vizsgálatba. Szőnyi és helyettese, Szalai András telefonjának lehallgatása már 1949 január végén kezdetét vette Rákosi utasítására, így kezdett el felépülni egy nyugatos – kozmopolita – zsidó értelmiségi kémper. 

A vád megalapozójává az amerikai kommunista Field lépett, aki valamelyik kommunista országban kívánt letelepedni. Őt a magyar ÁVH csehszlovák segítséggel elrabolta Prágából 1949. május 11-én, és Budapesten megértették vele, hogy milyen vallomást várnak tőle: Field beszervezte Szőnyit az OSS-be, azzal a megbízatással, hogy OSS ügynököket helyezzen el a párt- és államapparátusban. Rajkról ekkor még semmiféle terhelő vád nem hangzott el. Szőnyi lényegében ezzel elveszett, miként a Svájcból visszatérő kommunisták is, akik között a kivétel Szalai András volt.

Szalai ugyanis nem tartozott a svájciak közé, nem volt nyugatról hazatérő, és értelmiségi sem – bár a perben mérnöknek tüntették fel. Gimnazista kora óta – emiatt már pécsi ciszterci diák korában letartóztatták – aktív tagja volt a hazai kommunista mozgalomnak, végig küzdött az illegális pártban a Horthy-korszakban. A vasesztergályosként dolgozó illegális párttagot többször bebörtönözték az 1930-as években, majd a második világháború alatt is. Az ellene felhozott egyik alaptalan vád egy 1942-es esetre nyúlt vissza. A hírhedt sátoraljaújhelyi börtönben raboskodott több illegális kommunista párttársával. Kiszabadulása után a rabok lázadást robbantottak ki, amelyet hatvan áldozat árán vertek le. A koncepció adta magát: Szalai elárulta a felkelők terveit, ezzel segítette a hatóságokat. 1945-től viszont megfordult a szerencse, hiszen rövid időn belül az MKP káderosztályának helyettes vezetője lett, azaz Szőnyi után itt ő volt a második ember. Ennek köszönthetően a Szőnyi elleni támadás hullámai őt is elsodorták, hiszen a pozíciója miatt a per részévé kellett válnia. 

A Szőnyiék ellen meginduló eljárás még május 23-án sem tartalmazott Rajkról semmiféle terhelő adatot. Végül a Rajk elleni döntés Prágában született meg, ahol a népi demokratikus országok belügyi szerveinek felügyelője, Belkin sugalmazta, hogy a vádat feljebb kell vinni. Farkas Mihály és Péter Gábor ezt az utasítást egyenesen Rákosihoz vitték Balatonaligára, ahol megindult Rajk letartóztatásának előkészítése. 

Rajk László kilógott az eredeti koncepcióból, hiszen nem volt sem zsidó, sem kozmopolita, viszont értelmiségi volt, magyar–francia szakos tanárnak készült, de az egyetem befejezésétől eltiltották illegális kommunista tevékenysége miatt. Ennek ellenére nemzeti kommunista maradt, aki rokonszenves volt a jugoszláv vezetésnek, népszerű volt a fiatalok között, a népi kollégisták körében, a nem kommunista népi baloldal előtt is. 1937 őszétől részt vett a spanyol polgárháborúban, ahol őrmesteri rangban a nemzetközi brigádok magyar századának politikai biztosa lett. A polgárháború után Franciaországba menekült, ahol internálták, majd a német megszállás után Németországba került dolgozni. Innen hazaszökött, ahol a rendőrség letartóztatta és Kistarcsára internálta. A nyilasuralom idején is bíróság elé állították, de az akasztástól testvére, a nyilas kormánybiztos Rajk Endre megmentette. Ez a kapcsolat a Rajk-perben is szerepet játszott, hiszen a vádak szerint Rajk már az 1930-as években rendőrspicli lett, akinek tevékenységét „fasiszta bátyja” mindvégig fedezte. 

A fő probléma azonban valószínűleg az lehetett, hogy rivalizált Farkas Mihállyal és Péter Gáborral. Úgy gondolta, hogy a rendőrség államvédelmi osztálya az ő miniszteri hatáskörébe tartozik, ráadásul Péter képességeivel szemben is kétségei voltak. Utasításait azonban Péter és csapata ott szabotálta, ahol csak tudta. Farkas Mihály pedig féltékeny volt Rajk népszerűségére, és ezt a viszályalmát Rákosi felé is elgurította, aki szintén tartott Rajk második, vagy harmadik emberré történő emelkedésétől. Az egyik mellékperben a „svájci csoport” tagjaként elítélt, 1956-ban emigrált Hódos György ezt írta az üggyel kapcsolatban: „Rajk idealista volt, mi több, fanatikus kommunista, született vezető, nem hidegen számító intrikus. A szikár, nyulánk, jó kiállású férfi kétségkívül a párt legtekintélyesebb, legnépszerűbb embere volt, mindenekelőtt a fiatalok, sőt a demokratikus baloldal és az értelmiség köreiben is. Vonzerejét részben és kimondatlanul annak is köszönhette, hogy Rákosi, Farkas, Gerő és Révai oldalán õ volt a belső pártvezetés egyetlen nem zsidó tagja. Rákosi […] Rajkban látta legveszélyesebb vetélytársát.”

A perben a fő vezérfonal  a Szovjetunióval szemben önállóságra törekvő Jugoszlávia megbélyegzése lett, így Rajkot mint „titóista kémfőnököt” kellett szerepeltetni. Az amerikaiakig érő összeesküvés képe is – Field szerepeltetése miatt – lehetőségnek tűnt. Azonban Field a szovjeteknek is kémkedő kettős ügynök volt, így gyorsan Moszkvában találta magát, Rákosinak pedig ezt a vonalat el kellett felejtenie a perben.

A per hatásai

A per semmivel sem volt kevésbé jogtalan, mint a korábbi – akár Rajk által levezényelt – koncepciós perek. Mentelmi jogát semmibe vették, hamis tanúkat sorakoztattak fel, bizonyítékok nem voltak, kínvallatásoknak vetették alá, öt hónapos gyermekét és feleségét is bebörtönözték. A perben látványos gyorsasággal hoztak ítéletet. Rajkot külügyminiszterként május 30-án tartóztatták le, s ugyanez év szeptember 24-én a budapesti Népbíróság már halálra is ítélte, Szőnyi Tiborral és Szalai Andrással együtt. 

A per megmutatta, hogy a pártvezetésben betöltött szerep sem jelentett védelmet; az ellenség, amivel le kellett számolni, akár a pártba is beépülhetett. A másik különlegesség az volt, hogy a per igazi „fővádlottja” a Sztálint aktuálisan megsértő Tito marsall volt, hasonlóan a Bulgáriában ekkor zajló Kosztov-perhez. A trockizmus ismert vádját lecserélték a titóista vádra. A Rajkot követő belügyminiszter, Kádár János egyik szeptemberi beszámolója szerint Titóval szövetkezve kívánták megdönteni a „demokratikus államrendet”. Szeptember 16. és szeptember 24. között a rádióközvetítés szinte minden előre megírt „népnevelő” és Rajkot elítélő vallomást, vád- és védőbeszédet közvetített. Az eljárás bebizonyította, mennyire éberen őrködött a rendszer az „imperialista és jugoszláv kémek” tevékenysége felett. 

A pert egyre erősödő sajtókampány kísérte. Az „önként” megszólaló lakosság az előre megírt forgatókönyv szerint szórta a vádakat Rajkék fejére. Itt már egyre többen emlegették, hogy „Halál az árulókra!”, vagy éppen Rajkék veszélyezették a nép jólétét, vissza akarták hozni az „urak” világát, Titót követik, illetve fokozni kell a munkát, s be kell fejezni a tervet. Levelek és táviratok tömegei szajkóztak hasonló vádakat és követelték a legszigorúbb büntetést. Így nemcsak tudatosult az emberekben, mi fog történni, hanem eladhatóvá is vált a halálos ítélet. A kivégzésre 1949. október 15-én került sor. 

Sztálin 1953-as halála után került sor az újabb Rajk-perre, azaz Rajk rehabilitálására. Ez párhuzamosan történt a szovjetek és Tito kapcsolatának javulásával. Mivel Magyarország is csak egy bábu volt a szovjet politika sakktábláján, ismét alkalmazkodni kellett. A jugoszlávokkal való kibékülés ára a Rajk-per felülvizsgálata volt, a rehabilitálás pedig jelentős mértékben járult hozzá Rákosi bukásához, és segítette az 1956-os forradalom kitörését is.