Debrecenben megalakul az Ideiglenes Nemzeti Kormány

1944. december 22.

2023.12.22.

Kovács Örs

1944. március 19. – Magyarország német megszállása. 1944. október 15–16. – a nyilas rémuralom kezdete hazánkban. Ezt a két időpontot sokkal többen ismerik, mint 1944. december 22-ét, az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulásának idejét. Márciusban Magyarország elvesztette függetlenségét, megindult a zsidóság tömeges elpusztítása, októberben pedig véget ért a Horthy-korszak. Miért nem vált az Ideiglenes Kormány megalakulása annyira szimbolikus eseménnyé, mint a másik két említett történés? Miért ideiglenes és miért nemzeti ez a kormány? Sikerült-e beteljesíteni a céljait?

1944 őszére a második világháború frontvonalába – a hitleri Harmadik Birodalom és a sztálini Szovjetunió közé – szorult Magyarországon katasztrofális állapotok uralkodtak. A túlélésért küzdő zsidóság és a csak rossz választási lehetőséggel rendelkező hazai lakosság is szenvedett. A zsidókkal ellentétben, a választási lehetőségekkel rendelkezők számára leegyszerűsítve három út maradt: menekülés mindkét diktatúra elől, a harc valamelyik ellen, vagy az együttműködés valamelyikkel. Az állásfoglalás elkerülhetetlen volt. Szinte megmondhatatlan, hogy milyen indokkal indult el az ember valamelyik úton, ráadásul ez az út sokszor nem volt egyenes; a ma nyilasaiból hamar a holnap kommunistái lettek. Olykor a koncentrációs táborok felszabadított túlélői is a szovjet munkatáborokban találták magukat. A szuverenitását vesztett ország kereste a kiutat, és Debrecenben az újrakezdés jegyében alakult meg az Ideiglenes Nemzeti Kormány (INK).

„Én hoztam létre, és elég gyorsan.” (Molotov, szovjet külügyi népbiztos)

Közép-Európát 1944 októberében érdekszférák mentén osztotta fel Sztálin és Churchill. A brit miniszterelnök moszkvai tárgyalásain arcpirító módon, az érdekelt népek megkérdezése nélkül tette meg ajánlatát, amely egybe esett a szovjet igényekkel: bekebelezhették a Molotov–Ribbentrop paktumban nekik ígért területeket, illetve befolyást szerezhettek Közép-Európában. Ezt első körben „baráti kormányok” létrehozásában látták. A „baráti kormány” az adott ország németellenes demokratikus erőit tömörítette, magába foglalva a kommunista pártokat is, így ezek a kormányok nem váltak ellenségessé a Szovjetunióval szemben, és megkezdték a legszükségesebb demokratikus reformokat. Azaz a „baráti kormányok” esetén akár egy független, demokratikus, s ekkor még polgári Magyarország is elfogadható lett volna a szovjeteknek, ha az szovjetbarát külpolitikát folytat. Hozzátéve azt a tényt, hogy a szovjetek érdeklődése hazánk iránt elég alacsony hőfokon égett, Lengyelország, Csehszlovákia és Románia is fontosabb ország volt számukra.

A lehetséges politikai választékból Magyarország esetén hiányzott egy nyugati emigráns kormány, sőt lényegében érdemi emigrációról sem beszélhettünk. A moszkvai magyar kommunista emigráció hazai hatalomátvétele ekkor még nem volt napirenden. A harmadik lehetőség a Horthy-féle fegyverszüneti delegáció lehetett volna, de esetükben fel sem merült bármiféle kommunista befolyás támogatása. Ami azonban a szovjetek számára a legfontosabb volt, hogy a magyar katonatisztek, főtisztek miként reagálnak a helyzetre. A kormányzó a sikertelen kiugrás idején dálnoki Veress Lajos vezérezredest, a 2. magyar hadsereg parancsnokát nevezte ki utódjául, akit azonban a németek letartóztattak. A szovjetek így Vörös János vezérezredes, volt vezérkari főnök november eleji moszkvai javaslatai mentén indultak el, aki egy széles alapokon álló, kommunistákat is magába foglaló – egy főtiszt által vezetett – kormányra tett javaslatot. November közepére Molotov megállapodott Vörössel és az 1. magyar hadsereg átálló parancsnokával dálnoki Miklós Bélával egy új demokratikus kormány felállításáról. A Miklós Béla elnökletével megalakuló debreceni kormány feladata a németek kiverése Magyarországról és a szövetségesek végső győzelmének elősegítése volt. Az INK összetételében előre meg kellett állapodni, és Molotov kikötötte, hogy az a háború idején a szovjet kormány szándékai szerint működjön.

November végén a németek ellen 1944 májusában megalakított Magyar Front képviselői egy újabb javaslattal álltak elő. Faragho Gábor – a Horthy által 1944. október elején Moszkvába küldött fegyverszüneti delegáció vezetője – és a két említett tábornok szerint a Magyar Front alakítson kormányt, de ne egy katonatiszt, hanem Tildy Zoltán kisgazda politikus vezetésével. Álláspontjuk szerint a végleges kormánynévsort Debrecenben kell összeállítani, így a kommunista emigráció tagjai akár miniszteri helyek nélkül is maradhatnak. Emellett ez az indítvány továbbra is Horthy Miklóst ismerte el államfőnek. A szovjetek nem válaszoltak, de két diplomatájuk Puskin és Geiger azt ajánlotta, hogy ne kormányt, hanem egy „nemzeti vagy felszabadító bizottságot” hozzanak létre. Ezzel áthidalható lenne az összetételt illető vita, valamint elkerülhető lenne, hogy a nyugati szövetségesek állandó megbízottat küldjenek a kormányhoz. Ezt az ötletet végül maga Sztálin vetette el, mert a nyilas kormánynak szerinte csak egy másik kormány jelenthetett valódi alternatívát. Végül így a Molotov-féle elképzelés valósult meg, nem véletlenül büszkélkedett Molotov a kormány létrehozásával.

Az INK megalakulása

A szovjet megszállás alá kerülő területeken már 1944 novemberében megindult a korábban feloszlatott politikai pártok újjászervezése, sőt újak alakítása is. A Független Kisgazdapárt (FKgP), a Magyar Kommunista Párt (MKP), a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP), a Nemzeti Parasztpárt (NPP) és a Polgári Demokrata Párt (PDP) és a szakszervezetek december 2-án létrehozták a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot (MNFF) Szegeden. Az MNFF-ben csak a szovjetek által is jóváhagyott pártok szerepelhettek. Lényegében ez a szerveződés az 1944 májusában megalakított németellenes Magyar Front utódjának értékelhető. Volt azonban egy döntő különbség a kettő között: a Szegeden létrehozott szervezet már a kommunisták fölényével, a szovjetek vigyázó szemétől kísérve működött. A kiadott programjuk nagyon hasonlított az MKP programjára, természetesen a teljes államosítás nélkül. Szerepelt benne a németekkel és a fasizmussal való szembefordulás, illetve a népellenes elemekkel, háborús bűnösökkel történő leszámolás is. A hadiállapot idején a meghatározó kérdésekben a résztvevő pártok egyetértettek. 

Ahhoz, hogy tényleges politikai alternatívaként jöhessenek szóba a háború után, a győztesekkel való egyezkedésre szükségük volt. Mivel az angolszászok elfogadták a kommunista befolyású MNFF létét, világossá vált, hogy Magyarország a szovjet érdekszférába kerülhet. A háború azonban még zajlott, így az angolszászok érdekeit még ekkor valamennyire figyelembe vették. Az elsődleges cél egyelőre nem a kommunizmus kiépítése volt – amelyet Sztálin maga is jóval későbbi célként tűzött ki –, hanem Magyarország leválasztása német szövetségeséről és a katonai győzelem megkönnyítése. Közjogi értelemben a továbblépéshez Moszkvába kellett utaznia az MNFF vezetőinek. A küldöttséget dálnoki Miklós Béla, Faragho Gábor, Vörös János, Teleki Géza, Tarnay István, Nagy Imre és Gerő Ernő alkotta, ahol az előzetes forgatókönyvnek megfelelően megállapodtak az ideiglenes nemzetgyűlés és kormány létrehozásáról.

Magyarországon ekkor látszatválasztásokra került sor. A nagyobb állami épületekben vagy a köztereken népgyűléseket tartottak, a szovjet teherautókon érkező agitátorok – ők voltak az Ideiglenes Nemzetgyűlés Előkészítő Bizottsága – pedig tájékoztatták a lakosságot, hogy új törvényhozó testületet szerveznek, és lényegében helyben megtartották a választásokat. Így 1944. december 20-án 44 kelet-magyarországi településről 230 képviselő gyűlt össze Debrecenbe, ahol másnap megtartotta alakuló ülését az Ideiglenes Nemzetgyűlés a Református Kollégium Oratóriumában. A képviselők több mint felét a Magyar Kommunista Párt és a szociáldemokraták adták. Maga a testület fennállása idején ekkor két napot, majd legközelebb 1945 szeptemberében hat napot ülésezett, de ez összesen 28 órát tett ki. Ez jól mutatta valódi jelentőségét.  

Az ideiglenes jelző kifejezte a politikai rendszer, a nemzetgyűlés és a kormány átmeneti státuszát. Ideiglenessége jelezte azt, hogy fennhatóságuk csak az ország szovjetek által uralt területeire terjedt ki. A pártok így csak részleges legitimitással rendelkeztek, a megalakuló ideiglenes nemzetgyűlés pedig még talán ennyivel sem. A kormányt a nemzetgyűlés megszavazta, dálnoki Miklós Béla lett a miniszterelnök. Az ügyeket az Ideiglenes Nemzetgyűlés Politikai Bizottsága vitte, amelyben a tagokat a nemzetgyűlési arányoknak megfelelően adták annak pártjai. A jogalkotást ezzel felgyorsították, a kormány pedig rendeleteket adott ki, amelyeket utólag emelt törvényerőre a nemzetgyűlés. 

A kormány nevében a nemzeti jelző ugyanakkor fontos ideológiai tartalommal bírt. A legfontosabb feladat a nemzeti szuverenitás helyreállítása lett volna, amelyhez a szovjetekkel megkötött fegyverszünet és a németekkel való aktív katonai szembefordulás vezetne. A polgári demokratikus átalakuláshoz is szükség volt önálló magyar hadsereg megteremtésére, és a népszuverenitás elvén alapuló parlamenti demokrácia létesítésére.

Mérlegen az INK

Nem célja a jelen írásnak részletesen elmesélni az INK tevékenységét, amely azonban talán elég ismert ahhoz, hogy röviden mérleget vonjunk. Egyértelműen a pozitívumok közé tartozik, hogy a Miklós-kormány szakított a nyilasokkal, átállt az antifasiszta koalíció oldalára. Ekkor még volt remény arra, hogy esetleg egy valódi demokrácia is megvalósítható, ennek jegyében került sor a politikai intézményrendszer igen sok szempontból demokratikus alapon történő újjászervezésére. Megsemmisítették a Szálasi-féle diktatúra politikai és jogi kereteit, sőt szakítottak a Horthy-rendszer sok tekintélyuralmi vonásával is. Megvalósítottak egy nagyszabású, de nem teljesen sikeres földreformot, bővítették a szociális intézkedéseket, elindították a háború utáni újjáépítést. Kidolgoztak egy új választójogi törvényt is. Ugyanakkor nem tudták megakadályozni a kommunisták térnyerését, a szovjet hadsereg magyarországi garázdálkodását, a málenkij robotot, a háborús bűnösök ellen felállított népbíróságok igencsak politikai – olykor leszámolásra törekvő – működését. Szinte végig rendeletekkel kormányoztak, amely szintén nem erősítette a kormány demokratikus jellegét. A kormány szinte végig a teljes fizetésképtelenség határán vergődött, az infláció pedig az egekbe szökött. A trianoni határok ügyében sem tudtak megfelelő érdekérvényesítést felmutatni. 

A kormány és az MNFF vezetői között többen valódi demokráciát kívántak ugyan, de a szovjet megszállás és a nyugatiak teljes passzivitása miatt erre nem igazán nyílt esély. A nemzeti célokra irányuló törekvések felülírtak minden mást. Azonban a kormány teljesítményéről is csak azt mondhatjuk, hogy figyelemre méltó szándékai ellenére nem tudta megvalósítani sem a háborús szenvedések lerövidítését, sem a nemzetközi elszigeteltség feloldását, sem a demokrácia valódi kiépítését. Azonban ebben a nemzetközi környezetben, nyugati támogatás nélkül még ezt is érdemes megbecsülni.