Egy magyar királylány Bizánc trónján

Piroska és a magyar bizantinológia

2023.11.06.

Kovács Örs

Az Árpádok házasságkötései Szent István óta beilleszkedtek az európai uralkodóházak dinasztikus rendszerébe. A Magyar Királyság három nagy állam, a Római Birodalom (azaz Bizánc), a Német-római Császárság és a Kijevi Rusz között erősödött meg. Az Árpád-ház házasságkötései mutatták Magyarország erejét, szerepét és helyét a 10–14. század közötti időszakban, a történeti köztudatból azonban kihullottak azok a magyar királylányok, akik idegen udvarokba házasodtak, holott fontos civilizátori szerepük is lehetett. Ide sorolható például Skóciai Szent Margit, akinek tettei nagyban hozzájárultak a kereszténység megerősödéséhez a skótok között. A királylányok között vannak persze nála ismertebbek is, mint például Árpád-házi Szent Erzsébet.

Ióannés Komnénos bizánci császár felesége lett az a Piroska, Szent László lánya, akit később szentként tiszteltek Szent Eiréné néven. Ő az egyik legismertebb alakja a magyar–bizánci dinasztikus kapcsolatoknak, így személyén keresztül mutatjuk be a 12. század első felének külpolitikai viszonyait, illetve a magyar szempontú bizantinológia kutatási irányait.

A kutatási irányvonalak

A magyar szempontú bizantinológia három fő témaköre a következő: 

• a Kárpát-medence honfoglalás előtti története, azaz a magyarok előtt itt élő népek – hunok, gótok, gepidák, avarok, szlávok – történetére vonatkozó bizánci források vizsgálata;  
• az orosz területek magyar honfoglalást megelőző története, azaz a magyarokkal feltételezhetően rokonságban álló sztyeppei népekről szóló írások kutatása; 
• végül pedig a magyar nép középkori történetéről szóló bizánci források tanulmányozása. 

A hagyományos kutatási irányokon belül olykor új források is szolgálnak adatokkal, gyakoribb azonban, hogy a régóta ismert írásokat kell új szempontok szerint megvizsgálni, esetleg új adatok fényében újraértelmezni. Szent Piroska kapcsán ez utóbbira van lehetőségünk, s nem is lehet más célunk, mint a többé-kevésbé elfelejtett Árpád-házi királylány kultuszának megismertetése, hogy elfoglalhassa az őt megillető helyet a magyar történeti múlt alakjai között.

Hogy nevezték Piroskát?

Piroska I. (Szent) László király (1077–1095) lánya, aki Ióannés Komnénos bizánci császár (1118–1143) feleségeként az ismertebb Árpád-házi hercegnők közé tartozik. Némelyek talán a magyar történelemből jól ismert Mánuel Komnénos császár (1143–1180) édesanyjaként ismerik inkább. Piroska 1088 körül született, és korán árvaságra jutott, mivel édesanyja, Adelaid (Adelheid von Rheinfelden) 1090-ben meghalt, apja, Szent László pedig öt évvel később. Piroska Kálmán király (1095–1116) udvarában nevelkedett, és a király diplomáciájának része lehetett az a házasság, amely 1104-ben vagy 1105-ben kötettett. A házasság időpontja az első gyermekek – egy ikerpár – születési idejéből (1106 vége vagy 1107 eleje) következtethető ki. A pontos dátum ismerete választ adhatna arra a kérdésre is, hogy a dalmáciai magyar–bizánci konfliktusban ez a házasság vajon megerősítette Kálmán pozícióit Spalato, Trau és Zára kapcsán, vagy a magyar király további dalmáciai terjeszkedésének leszerelését szolgálta inkább.

Piroska Eiréné néven lett a bizánci trónörökös, a „derék (kalos) Ióannés ” (továbbiakban János) felesége. Az eiréné görög szó jelentése béke, amely azonban nemcsak személynév, hanem teológiai fogalom is, mely a béke fejedelmére, Krisztusra utal (Béke / Eiréné) ugyanúgy, ahogyan a Bölcsesség (Sophia) is. A Konstantinápolyban és más városokban a Hagia Eiréné és Hagia Sophia néven ismert templomok Krisztus tiszteletére emelt keresztény templomok (a Hagia Eiréné a Szent Békesség temploma, a Hagia Sophia pedig a Szent Bölcsesség temploma). Más feltevés szerint Piroska, akárcsak a Komnénos-házba beházasodott többi idegen leány, az anyósa, a dinasztiát alapító Alexios Komnénos felesége, Eiréné Dukaina nevéről kapta nevét, s így Piroska görög nevét nem kell feltétlenül kapcsolatba hozni egy konfliktust lezáró békeszerződéssel.

Piroska a magyar forrásokban a 14. századtól Pyrisk, majd Pyrisca névalakban szerepel. Valószínűleg ezek a Piroska névváltozatai, sőt a Piroska akár becenév is lehetett, hiszen Piroska-Eiréné hajfonata a Hagia Sophia mozaikján is vörösesszőke. Elképzelhető azonban az is, hogy a Piroska a Prisca alakváltozata, amely név arra az ókeresztény vértanúra utalhat, aki a legenda szerint Szent Pál első római híve volt, és Szent Pétert is elszállásolta. Újabban merült fel az, hogy Szent László leányának valódi neve Paraszka avagy Paraszkéva lehetett, amely név azonos a görög Paraskeué személynévvel; a paraskeué közszóként pénteket jelent, de három szentet is ismerünk ilyen néven. A keleti egyházban népszerű Paraszkéva névnek azonban nincs hagyománya az Árpádok között. Az elnevezés sokkal inkább Piroska kultuszának elterjedéséhez, megerősödéséhez járulhatott volna hozzá.

Piroska nevei közül érdekes még a valószínűleg a halálos ágyán felvett Xené név, melynek jelentése: idegen. A név elsődlegesen arra utal, hogy a keresztény hívő csak átutazó vendég, látogató a földi világban, akinek életcélja az üdvösség, az örök élet. Ha többet szeretnénk belelátni ebbe a névbe, akkor fel kell tennünk a kérdést: a Konstantinápolyban leélt évtizedek után ténylegesen idegennek érezte-e még magát Piroska, vagy őt idegennek tekintette-e még a környezete, illetve mennyire kötődött még szülőhazájához? Egyszerűbb magyarázat, hogyha a Xené nevet Piroska szerzetesi nevének értelmezzük. Mindenesetre tény, hogy személyében hosszú évtizedek óta először ült idegen hercegnő a császár mellett a bizánci trónon.

Piroska, a felséges császárné

Piroska olyan tagja az Árpád-háznak, akit a magyar krónikák csupán futólag említenek: Piroska Szent László lánya, aki a konstantinápolyi császár felesége lett. A görög források sokkal gazdagabbak, de sok bennük a császárnénak kijáró kötelező dicsőítés. A bizánci történetíró, Kinnamos mindössze egy oldalt szentel dicséretére, ugyanakkor a Komnénos-ház udvari költői több versben is magasztalták a császárnét.

A nyolc gyermeknek – négy fiú és négy lány – életet adó császárné a források szerint gondoskodó édesanya volt. Emellett kitűnt jámborságával, karitatív és szociális tevékenységével. Az egyik korabeli forrás szerint: „Az alattvalóknak a császári udvarhoz intézett ügyeiben jó közvetítő volt, a nélkülözőket felkarolta, nekik mindenben kezét nyújtotta, szíves volt az alamizsnálkodásban, az özvegyek és árvák támogatásában, a szerzetesek szállásaira való kiadásokban és adományokban.” Nem véletlen, hogy a konstantinápolyi Hagia Sophia mozaikképe is adományozóként (donator) ábrázolja a császárt és a császárnét. A bizánci források szinte semmi rosszat nem mondanak Eirénéről, igaz, ezt nem is nagyon tehették volna meg, így a korabeli források egy rokonszenves, erényes és alázatos asszony képét hagyták az utókorra. Vallásossága megmutatkozott az alamizsnálkodásban és a templomoknak, kolostoroknak juttatott adományokban is. Ebben a tevékenységében férje, János császár is támogatta.

Eiréné érdeklődött a politika iránt: gazdasági ügyekben és államügyekben is jártas volt. A kincs, a gazdagság nem érdekelte, a rendelkezésére álló javakat jótékonykodásra használta. Támogatta a szentföldi zarándokokat, különösen szívesen látta vendégül udvarában a magyarokat. Részt vett a diplomáciai tárgyalásokon, és olykor közvetített a Magyar Királyság és a Római (azaz a Bizánci) Birodalom között.

A két állam viszonyában a legválságosabb időszak az 1127-ben kitört háború volt, amelynek hátterében gazdasági okok állhattak: a bizánci udvar megpróbálta kiszorítani a magyar kereskedőket Barancsból, a Konstantinápolyba vezető kereskedelmi út egyik állomásáról, ami komolyan sértette a magyar gazdasági érdekeket. Politikai okként pedig a magyar trónviszályok visszatérő elemét említhetjük: II. István magyar király (1116–1131) követelte Bizánctól a Konstantinápolyba menekült trónkövetelő, Álmos herceg kiadását, ez a kérés azonban elutasításra került. Egy olyan, alig-alig hihető mendemonda is ismeretes, hogy a háború Eiréné császárné panasza miatt tört ki, amikor férje, János császár a magyar királyt is alattvalójának nevezte. Ezt Eiréné állítólag kikérte magának, mire a császár megütötte feleségét. Erről tudomást szerzett II. István, aki nem sokkal később haddal tört rá Bizáncra, hogy úgymond, elégtételt vegyen a sérelmen. A császári pár jellemét és a korabeli udvari viszonyokat ismerve ennek az esetnek a valódisága azonban erősen kérdéses. Az viszont tény, hogy az 1127-től kirobbant háború váltakozó hadiszerencsével folyt, míg végül – valószínűleg Eiréné közvetítésének hála – békekötéssel zárult. 1134-ben Eiréné elkísérte férjét egy bithüniai hadjáratra, melynek során fertőzés következtében halt meg.

Szent Piroska emlékezete

Eiréné alapította 1130-ban Konstantinápolyban a Pantokrator monostort (monastérion), vagyis a Mindenható Krisztusnak szentelt épületegyüttest, amely nemcsak három templomot és két szerzetesi kolostort, hanem idősotthont, kórházat, menhelyet és árvaházat is magába foglalt. Az építkezés 1136-os befejezését Eiréné már nem élte meg. Ez a vallásos alapítvány később mintává vált Bizáncban. Az alapító okiratból (typikon) tudjuk, hogy a monostorkórházban fizetett alkalmazottak (orvosok, ápolók és mások, például sírásók is) dolgoztak, napi két étkezést biztosítottak a betegeknek, bevezették a kórlapírást, az éjszakai orvosi ügyeletet, a betegvizsgálat előtti kötelező kézmosást.

Eirénét a Pantokrator monostor Szent Mihály kápolnájába temették, ahonnan zöldmárvány-szarkofágját a Hagia Sophiába vitték át. Piroska-Eiréné az ortodoxia és a császári ház szentje lett, tisztelete azonban előbb a Komnénos-ház lehanyatlásával szenvedett törést, majd szinte teljesen megszakadt Konstantinápoly török kézre kerülésével 1453-ban. A szentként tisztelt császárné jó példája annak, hogyan lehet valaki egyszerre gondos családanya, közéleti szereplő és jószívű adakozó.