A második honalapító halála és emlékezete

1270. május 3.

2024.05.03.

Kovács Örs

IV. Béla királyt (1235–1270) a tatárjárás pusztításáért, a muhi csatában elkövetett hibáiért gyakran kárhoztatják, míg a tatárjárást követő talpra állasért, újjáépítésért inkább magasztalni szokták. A hirtelen haragú, nehezen megbocsájtó és különösebb hadvezéri képességekkel nem rendelkező király 35 évet töltött el trónján. Ezzel első királyunkat, Szent Istvánt nem számítva, IV. Béla uralkodott a leghosszabban, és ő érte el a legmagasabb kort az Árpádok közül. Ma egyértelműen a legnépszerűbb és legismertebb magyar királyok közé soroljuk.

Mennyiben látjuk ma másképp IV. Béla szerepét a tatárjárás idején, mint amit a korábbi iskolai tankönyvek tanítottak? Mit tudunk halálának körülményeiről és sírja rejtélyéről? Hogyan változott IV. Béla megítélése az utókor szemében?

IV. Béla és a tatárjárás

Az 1241-es muhi csata kétségkívül IV. Béla életének legismertebb eseménye volt. Az ütközet leírásában a korábbi tankönyvek kiemelték a tatár sereg túlerejét és a magyar csapatok hibáit. Az 1260-as években Tamás, spalatói főesperes tollából keletkezett forrás leírása alapján általában a szekérvárat emelték ki a tankönyvek mint stratégiai hibát. Rogerius 1244-es beszámolója adta az alapját annak, hogy a magyar hadvezetés alábecsülte a tatár veszélyt, és nem tett megfelelő előkészületeket a csatára. Emellett a tankönyvek kritizálták a magyar nemesek megosztottságát és önzőségét, ami hozzájárult a csata elvesztéséhez.

A valóság természetesen ennél sokkal bonyolultabb volt. Valójában IV. Béla olyannyira komolyan vette a mongol támadás hírét, hogy személyesen ment ellenőrizni a gyepűt 1240 végén. Dénes nádor vezetésével határvédő erőket is kivezényelt a Kárpátokba. A tankönyvek is elismerik, hogy 1239-től abbahagyta a földek visszavételére irányuló politikáját, bár az nem igazolható teljes bizonyossággal, hogy ez összefüggésbe állítható a mongol támadás hírével, hiszen ez csak Kijev 1240. decemberi elfoglalása után vált biztossá. Ekkorra érezhette úgy a király, hogy jórészt leverte a centralizációs törekvéseivel szembeni ellenállást. A földadományozás visszaállítása inkább ezt látszik igazolni, nem pedig a mongol támadásra történő felkészülést. Egy csak neki engedelmeskedő új fegyveres segédnép, a kunok 1239-ben történt befogadása mögött is a királyi hatalom megerősítésének vágya lehetett az elsődleges cél. Természetesen jól jött, hogy a kunok a mongol veszély elhárításában is segítséget nyújthattak, ha már nemzetközi támogatást az osztrák őrgrófon kívül nem kapott az 1241-es támadás idején.  

A gyepű megerősítése után 1241 márciusában a nádor vezetésével csapatokat küldött a Vereckei-hágóhoz, míg a Barcaságban az erdélyi vajda seregei próbálták – sikertelenül – elhárítani a tatár betörést. Batu kán március 12-én szétszórta Dénes nádor seregeit is.

A muhi vereség okai között kétségtelenül helyt kell adnunk Rogerius érveinek, illetve a kunok és a magyarok közötti ellentéteknek, melynek végén a kun vezért, Kötönyt meglincselték. A másik nagy probléma a magyar hadszervezet állapota volt. Az általános vélekedés szerint az ország hadszervezete a 13. század közepén éppen átalakulóban volt: a királyi vármegyerendszerre, az ispánok által hadba vitt várkatonaságra épülő hadszervezet bomlófélben volt a birtokadományozások következtében. Az ezt hosszabb távon felváltó magánföldesúri bandériumok kialakulása még váratott magára. Ez a diszharmónia kedvezett a mongol támadóknak, és nehezítette az uralkodó dolgát egy ütőképes sereg felállításakor. Az előbbi már nem, az utóbbi még nem volt képes sikerrel felvenni a harcot a tatárokkal. Ennek a helyzetnek a megoldására a korszakban valószínűleg nemcsak IV. Béla, hanem más sem lett volna képes. A magyar sereg nehézfegyverzetű lovasságát tarka felszerelésű könnyűlovasok egészítették ki. Ennek ellenére a csata nyerhető lett volna, különösen, ha a kunok vezetőit az uralkodó képes lett volna megvédeni, és ők is hadba szálltak volna Muhinál. Ez volt az első tényleges hiba.

IV. Béla parancsai különben is arra utaltak, hogy a magyarok ismerték a nomád harcmodort, mivel szigorúan tiltotta a király a Pest környékén portyázó mongolokra való kitöréseket. Így összesen 15–25 ezer (maximum 30 ezer) fős magyar sereg érkezett a Sajó partjára. A királyi sereg viszonylag lassan tette meg a Muhi felé tartó utat, mert várta a különböző országrészek felől csatlakozó erőket. A csatáról így is lemaradtak például a somogyi ispán csapatai, míg voltak olyan erők, amelyek áldozatul estek a mongoloknak (például a kalocsai érsek egységei). 

A tatár haderő főserege Muhinál számban felülmúlta a magyar sereget. Ezt tudta Béla király is. Éppen ezért a Sajó mentén szállt táborba, ahol a Sajó és a Hejő, valamint az általuk táplált mocsarak és a felállított szekérvár védelmet nyújtottak egy váratlan rajtaütés ellen. A tatárok mozgását ugyan eltakarták az ártéri erdők, de ezt jó helyismerettel és megfelelő felderítéssel lehetett volna ellensúlyozni. Kilátópont sem volt kevesebb, mint a Sajó túlpartján. Azt a dombot pedig még nem találták meg, ahonnan Batu kán „gondosan megszemlélte” és kritikával illette a „nyáj módjára valamiféle szűk akolba” terelt magyar sereget. A szekérvár ötlete egyáltalán nem volt rossz, hisz Béla király még csapatokat várt, és az esetleges tatár támadások elől is jó fedezéket biztosíthatott magának. A tábort folyamatosan őriztette. A tatár elővédek visszavonulása és csatlakozása a lassan, terv szerint haladó Batu kánhoz nem a magyar sereg Muhihoz csalogatása miatt történt, hanem Batu várta az Erdély felől érkező mongol csapatokat. A terve az lehetett, hogy a hídon átkelő ellenséget támadja meg, ezért nem rombolta le a hidat. Azzal, hogy IV. Béla tábort vert a Sajó-híd közelében, amelyet az utánpótlást hordozó szekerekből erősített meg, átvette a kezdeményezést, hisz a váratlan támadás esélye elveszett. A magyarok a felderítés hiánya és IV. Béla minden kockázatot nélkülöző hadvezetési stílusa miatt nem sejtették, hogy Batu főerői vannak a túlparton. A kisebb tatár-csapatokhoz már hozzászoktak, így alábecsülték a veszélyt. 

Béla tehát nem a szekérvár felállításával, hanem a felderítés elmulasztásával, majd a csata során tanúsított határozatlanságával járult hozzá a vereséghez. A csatát most nem részletezve arra a momentumra hívjuk fel a figyelmet, amikor a híd éjszakai megvédése után másnap hajnalban Batu kán megtámadta a hidat, és a magyar védők hiába kérték az uralkodót a teljes sereg bevetésére a hídon átkelő mongolok ellen. Ekkor ugyanis lehetőség nyílt volna a győzelemre. Azonban a hídtól délre Szübőtej vezetésével is átkelt – tutajon vagy könnyű szerkezetű hídon – egy jelentős tatár sereg, és ennek megjelenése eldöntötte a csatát, amelyben addig a magyar nehézlovasság fölénye érvényesült. A tábort és a kint harcoló magyar sereg hátát fenyegető tatár hadművelet következtében kitört a pánik, pedig a szekérvárra támaszkodva, jó stratégiával lett volna esély a védekezésre. A szekérvárat sokáig nem tudták elfoglalni, éppen ezért kezdték el a nyugati oldalon engedni a menekülést, a menekülőket aztán kardélre hányták. Béla királyt azonban sikerült kimenteni a csatából. A tábor pedig csak másnap reggelre került a tatárok kezére. Batu kán óriási veszteségeket szenvedett, a késve, de még éppen időben érkező Szübőtejnek köszönhette a győzelmet. 

IV. Béla életben maradt, így a remény is megmaradt. Menekülése során Trauig jutott, és szervezte a maradék ország védelmét. Országszerte erődítési munkák voltak, és mivel a mongoloknak nem volt elegendő ostromgépe, számtalan vár állt ellen sikerrel, különösen a Dunántúlon, ahová csak télen keltek át a tatárok. Esztergomot, Székesfehérvárt, Veszprémet és más várakat azonban így sem tudták elfoglalni. Ezzel szemben a folyóvölgyeket, az alföldi területeket kirabolták, elpusztították, lakóit fogságba hurcolták. 

IV. Béla 1242-ben visszatért, és készült az újabb mongol támadásra, mivel az ország nem vált a mongolok adófizetőjévé. A földadományozás komoly katonai kötelezettséggel járt: páncélos katonák kiállítását, és olykor várak építésére követelte meg. A várak ugyanis a könnyűlovassággal szemben védelmet jelentettek a lakosságnak. Újra behívta a kunokat, lányait pedig egy közép-európai mongol ellenes szövetség létrehozásának megfelelően házasította össze a környező királyságok vezetőivel. Újjáépítette az országot.

IV. Béla halála

Hosszú, belviszályokkal és hódító hadjáratokkal tűzdelt uralkodása 1270. május 3-án ért véget. Élete utolsó évtizedét megkeserítette fiával, a későbbi V. Istvánnal vívott belháborúja. A Horvátországot kedvesebb fiának, Bélának adó uralkodóval az Erdélyt kapó István herceg hamar szembefordult. A két udvarhoz tartozó bárók ösztönözték apát és fiát, hogy egymás ellen forduljanak. Lényegében ez az évtized ágyazott meg a királyi tekintély olyan mérvű gyengülésének, amely az Árpádok utolsó évtizedeit meghatározták. 

IV. Béla feleségével, Laszkarisz Máriával való kapcsolata rendkívül harmonikus és roppant termékeny volt, összesen tíz gyermekük született. Nyolc lánya közül Margitot és Kingát szentté, Jolánt boldoggá avatták. Kedvenc fia, Béla herceg gyermektelenül 1269-ben halt meg, amely nagyon megrázta az öreg királyt. Ennek az évnek a másik fontos eseménye volt a nápolyi Anjoukkal kötött egyezség, amely kettős házassági köteléket létesített: I. Károly fia, Károly feleségül vette István herceg lányát, Máriát, míg a herceg fia, László, feleségül vette Károly lányát, Izabellát. Később az Anjouk magyarországi trónigénye erre az eseménysorra volt visszavezethető. Az tatárjárás után újjáépített országról I. Károly követe, Bernát Monte Cassino-i bencés apát ezt írta le: „A magyar királyi háznak hihetetlen a hatalma, meg sem lehet mondani, mennyi a fegyvere. Keleten és északon moccanni sem mer senki, ha a dicsőséges király a seregét megindítja. Észak és Kelet legtöbb országa és fejedelme rokonság vagy meghódolás címén birodalmához tartoznak.” Az uralkodó teljesítményének kortáras elismerése volt ez. 

IV. Bélának azonban a saját családján belül is bekövetkezett pártoskodás következtében gondoskodnia kellett a híveiről, miután fia, István követte a trónon. Egy levelében II. Ottokár (1253–1278) cseh király oltalmát kérte felesége és lánya, Anna, valamint hű bárói számára. Halála után félelmei beigazolódtak, bár Mária királynét nem érte bántódás. Pár hónappal Béla halála után ő is követte a férjét a sírba.

IV. Béla sírját azonban még nem sikerült azonosítani. Az uralkodót kedvelt fia, Béla herceg mellé temették, a király által újjáépített esztergomi Segítő Szűz Mária-templomba. Majd csatlakozott hozzájuk Mária királyné is. Azonban a sírnak egykor helyet adó ferences templom helye sem ismert, síremlékének egy töredéke viszont valószínűleg fennmaradt. A vörösmárványból faragott királyi síremlék a templom szentélyében, a főoltár előtt állt a Képes Krónika, Jan Dlugoss és Antonio Bonfini krónikája szerint is. Érdekesség, hogy Béla nem a Margitot sorai közé fogadó domonkosokat részesítette előnyben, mivel Margit elöljárói támogatásával tagadta meg apja kérését: legyen II. Ottokár felesége. Innentől IV. Béla a ferenceseket részesítette előnyben. Érdekes az is, hogy az esztergomi érsek elperelte IV. Béla sírját a ferencesektől. Az érsek holttestét kihantoltatta és átvitette tetemét a Szent Adalbert-katedrálisba. Ez ellen a ferencesek eljárást indítottak Rómában, amit 1272-ben meg is nyertek, így a király földi maradványai visszakerültek a templomukba. 

A ferences templom a török korban teljesen elpusztult, így amikor a rend tagjai 1685 után visszatértek a városba, nem tudták azonosítani a templomukat. Egyes kutatók a mai ferences kolostor helyére teszik az egykori középkori templomot, mások azonban a város Szent Péternek és Pálnak szentelt plébániatemplomának helyére gondolnak. Ebben a kérdésben jelenleg csak egy biztos pont van: IV. Béla sírja sajnos elpusztult.

IV. Béla megítélése

A középkori krónikák, mint például a Képes krónika, inkább negatívan ábrázolták IV. Béla uralkodását. Hangsúlyozták a tatárjárás pusztításait és a király menekülését. Ezt a negatív képet erősítette a későbbi historiográfia is, mely Béla királyt gyávasággal és tehetetlenséggel vádolta. Ugyanakkor elismerték az ország újjáépítése érdekében tett erőfeszítéseit, és azt is, hogy az ország később sikerrel szállt szembe a mongolok visszatérésével. 

A kora újkori történetírók IV. Béláról alkotott képét erősen befolyásolta, hogy a szerző(k) mely középkori forrásokat ismerték és használták. A középkori negatív kép továbbra is jelen volt (ld. Thuróczynál), de egyre nagyobb hangsúlyt kaptak az újjáépítő tevékenységével kapcsolatos közlések (pl. Bonfininél). Dicsérték városfejlesztési intézkedéseit, a várak építését és a gazdaság fellendítésére tett lépéseit. Felismerték, hogy a tatárjárás után jelentős erőfeszítéseket tett az ország megerősítéséért.

A 19. század a magyar történelemkutatás fellendülésének korszaka volt, melynek során IV. Béla megítélése is jelentősen átalakult. A korábbi negatív képet felváltotta egy árnyaltabb, kiegyensúlyozottabb értékelés, mely a királyt a második honalapítónak nevezte. A fordulat oka az volt, hogy előkerültek új források és oklevelek, illetve a középkori krónikák közléseit kritikai elemzésnek vetették alá, így kiderültek ezek szándékai is. A történészek megállapították, hogy IV. Béla nem gyáva volt, hanem bátran harcolt a hazájáért a tatárok ellen. Kiemelték, hogy a menekülés egy kényszer szülte döntés volt, és nem gyávaság. Az újjáépítés sikertörténetére került át a hangsúly, amely során városokat és erődítményeket épített, gazdasági intézkedéseket hozott, és a kultúrát is támogatta.

A Horthy-korszakban IV. Béla király megítélése továbbra is pozitív volt, de ez a kép új elemekkel bővült. A királyt immár a keresztény hit védelmezőjeként és a nemzeti egység megteremtőjeként is ünnepelték, az újjáépítő mellett. A király ekkor már bátor hadvezérré vált. IV. Béla jó példa volt, hozzá hasonlóan kellett Trianon után újjáépíteni az országot. Hangsúlyozták nemcsak mély vallásosságát, hanem centralizációra törekvő politikáját, valamint a különböző etnikai csoportok integrációját. A király célja úgymond Nagy-Magyarország visszaállítása volt, és a tatárok elleni harca példaértékű a későbbi nemzedékek számára. Így került IV. Béla a revíziós gondolatok közé. 

A kommunista korszak kezdetén IV. Béla király megítélése jelentősen eltért a korábbi korszakoktól. A kommunista ideológia keretein belül a királyt feudális uralkodóként ábrázolták, akinek uralkodását a kizsákmányolás és az elnyomás jellemezte. A tatárjárás utáni újjáépítésben játszott szerepét elhalványították, a hangsúlyt a feudális társadalmi rendszert fenntartó intézkedéseire helyezték. A kommunista ideológia kereteibe nem illeszkedő pozitívumokat elhallgatták, a királyt pedig indokolatlanul elítélték.

A Rákosi-korszakra volt elsősorban jellemző ez a szemléletmód. A Kádár-korszak ismét inkább pozitív hősnek állította be az uralkodót. A tankönyvekben hangsúlyozták Béla király katonai sikereit, kiemelve a mongol hódítók elvonulását és a horvát–dalmát területek meghódítását. Emellett a tankönyvek kiemelték IV. Béla király bölcs uralkodását, amelynek során számos reformot vezetett be a közigazgatásban, a jogrendszerben és a gazdaságban.

Napjainkban a modern történelemkutatás eredményei egy nagyon összetett és árnyalt képet mutatnak az uralkodóról. Helyére került már a király szerepe – hibáival együtt – a muhi csatában, ismertek más katonai kudarcai is, miközben a mongolok elleni védekezésben nagy szerepet játszott. A magyar identitás és a nemzeti büszkeség szimbólumává azonban elsősorban az újjáépítés miatt vált. Megkérdőjelezhetetlen a helye a Hősök tere szobrai között.