A székely Thermopüla: a nyergestetői csata

1849. augusztus 1.

2024.08.01.

Kovács Örs

„Nyugosznak ők a hős fiak
Dúló csaták után,
Nyugosznak ők, sírjuk felett
Zöldel bokor, virány”

Ez a pár sor áll az 1897. augusztus 8-án az egykori csata emlékére felavatott emlékmű oldalán. Az avatáson jelen volt az akkor 72 éves Tuzson János, aki őrnagyként 1849. augusztus 1-jén az itt harcoló magyar honvédalakulat parancsnoka volt. A hat méter magas kőoszlop ágyúgolyón álló kőkeresztet tart. Az emlékművel szemben pedig több mint ötszáz kopjafa áll az egykori ágkeresztes temetőben. A csatának nem volt akkora hadászati jelentősége, miként ma emlékezünk rá. A székelyek hősies helytállása azonban lehetőséget adott a nemzeti emlékezet formálására. Nyergestető szimbólummá, egy profán búcsújáróhellyé vált a rendszerváltás óta, ahol megtapasztalható az élő nemzettudat.

Hogyan állítható ténylegesen párhuzamba a nyergestetői csata az ókori ütközettel? Miként változott a csata emlékezete 1849 óta? Mi Nyergestető üzenete?

A nyergestetői csata

Nyergestető a Háromszéki-medencét és a Csíki-medencét összekötő átjáró a Csíki-havasok és a Torjai-hegység között. A 895 méter magasságban lévő nyereg, hágó az utolsó védhető hely az Ojtozi-szoroson áttörő csapatok ellen. A jól védhető stratégiai pont számtalan véres ütközet helyszíne volt korábban, például a 17. századi tatár betörés idején, vagy a Rákóczi-szabadságharcban is. 

A Varsóban 1849. május 21-én született megállapodás következtében I. Miklós orosz cár csapatokat küldött a magyar szabadságharccal nem bíró osztrák császári hadseregnek. Erdélybe június 18–19-én tört be az orosz–osztrák haderő Alexander Lüders gyalogsági tábornok vezette orosz és az Eduard Clam-Gallas altábornagy vezette császári hadsereggel. Bem 39 000 fős sereggel próbálta meg feltartóztatni az 53 000 fős ellenséget. A magyar haderő elé kitűzött kettős cél megvalósítása azonban a létszámhátrányból fakadóan szinte lehetetlen volt. A lengyel tábornok ugyanis meg akarta őrizni a fő bázisának számító Székelyföldet, miközben meg kellett akadályoznia az ellenség kijutását Erdélyből, hiszen ez az Alföldön lévő magyar erők hátát veszélyeztetné. Az orosz–osztrák erők keleti és nyugati hadműveleteit így egyszerre kellett volna megakadályoznia. 

Bem július 21-én Moldvába ment, ahol abban reménykedett, hogy egy oroszellenes felkelést tud kirobbantani. Bem Moldvában kisebb összecsapásokat vívott az orosz csapatokkal – akik 1825 óta egy szerződés értelmében tartózkodhattak a török fennhatóságú területen –, majd visszatért Erdélybe. Moldvabányán hagyott egy nagyjából 1000 fős, nyolc ágyúval megerősített alakulatot Tuzson János őrnagy parancsnoksága alatt. Abban reménykedett, hogy hozzájuk csatlakoznak majd a felkelők. A török hatóságok azonban felszólították Tuzsont a távozásra, aki azért is hajlott erre, mert a felkelőknek se híre, se hamva nem volt, miként török segítségre sem lehetett számítani.

Bem Háromszék védelmére Gál Sándor ezredes parancsnoksága alatt hagyott hátra csapatokat. Vele szemben Clam-Gallas altábornagy erői álltak, akiket július 23-án az ezredes sikerrel tartóztatott fel Sepsiszentgyörgy mellett. Az ellenség létszámfölénye miatt azonban pozícióját nem tudta megtartani, így megkezdte a visszavonulást Kézdivásárhely irányába. Bem még Gál csapatai egy részét is Székelykeresztúrra rendelte, ahonnan majd Lüders ellen indult a segesvári csatába. Gálhoz viszont szerencsésen csatlakozott a Moldvából visszatérő Tuzson-féle alakulat július 30-án.

Clam-Gallasnak a Lüderstől kapott parancs értelmében Kézdivásárhely megszállása után, a Kászon völgyén felfelé haladva, Kászonújfalun át Csiktusnádra kellett előre törnie. Ezt a hadműveletet Nyergestetőn kísérelték meg feltartóztatni. Gál parancsot adott Tuzson őrnagy egységének, hogy foglalja el a nyergestetői magaslatot, ezzel elzárva a Csiki-medencét az ellenségtől.

Clam-Gallas tízezer fős seregével szemben Tuzson nyolcszáz gyalogosának és kétszáz lovasának esélye sem volt a csata megnyerésére. Nyergestető közel sem volt olyan szűk és annyira nehezen megközelíthető mint Thermopüla, de a terepviszonyok a védőknek kedveztek. A jól felállított hat löveg kartácstüze kiegészülve a gyalogság puskatüzével augusztus 1-jén hajnalban nagy áldozatok árán feltartóztatta a túlerőt. Valódi győzelemre azonban nem nyílt esély, mert az ellenség átkaroló hadműveletbe kezdett, amelyet megakadályozni nem volt lehetőség. A bekerítést pedig csak visszavonulással lehetett elkerülni. A visszavonulás nem az Orbán Balázs (1829–1890) író által említett oláh árulásának volt köszönhető, hiszen ezt a történetet máshol nem olvashatjuk, többek között Tuzson visszaemlékezésében sem.

A visszavonulás ekkor még nem menekülés volt, hiszen a szoros Alcsík felőli részén újra hadrendbe állt a magyar haderő és néhány támadást visszavert. Amikor azonban Clam-Gallas tüzérei egy közeli magaslaton kialakították előnyös állásaikat, Tuzson csapatát menekülésre kényszerítették. Ennek ellenére Tuzson katonáinak hősies helytállásával időt nyert az erdélyi hadsereg maradéka. Gál Sándor parancsnoksága alatt a kisebb-nagyobb csatákból menekülő egységek egyesültek Nyárádszeredán. A székely hadosztályból megmaradó kétezer katona Kolozsvárra vonult vissza, hogy ott egyesüljön Kemény Farkas csapataival. Az erdélyiek végül Világos után augusztus 24-én tették le a fegyvert Zsibónál.

Nyergestető mint a nemzet lelkiismerete

A csata véres volt és valóságos. A székelyek ellenállása hősies volt, és elhunyt fiaikat a környező falvak nem feledték el, még ha nem is beszéltek róla ötven évig. Bár valószínűleg már Haynau és az önkényuralom évtizedében kialakult az ágkeresztes temető. A csendes emlékezés állandósult. A látszólagos közöny megtörését Ábrahám István csíktusnádi születésű kovácsmesternek köszönhetjük. A budapesti millenniumi ünnepségekről utazott vissza lakhelyére Bukarestbe, de útközben bejárta gyermekkorának kedves helyeit. Ekkor fedezte fel, hogy a nyergestetői csatának nincs emlékhelye, kiforrott emlékezete. Kezdeményezésére pénzt gyűjtöttek és 1897. augusztus 8-án mintegy ötezres tömeg jelenlétében Tuzson János jelenlétében avatták fel az emlékművet.

Tuzson a fegyverletétel után 1849 novemberében kényszersorozás útján a császári-királyi 31. sorgyalogezredhez került, ahonnan 1850. szeptember 25-én bocsátották el. Utána a Mikes grófok szolgálatában állt, megnősült. A kiegyezés lehetőséget teremtett arra, hogy újra katonai szolgálatot vállaljon, és őrnagyi rangban a 24. honvéd gyalogezred kézdivásárhelyi székhelyű 3. zászlóaljának parancsnoka lett. 1873-ban előléptették alezredesnek, ezzel a rendfokozattal vonult nyugállományba 1876-ban. 1904. január 2-án érte a halál, temetésére két nap múlva került sor.

Trianon után a román hatóságok nem engedélyezték a megemlékezések megtartását. Ez viszont egy sajátos szokást alakított ki: a helyiek tudták, hogy a felállított emlékoszloppal szemközt tömegsírok vannak, amelyben a katonák nyugszanak. Itt alakult ki egy spontán emlékhely. A helyet ismerők titokban egy-egy ima elmondása, egy-egy gyertya meggyújtása közben ágkereszteket állítottak. A kommunista diktatúra éveiben is ez így ment tovább. Nyergestető pedig egyre inkább nemcsak a közös emlékezés, hanem a magyar nemzeti összetartozást erősítő szimbólummá vált. 1988-ban – talán érzékelve a diktatúra meggyengülését – valaki felállította az első kopjafát az vesszőkeresztek között. Kezdetben még nem fedezeték fel olyan sokan maguknak ezt az emlékhelyet, mint amit mutat ma a felállított kopjafák száma. Tizenhat év elteltével hirtelen növekedésnek indult a kopjafaállítás, amely mögött sokan a kettős állampolgárságról szóló 2004-es népszavazás kudarcát látják. Ez vált annak kifejezésévé, hogy az erdélyi magyarokat a nemzet részének tekintik. Sólyom László, majd Áder János köztársasági elnökök kopjafaállítása is ösztönzőleg hatott a kopjafák számára. A testvértelepülések is állítottak kopjafákat. Így lett Nyergestető egyfajta válasz a nemzet széttagoltságára, egy olyan hely, ahol az egységet lehet megélni.