Jekelfalussy Zoltán, a Monarchia utolsó fiumei kormányzójának születése

1862. június 4.

2024.06.04.

Kovács Örs

Jekelfalussy Zoltán jogász, császári és királyi kamarás, Nagy-Küküllő vármegye főispánja és zászlósúr volt. A IV. Károly koronázását szervező Koronázási Ünnepélyt Rendező Bizottság elnöke, majd Fiume utolsó magyar kormányzója. Ezen tisztsége okán maradt fenn a neve a történelmi emlékezetben. A Horthy-korszakban a magyar filmszakmában tevékenykedett, és egy időben betöltötte a Nemzeti Kaszinó elnöki tisztét is. Több részvénytársaság igazgatótanácsában volt tag, és 1942-ben megkapta a magyar érdemrend nagykeresztjét, amely jól mutatta megbecsültségét.

Ugyanakkor Jekelfalussy megítélése napjainkban is vitatott. Egyes történészek szerint Fiume utolsó magyar kormányzója cserbenhagyott 6500 magyart 1918. október 29-én, amiért később a Fiumei Magyar Kaszinó is törölte tagjai közül. Ez talán a legismertebb vélekedés személyével kapcsolatban.

Mit tudunk fiumei tevékenységéről? Mi történt Fiuméban Jekelfalussy kormányzóságának utolsó napjaiban? Miben más Jekelfalussy megítélése életében, mint halála után?

Egy karrier története

A zemplén vármegyei Variházán született az Északkelet-Felvidéken Jekelfalussy Sándor és Festetich Camilla gyermekeként. Bátyja, Jekelfalussy Lajos 1906 és 1910 között honvédelmi miniszter volt. A Jekelfalussyak már a 18. századtól birtokosok voltak a térségben. A család katonai, hivatali és vállalkozó vonalon is érdekelt volt. Zoltán jogi tanulmányait középiskolái elvégzése után Bécsben és Budapesten folytatta. 1895-ben a Földművelésügyi Minisztérium segédfogalmazójaként kezdte meg pályafutását. Később a pénzügyminisztériumban, majd a belügyminisztériumban folytatta munkásságát. Mint miniszteri tanácsos a belügyminisztérium elnöki osztályának vezetését bízták rá. A koalíciós kormány 1910-es bukása után a kivándorlási kormánybiztosi hivatal vezetőjévé nevezték ki.

A kivándorlás problémája igen jelentős volt a századforduló Magyarországán. Ezt mi sem mutatta jobban, hogy külön kivándorlási törvényt alkotott a magyar országgyűlés 1903-ban. A 19–20. század fordulóján Magyarországon több nagy európai kivándorlási irodának is kiépített hálózata működött, amelyek agitációval és prospektusok osztogatásával – a jobb élet reményében – Amerikába csábították a lakosságot. A folyamat ellenőrzésének, illetve az ügynökségek szabályozásának céljából az Adria Magyar Királyi Tengerhajózási Rt-t bízták meg, hogy vezényelje le a magyar kikötővároson, Fiumén keresztüli kivándorlást. Mivel az Adria Rt. addig elsősorban teherszállítással foglalkozott, a személyszállítás lebonyolítása érdekében megállapodást kötött a liverpooli Cunard Steamship Companyval, hogy a Cunard az Adria lobogója alatt, kétheti rendszerességgel személyszállító hajókat indítson el Fiume és New York között. A kivándorlás fokozódó méretei miatt a fiumei székhelyű Magyar Királyi Tengerészeti Hatóságra hárult a kivándorló hajók ellenőrzése és az utasok biztonságának előmozdítása. Így került kapcsolatba a várossal Jekelfalussy Zoltán is, akiről feljegyezték, hogy a Titanic tragédiája után ő fogadta a fiumei kikötőbe befutó Carpathia hajót is 1912. május 9-én. A világháború kitörésekor a Belügyminisztérium háborúval kapcsolatos ügyeit vezette.

Jekelfalussy következő nagy fontosságú megbízása IV. Károly koronázási ünnepélyének lebonyolítása volt. A ceremóniát a december 1-jén felállított Koronázási Ünnepélyt Rendező Bizottság kivitelezte Jekelfalussy Zoltán császári és királyi kamarás, miniszteri tanácsos elnökletével. Az ünnepséget a Budai Várba tervezték, mert a világháború miatt a kiadásokra is nagyon figyelni kellett. A munka négy albizottságban folyt, az operatív szervező munkát gróf Bánffy Miklós végezte mint a művészeti és műszaki albizottság irányítója. Olyan építészek vettek részt a művészeti tervek kidolgozásában, mint Lechner Jenő, Pogány Móric és Kós Károly. A koronázásra 1916. december 30-án került sor, Jekelfalussyt pedig szolgálataiért a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki az uralkodó.

1917 ősze és 1918 október 29. között Fiume kormányzója volt. A városból való távozása után román megszállás alá kerültek Torontál vármegyei birtokai. A politikától eltávolodott, de társadalmi megbecsültsége megmaradt a Horthy-korszakban is. Ő volt a Széchenyi alapította Nemzeti Kaszinó ügyvezető-igazgatója, majd elnöke. A forradalom és a proletárdiktatúra pusztításai után, hosszú évek munkája és szigorú takarékosság eredményeként az 1920-as évek második felére visszaállította a Kaszinó régi fényét. A két háború között gazdasági érdekeltségeinek száma meghaladta a harmincat. 1927-ben annak a 31 vállalatnak az alaptőkéje, amelynek Jekelfalussy vagy elnöke, vagy igazgatósági tagja volt, elérte a negyvenmillió pengőt. A fő tevékenységi köréhez a filmipar, egészen pontosan a hazai filmgyártás irányítása tartozott. Vezetője volt mind az Ufa Filmipari és Filmkereskedelmi Rt-nek, mind pedig az Uránia Magyar Tudományos Szinházegylet Rt-nek. Tevékenysége kiterjedt minden elkészült és bemutatásra váró mozgókép ellenőrzésére is, így döntései jelentősen befolyásolták a magyar filmipart. A Magyar Film nevű lap 1939-ben megbecsüléssel írt filmkereskedelmi és filmszínházi életében húsz éve betöltött szerepéről. A második világháború idején az idős zászlósúr megtartotta igazgatótanácsi, vállalatelnöki pozícióit és reprezentatív közéleti szerepeit. Budapest ostromakor a városban maradt, s természetes halállal hunyt el egy pincehelyiségben 1945. február 5-én.

Fiume utolsó kormányzója

Fiume önkormányzattal rendelkezett, és az autonómiát élvező országrészben az állami főhatalmat a kormányzó gyakorolta. A Tisza-kormány 1917. májusi lemondása után Wekerle Sándor miniszterelnök javaslatára 1917 őszétől Jekelfalussy vette át a fiumei kormányzói tisztséget Wickenburg Istvántól. A Tenger című folyóirat lebilincselő modorát és szeretetreméltó, vezetőegyéniségét emelte ki a kormányzót köszöntő írásában.

Fiume eddigre már frontváros lett. Az 1915-ös olasz hadba lépés óta meg-megújuló légitámadások érték a várost, elsősorban az ipari létesítményeket: a kőolajfinomítót, a torpedógyárat és a hajógyárat. A város többségét kitevő olaszokkal szemben internálásokat hajtottak végre: a fiumeiek közül legalább 347 férfit az Alföldre szállítottak. A háború elején statáriális eljárást vezettek be a hadviselés érdekei ellen elkövetett bűncselekmények esetén. Az elrettentés hatott: az olasz irredenta mozgalom tagjainak többsége Olaszországba távozott. A városról a háború eseményei döntöttek. Egyre nehezebben birkózott meg a földrajzi fekvéséből fakadó problémákkal, hiszen a corpus separatum – azaz Fiume, amely külön testként csatlakozott a Szent Koronához – ellátása komoly gondokat okozott. Állandósult az élelmiszer- és gyógyszerhiány, továbbá a háború vége felé a spanyolnátha is rohamosan terjedt.

A város sorsa a Monarchia felbomlása miatt bizonytalanná vált, a horvát és olasz nacionalisták is a település annektálását követelték. Jekelfalussy kormányzó célja a magyar uralom fenntartása volt Fiumében. A hangulaton nyilván nem javított Jekelfalussy 1942-es visszaemlékezésében azon önmagának tulajdonított „sikere”, hogy az autonóm város független elhatározással bevezette a magyar nyelv használatát is, azaz az önkormányzatban az olasz mellett a magyar is hivatalos nyelvvé vált. Bár annak nincs nyoma, hogy ez a valóságban megtörtént-e. Magyar tanítási nyelvű iskolákat hozott létre, és igyekezett a magyar kultúrát népszerűsíteni a városban. A kormányzó kikötőfejlesztési elképzeléseiről 1918 szeptemberében nagyszabású nemzetközi konferenciát rendeztek Fiumében, amely azért megmutatta, hogy még nem számítottak a hamarosan bekövetkező vereségre.

Jekelfalussy tárgyalásokat kezdeményezett a horvát és olasz vezetőkkel, de nem sikerült kompromisszumot kötnie a város jövőjéről. A horvátok ragaszkodtak a horvát államhoz való csatlakozáshoz, az olaszok szintén annektálást akartak. Kérvényeket írt Budapestre, és kérte a város katonai helyőrségének megerősítését, elsősorban magyar katonákkal, és igyekezett megakadályozni az olasz csapatok bevonulását. Mindenesetre az tény, hogy sem a Fiumei Olasz Nemzeti Tanács, sem a Délszláv Nemzeti Bizottság képviselőivel nem jutott egyezségre. 

A Fiumara, a Recsina folyó alsó szakaszának túlsó partján fekvő, délszlávok lakta Susakon (Sušak, olaszul Sansego) megjelenő Novi List 1918. január 25-i száma közölte a délszláv szándékokat tükröző kiáltványt. Ebben követelték az önálló délszláv állam létrehozását és Fiume csatlakozását a létrehozandó Jugoszláviához. Intő jel volt, hogy a Zágrábban megalakult Délszláv Nemzeti Tanács 1918. október 19-én kimondta a Monarchiában élő szlovének, horvátok és szerbek államának megalakulását, ideiglenes alkotmányt is elfogadtak. Hamarosan közzétették azt is, hogy elutasítják IV. Károly kiáltványát a Monarchia osztrák felének föderalizációjáról, a délszlávoknak biztosított államalakítási jogot nem tartják kielégítőnek és eleve elutasítanak „minden magyar részről érkező javaslatot.”

Október 23-án Jekelfalussy kormányzó sürgönyben értesítette a Budapesten ülésező országgyűlést a város megtámadásáról. Balla Aladár képviselő a sürgönyt felszólalásába ágyazva megosztotta a képviselőkkel. Eszerint a 79-ik horvát legénységű közös gyalogezred Susakon állomásozó katonái fellázadtak, és tüntetőkkel kiegészülve betörtek Fiuméba. A rendőrség rövid utcai harc után megfutamodott, miként Istvanović altábornagy, városparancsnok katonái is pórul jártak. Megszállták a vasúti pályaudvart, benyomultak a dohánygyárba és a törvényszék épületébe. A horvát katonaság és a többségében szláv ajkú tüntetők fosztogattak a városban, leverték a magyar címereket és letépték a magyar zászlókat. A Kormányzói Palota ekkor még megmenekült, mert magyar géppuskásokat vezényeltek az épület védelmére. A betörő katonaság fosztogatásait csak október 24-re sikerült megfékezni, mert a haditengerészet és a városparancsnok a kapott erősítésekkel lefegyverezte a 79-eseket. A rögtönítélő bíróságok elrendelését tettek nem követték. A kormányzó hiába kért katonai segítséget Budapesttől.

A piavei vereség hatására az összeomlás elkerülhetetlenné vált. A fronthoz közeli Fiuméba özönlöttek a horvát katonák, Istvanović pedig elsők között esküdött hűséget a Délszláv Nemzeti Tanácsnak. Jekelfalussy kormányzó távbeszélőn értekezett a még hivatalban lévő Wekerle miniszterelnökkel, és tett neki jelentést a helyzetről. A beszélgetésről nem maradt feljegyzés, így nem tudjuk pontosan mi hangzott el. Az tény, hogy Jekelfalussy minden ellenállás nélkül adta át a Magyar Királyság egyetlen tengeri kikötővárosát a nála jelentkező Délszláv Bizottságnak. Másnap, 1918. október 29-én hajnalban, a Kormányzói Palota szeneskamráján keresztül menekült el Fiuméből családjával és néhány hű emberével. A kormányzóval együtt távozott Orosdy Lajos miniszteri tanácsos, Szitányi Géza miniszteri segédfogalmazó, valamint Villani Frigyes miniszteri titkár és egyben tanügyi előadó. A különvonat Bécsbe vitte őket. A kormányzó a távozása előtt Egan Lajos mérnököt, a Tengerészeti Hatóság osztályvezetőjét bízta meg a magyar érdekek képviseltével mint kormányzóhelyettest. A Kormányzói Palota őrsége a reggeli órákban szintén elhagyta őrhelyét. Horvát katonák léptek a helyükre, aminek következtében immár horvát–olasz vetélkedés színterévé vált a város. Mindez a magyar jelenlét folyamatos elsorvadásával párhuzamosan ment végbe. 

A kormányzó Budapestre érkezte után megmaradt fiumei kormányzónak 1921-ig. Wekerle Sándor miniszterelnök utasítására Budapestre, egészen pontosan az I. kerületben kijelölt Albrecht úti épületben működött tovább. Így Egan Fiuméban, Jekelfalussy Budapesten biztosította a magyar szándékokat a kikötőváros kapcsán. Természetesen mindkét szerep hamar formálissá vált: november elején olasz katonák érkeztek Fiuméba, és a Fiumei Olasz Nemzeti Tanács vezetője hallani sem akart semmilyen magyar kormányzóságról, ennek ellenére a trianoni békediktátum aláírásáig Egan képviselte a magyar érdekeket. A kormányzóhelyettes a magyar közigazgatásban dolgozóknak, magyar munkásoknak próbált segítséget nyújtani, hogy tisztességgel elmehessenek a városból. Ennél többet viszont nem lehetett elérni.

Jekelfalussy menekülésének megítélése

A kormányzó távozása nagy felzúdulást keltett, ám a legélesebb kritikákat nem meglepő módon éppen a Fiumében államszolgálatot teljesítő hivatalnokok és alkalmazottak fogalmazták meg. Az a 6500 magyar, aki a városban élt, a haza elárulásaként és cserbenhagyásként élte meg Jekelfalussy elutazását. Évekkel későbbi született visszaemlékezéseikben is keserűséggel emlegették fel az utolsó fiumei kormányzó dicstelen futását, amiért később a Fiumei Magyar Kaszinó is törölte tagjai közül. A várost képviselő országgyűlési képviselő Andrea Ossoinack is gyáva szökésnek minősítette Jekelfalussy távozását. A képviselő megállapítása mögött sajátos szándékok húzódtak meg: egyrészt támogatta a város Olaszországhoz kerülését, másrészt a fiumei magyar hivatalos jelenlét végét jelző esemény értelmében ez véget vetett az ő képviselői mandátumának is.

Maga Jekelfalussy Zoltán nem tervezte véglegesnek távozását Fiuméből, legalábbis ezt állítja a Dombóvári Hírlap 1921 nyarán folytatólagosan megjelent cikksorozata. A lap szerint az utolsó fiumei kormányzó a következőket mondta távozása előtt: „A körülmények úgy alakultak, hogy egyelőre távoznom kell, de visszatérek hozzátok, mert én azért Fiume kormányzója maradok!” Ha ez valós szándék volt, akkor ez árnyalja a gyávaság vádját. Ráadásul nem tudjuk, mi hangzott el a Wekerlével folytatott távozás előtti telefonbeszélgetésen. Jekelfalussy saját elmondása szerint a miniszterelnök utasítására minimális volt az erőszakos ellenállás – Wekerle a rendőrökről levetette az uniformist, hogy meglegyen a túlélés esélye –, bár az kijelenthető, hogy az erőviszonyok ennek egyáltalán nem kedveztek volna. Akár azt is feltételezhetjük, hogy Wekerle egyszerűen hazarendelte a magas rangú diplomatát családjával együtt – erre már október elején tett ajánlatot a kormányzónak –, nehogy fogságba esve az ország egészére nézve kedvezőtlen nyilatkozatot tegyen. Ezt a politikai gyakorlatot láttuk Kassa vagy a bányavárosok esetén is ugyanebben az időszakban.

Jekelfalussy valószínűleg szívesen visszatért volna, ha nyílt volna erre lehetősége. A trianoni szerződés hatodik cikkelyében hazánknak le kellett mondani Fiuméről és a magyar–horvát tengermellékről. A városhoz szintén erős kötődéssel bíró Horthy Miklós kormányzó azt tervezte, hogy a revízió Fiuméra is kiterjed majd. 1924-től egyértelműen az olasz állam fennhatósága alá került a város és a tengermellék. Az olaszokkal pedig szövetséget keresett a magyar politika, így a fiumei revízió fel sem merült.

Jekelfalussy tevékenységét ma már árnyaltabban látjuk. Az adott körülmények között sokat tett a magyar uralom fenntartása érdekében Fiumében, de a külső erők és a helyi nacionalizmusok miatt kudarcot vallott. Kormányzósága a fiumei magyarok számára inkább a csalódás időszaka volt.