Adria-paktum, a jugoszláv–olasz barátsági és együttműködési szerződés aláírása Rómában

1924. január 27.

2024.01.27.

Kovács Örs

A szerződés rövidebb, talán közismertebb nevében a problémát is megjelöli: az Adria feletti uralom kérdését. Hiába nyerte meg az első háborút Olaszország és végső soron Szerbia is, ha a többi győztes hatalom által kapott ígéretek ellentmondásossága miatt az ellenségeskedés most köztük folytatódhatna. Ugyanis az antant vezetői mind Fiumét, mind Dalmáciát odaígérték egyszerre Olaszországnak és az újonnan létrejövő Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak. Ezzel megágyaztak a háború utáni konfliktusnak, valamint lehetőséget teremtettek a közép-európai francia térnyerésnek, amely történelmileg sosem volt eddig túlzottan jelentős ebben a térségben. Miként illeszkedett az Adria-paktum az olasz–jugoszláv–magyar politikai háromszögbe? Mely hatalmi célok érvényesítése érdekében született meg a szerződés? Miért lett Fiume a kulcskérdés?

Ígéretek és az első világháborút lezáró békeszerződések

1915-ben a szerbeknek ígérték Fiume városát, Horvátországot és Dalmácia déli részeit, Boszniát és Hercegovinát, Szlovénia nagy részét, valamint a Bácskát, a Szerémséget és a Bánátot is. Közben Londonban az olaszokat is igyekeztek meggyőzni arról, hogy az antant oldalán csatlakozzanak az első világháborúhoz. Az olaszoknak ígérték Isztriát a hozzá tartozó szigetekkel (igaz, Fiume nélkül) és Dalmáciát Splitig a szigetekkel együtt, Trieszt környékét, Dél-Tirolt, Közép-Albániát protektorátusként, és további felosztásra váró területeket az Oszmán Birodalomból. Ez rögtön feltételezte, hogy nem lesz szárazföldi összeköttetése az isztriai és a dalmát területeknek. Az olaszok éppen ezért a békekonferencián Fiumét is felvették a követeléseik közé a teljes dalmát pervidékkel együtt. A szerbek pedig azt hangoztatták, hogy horvát hátország nélkül Fiume életképtelen lesz, miként Dalmácia megosztását is elvetették. 

Az olasz követelésekre nemcsak az egykori Római Birodalom „mare nostrum” ideája hatott az Adria kapcsán, hanem Velence egykori tengeri hatalma is erősítette érzelmileg a törekvéseiket. Viszont az újonnan születő nagy délszláv államnak hatalmi és gazdasági szempontokból egyaránt érthető volt a ragaszkodása az adriai tengerpart keleti részéhez. Ausztria–Magyarország felbomlása hatott az Adriai-tenger katonai erőviszonyaira is. Az olaszok váltak egyértelműen a legerősebb adriai hatalommá, amelyet a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság nem volt képes ellensúlyozni. Nem volt elég erős, de volt annyira harcias, hogy kiálljon a délszláv Adriáért.

Wilson amerikai elnök egyáltalán nem támogatta a dalmáciai olasz terjeszkedést, a Fiuméra fölvetett olasz igényt a franciák és az angolok sem. Emiatt Orlando olasz miniszterelnök tiltakozásul kivonult a versailles-i békekonferenciáról. Amikor az olasz küldöttség visszatért, a többi nagyhatalom már elismerte az egyesült délszláv államot, számtalan olaszoknak ígért területtel. Ez a helyzet vezetett oda, hogy a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság meggyengítése érdekében Karintia és Stájerország déli részének megszerzésére irányuló jugoszláv törekvéseket az olaszok ellenezték, illetve 1920 után keresték a kapcsolatot Magyarországgal is. 

A koncon való marakodás tisztázatlan keretei álltak a kialakuló Adria-vita mögött. Az 1918. november 3-án az Osztrák–Magyar Monarchiával aláírt padovai fegyverszüneti egyezmény értelmében a demarkációs vonal Abbázia és Fiume között húzódó Volosca térségében érte el az Adriát. Így az olaszok lemaradtak volna Fiuméről. Az egyezmény azonban tartalmazott egy kiskaput Ausztria–Magyarország stratégiai pontjainak megszállási lehetőségeiről, amely később hivatkozási alapot nyújtott az olaszoknak Fiume elfoglalására. A magyar kormányzó és hivatala 1918. október 29-én átadta a hatalmat a horvát Nemzeti Tanács fiumei bizottságának, Jekelfalussy Zoltán kormányzó Budapestre távozott. A hivatalt azonban onnan tovább működtették még a Tanácsköztársaság idején is, egészen 1921-ig. A városban hátrahagyott helyettes Egan Lajos 1920 májusában hagyta el Fiumét. Fiuméért és az Adria térségéért is olasz, horvát és szerb versenyfutás kezdődött, amelyben a horvátok csak szerb támogatással érhettek el eredményt, bár mindez függetlenségi álmaik feladásával járt együtt.

Ezek az apró epizódok jól megmutatták az Adria körüli viták élességét, illetve azt, hogy a térségben történő események mennyire részét képezték a nagyhatalmi törekvéseknek is. Végül a békeszerződések leginkább a francia diplomácia stratégiai céljainak feleltek meg Közép-Európában és a Balkánon. A felbomlott Osztrák–Magyar Monarchia helyén létrejövő új államok, illetve megnövelt területű világháborús szövetségeseik is a franciák lekötelezettjei lettek. A német revanssal, az osztrák és a magyar revíziós törekvésekkel és a Habsburg-restaurációval szemben is leginkább a franciáktól várhattak támogatást. Miként a csalódott Olaszországgal szemben is. Az orosz fenyegetést és az ezzel érkező kommunista ideológiát sem tarthatták távol maguktól a franciák nélkül. 1920-ban akár még úgy is tűnhetett, hogy a franciák képesek minderre, de ez az illúzió hamar szertefoszlott.

Út az Adria-paktumig

A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság léte nemcsak az Adria olasz uralmát kérdőjelezte meg, hanem a franciákkal kötött szövetség miatt kétfrontos háborúval is fenyegette Olaszországot. Az olasz politikai elit abban teljesen egyetértett, hogy a létrejött új délszláv államot gyengíteni – esetleg belülről szétbomlasztani – kell, szükséges a francia támogatású kisantant megbontása és Fiume megszerzése. Végül az olasz–jugoszláv kapcsolatokat átmenetileg a rapallói szerződéssel (1920. november 22.) rendezték. Szerb–Horvát–Szlovén Királyság elismerte a szlovén etnikai terület kisebb nyugati sávjának, továbbá Triesztnek, az Isztria-félszigetnek, a Kvarner-szigeteknek, Zárának és néhány dalmáciai kis szigetnek Olaszországhoz kerülését, Róma pedig lemondott Dalmácia többi részéről. Fiumét szabad várossá nyilvánították. 

Innentől kezdve – Mussolini 1922-es hatalomra jutása után is – általánosnak mondható, hogy az olaszok keresték az együttműködést a délszlávokkal. Mussolini külpolitikájának célja biztonság a duna–balkáni régióban, terjeszkedés a Mediterráneum térségében és Afrikában. A biztonságot adó együttműködési szándék azonban az olasz balkáni hegemónia megteremtésének szándékával történt, így a kapcsolatok romlása az egyesített délszláv állammal a felszínen még nem indult meg. Az olaszok a kisantant államokkal kötött egyezmények révén szerették volna visszaszorítani a francia befolyást. A fiumei kérdés megoldatlansága azonban folyamatosan lehetőséget teremtett egy konfliktus azonnali kirobbantására. 

Fiumét 1918. november 4-től az olasz haderő szállta meg, a város kikötőjébe az olasz hadiflotta hajói futottak be, egy brit és egy amerikai hadihajó mellett. A helyi olasz lakosság felbátorodva kimondta az elszakadását a felbomló Osztrák–Magyar Monarchiától és Magyarországtól is.  A város sorsát illetően a franciák a szerbeket támogatták, az angolszász országok pedig nem kötelezték el magukat, így az antant különböző nációjú megszálló egységei 1919-ben többször is összecsaptak egymással a városban. Erre lett „megoldás” a város szabadállammá tétele. Ez lényegében egy kísérlet volt a város olasz mivoltának megerősítésére, de a szabadállam inkább kaotikusan működő probléma lett. Ezt a Mussolini parancsára bevonuló olasz katonaság számolta fel 1922 novemberében. Egy év múlva már katonai közigazgatást vezettek be egy olasz kormányzó kinevezésével.

Az egész ügyet a két ország végül a római szerződéssel rendezte 1924. január 27-én. A lényeget tekintve a jugoszlávok elismerték Fiume Olaszországhoz tartozását (a Baross-kikötőt azonban a délszláv állam megtarthatta, a vasútállomás nemzetközi maradt), kiálltak a párizsi békeszerződések fenntartása mellett, valamint deklarálták, hogy támogatják egymást az esetleges Habsburg-restauráció megakadályozásában. A szerződéshez a délszláv királyság kelet-közép-európai szövetségeseinek megnyugtatására jegyzőkönyvet csatoltak, amely kinyilvánította, hogy az nem irányul a kisantant országok ellen.

A szerződés következményei és Magyarország

Az olasz–jugoszláv viszony látszólagos javulása hosszú távon nem tudta elfedni a két ország közti ellentéteket.  Mindez hamar felszínre tört, amikor belgrádi kormány nem ratifikálta a Dalmáciában élő olaszoknak különféle kiváltságokat juttató, 1925. július 20-án aláírt Nettuno-konvenciókat. Ebben olyan engedmények is szerepeltek volna, hogy az olaszokat nem zárják ki a jugoszláviai a földreformból. A horvátok azonban sérelmesnek találták ezt a pontot, és amikor beléptek a belgrádi kormányba, a parlament azonnal megakadályozta a szerződés ratifikálását. Mussolininak ellenlépésként ekkor még csak sajtókampányra futotta, illetve a magyarok irányába kívánt gesztusokat tenni, hogy megakadályozza a magyar–jugoszláv viszony javulását. Eszébe juthatott Tommaso Tittoni, egykori olasz külügyminiszter még 1919-ben tett nyilatkozata, miszerint az olasz külpolitika „fő vonala: mindenáron megakadályozni, hogy Magyarország megegyezzen Jugoszláviával.”

A magyar–jugoszláv viszony javulása 1925-ig nem állt az olasz elképzelések útjában, mert azt gondolták, hogy a kisantant felbomlasztását ez elősegíti. 1925 után az olasz–jugoszláv viszony felszínen is bekövetkező megromlása miatt a magyar–jugoszláv kapcsolatok javulását nem nézték jó szemmel. Így az 1926-ig eredménytelenül zajló magyar–jugoszláv tárgyalások kudarca és Horthy kormányzó ez évi mohácsi beszéde a magyar kormány olasz orientációját erősítette. A mohácsi beszéd – mely hangsúlyozta a magyar–jugoszláv történelmi barátságot – nagy nyugtalanságot keltett az olasz politikusok körében. Ma azonban már többen úgy vélik, hogy a beszéd csapda volt az olaszoknak, hogy meggyorsítsa a magyar–olasz együttműködés konkretizálását, ezáltal a délszláv állam felbontását. Olaszországot ily módon sikerült behúzni a csőbe, s 1926 őszétől kezdve Mussolini fokozottan törekedett arra, hogy valamiképpen bevonja Magyarországot a Jugoszlávia felbomlasztására irányuló tervébe. Ez a terv természetesen egyet jelentett volna a magyar revízió támogatásával is.

A magyar diplomácia sikerességét leginkább az 1927-es olasz–magyar barátsági szerződés megkötése támasztotta alá. Majd 1928. június 11-én Magyarország és Olaszország a „Fiume olasz birtoklása végett felmerülő anyagi kérdések ügyében” kötött egyezményt. Ebben szabályozták a háború előtti magyar államadósság kérdését, a magyar állampolgárok olaszországi javainak felszámolását, és a fiumei lakosság olasz állampolgárnak történő elismerését is.

Az Adria-paktum megkötése után sem a magyar–jugoszláv, sem az olasz–jugoszláv viszony érdemben nem lett jobb. Amikor lejárt az 5 évre kötött 1924-es római egyezmény Mussolini kijelentette, hogy „e szerződés, mely nem javította meg a helyzetet, valójában kimúlt, még mielőtt érvényét veszítette volna. Nem lett volna őszinte dolog megújítani egy barátsági szerződést, amely valójában sohasem létezett.” Így az olasz–jugoszláv kapcsolatok továbbra sem néztek javulás elé. A folyamatos feszültség egyedüli eredménye az olasz–magyar kapcsolatok látványos javulása lett, amely nagyban volt köszönhető a korszak ügyes magyar diplomáciai tevékenységének.